Depressziós Nőbetegek Kapcsolattörténeteinek Elemzése

Köszönettel tartozom konzulensemnek, Dr. habil. Szabó Csabának támogatásáért, a miskolci Semmelweis kórház pszichiátriai osztályának dolgozóinak, Dr. Tűzkő Judit főorvosnőnek, Szili Ilonának, a budapesti Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Klinikai Tömbjének pszichiátriai osztályán nyújtott segítségéért valamint a Kenézy Gyula kórház pszichológusainak, akik lehetővé tették, hogy az interjúkat felvegyem. Külön köszönöm Répássy Anita pszichológusnő figyelmét, és nem utolsó sorban Pohárnok Melinda többszöri segítségét és útmutatását.

Bevezetés

„Az élmények, mint reprezentációk önmagukban

nehezen tehetők az empirikus vizsgálódás tárgyává,

ugyanakkor már ismert, hogy az élmények

megformáltságot, és másokkal való megoszthatóságot

az elbeszélés és a történet által nyernek.”

/Hargitai Rita, Sors és Történet, 2008. 59. o./

Pohárnok Melinda 2004-ben narratív pszichológiai szempontú tartalomelemzéses kísérletet végzett borderline és depressziós nőbetegek kapcsolattörténeti epizódjainak vizsgálatával. A tárgykapcsolat-elméleteket alapul vevő kutatásában a téri-érzelmi kapcsolati tér definícióját alkotta meg és ennek nyelvi megjelenéseit definiálta a téri és érzelmi térben a távolító és közelítő mozgások, állapotok azonosításával. Az algoritmusa pontosságának jó mutatója, hogy az a LAS-Vertikum elemző szoftverrel is lefuttatható, a kézi elemzéshez képest kevés eltérést mutat. Megkíséreltem kevés változtatással megismételni a fenti kísérletet. Az eredeti kutatás során a borderline személyek interjúi szóban zajlottak, a depressziósoktól írásbeli kapcsolattörténeti beszámolókat kértek, ezeket hasonlították össze egymással. Én érzelmi labilitás és egyéb személyiségzavar diagnózis nélküli depressziós nőktől kértem a kapcsolattörténeti beszámolót szóbeli interjúhelyzetben, a Pohárnok kísérlet során a borderline kísérleti személyek interjúhelyzetének megismétléseként. Kontrollcsoportként hasonló korú (36-50 év közötti) nem depressziós nőket választottam, interjúik szintén szóban zajlottak.

Első, legáltalánosabb hipotézisem, hogy a depressziós és a nem-depressziós csoport szignifikánsan elkülöníthető bizonyos elemek mentén a kapcsolattörténeti beszámolók tartalomelemzésekor, mivel azt feltételezzük, amit az említett kutatás is alapvetéseként fogadott el, hogy a szabad elbeszéléses kapcsolattörténeti beszámolókban leképződik valamelyest a személyiségstruktúra néhány eleme, valamint a kapcsolati élménymód. Tehát alátámasztandó azt, hogy a narratívum én- és valóságteremtő funkcióval bír, rekonstruktív és az elbeszélő szubjektumról pszichológiailag releváns információkat hordoz, depressziós és nem-depressziós csoportok kapcsolattörténeti beszámolói között különbségeket várunk.

Második hipotézisem, hogy a közelítések és távolítások számában a depressziós és normál csoport között sem található különbség, mivel ez a mutató a borderline és depressziós csoport között sem bizonyult érdemesnek.

Kérdéses továbbá, hogy a depressziósoknál talált több távolítás->közelítés irányú váltás a normál csoporthoz képest is szignifikánsan több-e, ez a különbség a depressziósokat általában jellemzi, vagy csupán a borderline mintához képest jelentkező különbségről beszélünk.

Nyitott kérdésem az, hogy a hagyományos tartalomelemzéses módszerek valamelyikével elkülöníthető-e egyértelműen a kísérleti és a kontroll csoportom, és célom ilyen szempontok megtalálása.

1. Témafelvetés

Az eredeti kísérlet narratív pszichológia szempontú, tárgykapcsolat-elméleten alapuló tartalomelemzés, mely konkrétan definiált nyelvi kódokat jelöl meg pszichológiailag releváns elemekként és az elvárt eltérések ellenőrzésére ezáltal képes.

A narratív pszichológia alaptevése, hogy történeteinkben leképeződnek pszichológiailag releváns tényezők. A borderline személyiségzavar és a depresszió tárgykapcsolat-elméleti megközelítéseire alapozva a fenti két patológia összefügg a kapcsolati élményeink bizonyos aspektusaival. A kísérlet, melynek körülményeit választottam, egy itthon hagyományosnak tekinthető kánon része, amely a nagy újítások helyett sokkalta inkább a részletezésnek és pontosításnak színtere. Több körülmény miatt tartottam fontosnak egy kis különbséggel ismétlendő kísérlet választását. Mindkét szempontom módszertani volt, az első, hogy nem volt lehetőségem igen nagyszámú mintához hozzáférni, a hospitalizált depressziósokkal interjút felvenni minden esetben függött a kórházban dolgozó pszichológusok segítségnyújtási lehetőségétől, valamint a kórházi adminisztráció által előírt követelményektől. És megemlítendő az is, hogy a szóbeli interjúztatás ezen interjúk gépelésével, a tartalomelemzésük pedig sokszori és átgondolt olvasásukkal, definíciók és nyelvi megjelenéseik átgondolásával jár, így lehetőségeimhez mérten kellett használható eredményeket felmutatnom a témában. Mindezeket átgondolva terveztem meg ezt a kutatást.

A második szempontom a tartalomelemzés, mint módszer, általános kritikája miatt fogalmazódott meg bennem. Amennyiben rendelkezésünkre áll több hasonló kísérlet adata, az eredmények átgondolhatóbbak, összehasonlíthatóbbak, a következtetéseink validitása növelhető. A tartalomelemzés által kapott eredmények sokszor támadhatóak egyéb, nem ellenőrzött változók szükségszerű megjelenése miatt. A probléma kiküszöbölhető a kísérletek apró változtatással történő ismétléseivel. Ilyen módon a tartalomelemzés nem csak igazolhatja a narratív pszichológiai meta-elmélet relevanciáját, de egyszersmind gyakorlatban használható eredményekig juthatunk általa. A jelen kutatás általános érdeme egyrészt tehát ugyan az, mint a megismételni kívánt kísérleté. Állást foglal a narratív megközelítésű tartalomelemzés pszichológiai relevanciája mellett, a tárgykapcsolati minták és patológiák korrelációját hangsúlyozza, valamint a tartalomelemzés, mint módszer, lehetőségeit méltatja a gyakorlat közeli pszichológiai kutatások és az elméletek ellenőrzése terén. Másrészről kiegészítő adatokat igyekszik nyújtani a témában végzett kutatásokhoz, és ötleteket a továbbiakhoz.

2. Szakirodalmi áttekintés

A kutatás elméleti háttere egy itthoni hagyomány által adottnak tekinthető. Ehmann Bea, László János, Hargitai Rita, Péley Bernadett és nem utolsó sorban Pohárnok Melinda szoros gondolati és szakirodalmi közösségben alkották meg kísérleteiket, szerénytelenség volna átgondolatlanságra gyanakodva messzire kitekinteni belőle. Az egyetlen általuk kevéssé idézett szerző, aki gondolataival inspirált Robert Zajonc volt, Érzelmek a társas kapcsolatokban és megismerésben című munkájával. Személyes érdeklődésem az érzelem és kogníció viszonya. A témán belül itt az érzelmek reprezentációs természete illetve a kognícióval le nem fedett, vagy saját jogon kognitív természetű érzelmek foglalkoztattak. Rövid fejezetben foglalkozom a felmerülő gondolataimmal.

2.1. Az eredeti kutatás anyaggyűjtésének módja

A kutatás középpontjában borderline személyiségzavaros nőkkel készített interjúk álltak, melyekben egy párkapcsolat történetének elmesélését kérték a kísérleti személyektől. Ezeket hasonlították össze depressziós nők írásos kapcsolattörténeteivel. Az eredeti kísérletben több meghatározott érzelmi töltésű epizód felidézését is kérték a kísérleti személyektől, melyek közül csak egyet (az első partnerkapcsolat történetét) használtak fel az összehasonlításkor.

Az anyaggyűjtés során három változást kellett bevezetnem.

A fel nem használt érzelmi töltésű epizódok felidézését nem kértem és nem is rögzítettem.
Mindkét csoportomtól szóbeli, (azonos) helyzetben kértem a válaszadást.
Kísérleti csoportom a depressziós nők csoportja, kontrollcsoportom depresszióban nem szenvedő hasonló korú nők csoportja volt.

2.2. Az anyaggyűjtésben végrehajtott változtatások áttekintése

táblázat Az anyaggyűjtésben végrehajtott változtatások áttekintése

Változtatás	Indoklás
A fel nem használt érzelmi töltésű epizódok felidézését nem kértem és nem is rögzítettem.	Az eredeti kísérlet során is csak az erre a kérdésre válaszul adott történeteket elemezték.
Mindkét csoportomtól szóbeli, (azonos) helyzetben kértem a válaszadást.	A kísérleti és a kontroll csoport így ugyanolyan helyzetben válaszolt, a kapott anyag összehasonlíthatóbb.
Kísérleti csoportom a depressziós nők csoportja, kontrollcsoportom depresszióban nem szenvedő hasonló korú nők csoportja volt.	A fókuszban a depressziósok állnak, a talált eltérések a normál mintához képest így a depressziósokat hivatottak jellemezni. (Valamint a borderline személyiségzavaros nők a felkeresett három kórházából sem adtak volna megfelelő létszámú kontrollcsoportot.)

A változtatások (1. táblázat) okozhatják az eredeti eredmények változását, az eredmények ismertetése és átgondolása fejezetben érdemes foglalkozni velük.

A depressziós kísérleti csoportot úgy válogattam össze, hogy vezető és egyetlen ismert diagnózisuk legyen a depresszió. Azaz egyéb súlyos személyiség- és hangulatzavar nélküli csoportot kaptam, elővételezve a jobb összehasonlíthatóságot és az egységesebb képet.

2.3. A metaforikus kapcsolati tér szerepe az elbeszélésekben

“Mintha csak létezne egyfajta

Szerelmi Topológia amelynek

minden alakzata egy hely

(toposz) lenne.”

/Roland Barthes:

Beszédtöredékek

a szerelemről.

Bp. 1997. 17.o./

Az elbeszélésekben a kapcsolati tér vizsgálatának hagyománya korábbi, mint a dimenzió pszichológiai szempontú vizsgálata. Az irodalomkritikában több szerzőt idézhetünk, akik téri metaforákat használtak fiktív szövegek tartalomelemzésekor (FRYE, 1966,1998; BAHTYIN, 1976, FARAGÓ K., 2001) A szerzők az archetipikus, konkrét és metaforikus tereket vizsgálták a fiktív narratívumokban. „Az alá-fölérendelő viszonylatok visszatérő mintázata megfogalmazható a földhözragadtság – felemelkedés, elbukás-megdicsőülés, menny-pokol mitikus eredetű toposzaiban. Az interperszonális viszonyok szempontjából azonban kiemelkedő jelentősége van a mellérendelő térviszonylatoknak is: a „tőle-felé játéknak”, amely a közelség- távolság téri-emocionális viszonyában valósul meg.” POHÁRNOK M., NAGY L., BÓNA A., NASZÓDI M., KIS B., LÁSZLÓ J. (2005): A kapcsolati mozgások számítógépes nyelvészeti vizsgálata élettörténeti narratívumokban. A LAS-Vertikum közelítés-távolítás modulja. Pszichológia, 25, 2, 158. o.)

Péley és Faragó a mellérendelő viszonyokat „én”, a „másik” és a „self a másikkal” reprezentációjaként tekintik. Faragó így ír erről: „Az Én perspektívájából szemlélve, a Másik mindig mozgásban levőként van jelen, létezése az Én számára a távolodásban/közeledésben-levőséget jelenti.”.( FARAGÓ K. (2000): Egy Én-Te viszony térjelentései. Alföld. Debrecen.) A téri motívumokban megjelenő mellérendelő viszonyok FRYE (1966, 1998) szerint az érzelem mozgásának két általános irányát jeleníti meg a tárgyhoz való közeledés – például szánalom formájában – és a tárgytól való távolodás – például félelem formájában. A közeledés illetve távolodás, ebben az értelmezésben, már az érzelmi térben történik, a tér a kapcsolat érzelmi terének metaforája. „BAHTYIN (1976) a románc koronotoposzát az ismétlődő elemek, motívumok téri viszonylatokban leírható mintázatával ábrázolja: a szerelmesek találkoznak, akadályok visszatartják őket az egyesüléstől, elszakadnak egymástól, végül újra egymásra találnak és egybekelnek – a mi szemszögünkből ezzel a mozgással működtetik a kapcsolatot és szervezik annak történetét. Úgy véljük azonban, hogy azok a kapcsolati „felé-tőle” mozgások, alakzatok amelyeket Bahtyin (1976) elsősorban a szerelmi toposzokból szűrt ki, alkalmazhatóak más, az egyes emberek személyiségfejlődésben meghatározó kapcsolatok leírására is”. (POHÁRNOK M., NAGY L., BÓNA A., NASZÓDI M., KIS B., LÁSZLÓ J. (2005): A kapcsolati mozgások számítógépes nyelvészeti vizsgálata élettörténeti narratívumokban. A LAS-Vertikum közelítés-távolítás modulja. Pszichológia, 25, 2, 158. o.) Pohárnok idézi Bahtyin románc-kronotoposzát, és utal rá, hogy a tér számára metaforaként értelmezendő, a kapcsolat működésének és létezésének metaforikus tereként. Így a kapcsolati „felé-tőle” mozgások értelmezésében túlmutatnak a puszta fizikai tér vizsgálatán, ám ezt a dimenziót is tekinti.

2.4. A metaforikus tértől a téri-érzelmi kapcsolati tér narratív pszichológiai definíciójáig

Az irodalomtörténetben használatos tartalomelemzéses dimenziót László János narratívum-felfogásával (LÁSZLÓ és munkatársai, 2000). egybevetve alkották meg a téri-érzelmi kapcsolati tér pszichológiai szempontból használható definícióját. A kutatás a narratív pszichológia alapfeltevését teszi meg kiindulópontjául: az elbeszélést a jelenségek alapvető mozzanatának tartjuk, így a narratívumot a „világ- és énteremtés” meghatározó módozataként vizsgálhatjuk (LÁSZLÓ és munkatársai, 2000). Amint azt külön fejezetben ismertetem, az irodalmi szövegek esetében a metaforikus tér elemzésének hagyománya van. Amennyiben az elbeszélés az elbeszélőről pszichológiailag releváns információt hordoz, akkor a fiktív szövegek esetén értelmesnek bizonyult dimenzió a pszichológiai tartalomelemzéshez is felhasználható. „Az elbeszélés valóságot leképező funkciója, valamint természetes reprezentációs formaként történő felfogása adja meg az alapot ahhoz, hogy az elbeszélés jellegzetességeink vizsgálatával a pszichikus valóság jellegzetességeit vizsgálhassuk. A klasszikus interpretatív szövegértéshez képest az adja az újszerűségét, hogy feltételezzük a közvetlen megfelelést az elbeszélés szerveződése és a pszichikus szerveződés között” (LÁSZLÓ és munkatársai, 2000). A pszichológiai szempontú tartalomelemzés tehát szupralexikális szempontokra is kiterjed, az elbeszélés szerveződése és a pszichikus szerveződés között közvetlen kapcsolatot feltételezve. Erre alapozva alkották meg a téri-érzelmi kapcsolati tér tartalomelemzéshez használható definícióját, melyet így publikáltak:

„Létezik egy olyan interperszonális vagy interaktív tér, amely mindig az én és a másik viszonya alapján szerveződik: a tér két végpontját az én és a másik adja meg, és egymás viszonyában való mozgásuk a kapcsolat alapvető sajátosságának tekinthető. Az én és a másik viszonya leírható egyrészt konkrét, fizikai térben való mozgásokkal: a felé (vele) – tőle (nélküle) dimenzióban. Itt a másik viszonyában végrehajtott akciók mentén írhatjuk le a mozgást. Másrészt az én és a másik viszonya leírható az interaktív tér interszubjektív aspektusában is: megosztozás (pl. megértés, elfogadás) – megosztozás hiánya (pl. nem-megértés, elutasítás) állapotaiban. Ekkor a másik viszonyában átélt mentális állapotok – vágyak, érzések, szándékok – jelzik a közelséget illetve a távolságot. Hasonlóképpen a másik érzelmi értékelése is implikálhat a közelségre illetve a távolságra utaló jelentéseket, így ezeket is érdemes vizsgálni.” (POHÁRNOK M., (2004): A térben való mozgás narratív dimenziójának vizsgálata borderline és depressziós betegek élettörténeti epizódjaiban. Magyar Pszichológiai Szemle, 2004, LIX. 3. 441-454.).

2.5. A tárgykapcsolat-elméletek és az interperszonális tér

„Nincs Én Te nélkül.

A Lélek nem bennem van,

nem is benned van,

kettőnk közt van, félúton.”

A kísérletben feltételezzük, hogy a kapcsolattörténetek az interperszonális térről és annak szabályozásáról, a kapcsolati élménymódról hordoznak információt. A narratív pszichológiai tartalomelemzés szempontjait kapcsolattörténetek esetén a tárgykapcsolat-elmélet szemszögéből is evidens vizsgálni. Pohárnok összefoglalja az interperszonális tér tárgykapcsolati relevanciáját: „A tárgykapcsolati elméletek (MAHLER, 1975) és a szelf-fejlődés elméletei (pl. STERN, 2002) szerint mind az én és a másik közti fizikai közelség-távolság, mind a mentális állapotok által implikált – emocionális – közelség-távolság jelentős szerepet tölt be a korai kapcsolati- és szelf-szerveződésben (POHÁRNOK, 2004). A felnőttek közvetlen kapcsolataiban pedig többek között ez a dimenzió tud információt adni a párkapcsolat szervezésének, szabályozásának módjáról, és ezáltal és a szelf affektív regulációs stílusáról (BARTHOLOMEW, SHAVER, 1998). Feltevéseinket a kötődéselmélet (BOWLBY, 1969) és a modern pszichoanalatikus elméletek (MAHLER, 1975; SROUFE, 1990, BEEBE és LACHMANN, 2002 ) azon állítására alapozzuk, hogy a szelf indulati- és affektív szabályozása nem csak hogy interaktív eredetű, hanem állandó kölcsönhatásban működik a kapcsolati szabályozással. Alapvető feltevésünk, hogy a közelség-távolság dinamizmusa egy kapcsolatban mindig utal a kapcsolat szabályozásának módjára, és így kéz a kézben jár az emocionális állapotok változásával, valamint azoknak szabályozásaként is szolgálhat.” (POHÁRNOK M., NAGY L., BÓNA A., NASZÓDI M., KIS B., LÁSZLÓ J. (2005): A kapcsolati mozgások számítógépes nyelvészeti vizsgálata élettörténeti narratívumokban. A LAS-Vertikum közelítés-távolítás modulja. Pszichológia, 25, 2, 157-169.) Pohárnok a közelség-távolság dinamizmusának szövegi vizsgálatával a kapcsolat szabályozásának módjáról és az érzelmi állapotok változásáról kíván tehát információt szerezni. A tárgykapcsolat-elmélet alapján a szelf indulati- és affektív szabályozását a kapcsolat szabályozásával hozza összefüggésbe és kívánja vizsgálni ezt a kapcsolattörténetek tartalomelemzésekor. A közelítés és távolítás szuperkódok algoritmizált definícióival a kapcsolati szabályozás egy pszichológiailag releváns dimenziójának szupralexikális tartalomelemzéses definícióját kívánta megalkotni. Feltételezzük, hogy a kapcsolattörténetek, ahogyan az élettörténetek, magukban hordozzál az „én”, a „másik” valamint a „self- a másikkal” reprezentációit.

2.6. A narratív szemlélet szempontjai a pszichológiai szövegek tartalomelemzésében

„Ha elbeszélések nélkül zajlana életünk, akkor

ez olybá tűnnék fel, mintha lényegében véve

értelmetlen, örök jelenben élnénk, amely

nélkülözi a formát és a koherenciát; azt

jelentené ez, hogy a világot

összefüggéstelennek és széttöredezettnek

tapasztaljuk, mint megtörtént dolgok vég

nélküli sorozatát.” (FREEMAN, 1993. 110. o.)

2.6.1. A narratív pszichológiai tartalomelemzés hagyománya

A narratológia irányzat születése HARGITAI (2004) szerint az 1960-as évekre tehető, az orosz és a cseh formalisták és a francia strukturalisták hagyományának tekinthető. Ezen iskola képviselői a reprezentációs formák strukturális elemzését tűzték ki célul. Propp A mese morfológiája című, először 1927-ben kiadott könyvében a szereplői funkciókat vizsgálta az orosz varázsmesékben, és arra a megállapításra jutott, hogy a mese szereplőinek (az alanyoknak és a tárgyaknak) összesen harmincegy funkciójuk lehet, amelyet hétféle szerepben töltenek be. (Érdekességképpen a következők: ellenfél (károkozó), áldozat, adományozó, segítőtárs, útnak indító, maga a hős, illetve az álhős). Narratív pszichológiai szempontból azt fedezte fel, hogy a vizsgált tartalmakban bizonyos pszichológiai szempontból érdekes egyöntetűségek és szabályozottságok jelennek meg: a szereplők nagy száma csekély számú funkcióval fedhető le.

A tartalomelemzés, mint terminus a Webster féle értelmező szótárban csak 1961 óta szerepel. Laswell (1938) a nyilvános kommunikációt a maga pszichoanalitikus politikaelmélete alapján vizsgálta és olyan kategóriák szerint osztályozta a szimbólumokat, mint például az „én” (self), „mások”, „indulgencia” és „depriváció”. Ez a szimbólumanalízis vezetett később egy „világfigyelem-vizsgálathoz” (1941), melynek során összehasonlították a különböző országok tekintélyesebb kiadványaiban felbukkanó nemzeti szimbólumok gyakorisági trendjeit. A II. világháborúban a tartalomelemzés gyakorlati haszonnal járt, így a témában folyó kutatások támogatást nyertek. A számítógépek elterjedésével a módszer hasznos kiegészítő eszközt kapott, a nagy mennyiségű adat feldolgozásának lehetősége révén eredményei ellenőrízhetőbbeké váltak.

Hazánkban László János, Ehmann Bea, Péley Bernadett, Pohárnok Melinda, és munkatársaik ezt a hagyományt követve kísérleteikkel támasztják alá azt az állítást, hogy a narratív pszichológiai tartalomelemzés az elbeszélések pszichológiai jelentéseit nemcsak a szavak, illetve témák, hanem a narratív minőségek mentén is feltárni képes. Így az elbeszélés szerveződése és a pszichikus szerveződés közötti korrespondanciák feltárása révén a narratívumok megfelelő keretet nyújthatnak az intrapszichés folyamatok vizsgálatához. Magát a tartalomelemzést, mint módszert, használó hagyomány ugyan lekövethető egy szálon és szerzőket sorakoztathatunk mögötte, akik ezzel a módszerrel pszichológiai szempontú tartalomelemzést végeztek, de a tárgykapcsolat-elméletekben az az elméleti hagyomány már korábban megjelent, miszerint a narratívum egy természetes reprezentációs forma, illetve a fiktív szövegek esetén Propp óta hagyománya van a reprezentációs formák strukturális elemzésének.

2.6.2. A szöveg, mint természetes reprezentációs forma a narratív pszichológiában és a tárgykapcsolat-elméletekben

Már említettem, hogy a narratív pszichológiai szemlélet a narratívumot egy természetes reprezentációs formának tekinti, e szerint vizsgálja. Más szóval az elbeszélést a világ- és énteremtés formájának tarthatjuk. Így ír erről László János: „A narratív megközelítés a

pszichológiában éppenséggel a reprezentáció, ha úgy tetszik, a „világ – és én-teremtés”

módjainak tudományos feltárására törekszik” (LÁSZLÓ és mtsai, 2000. 368. o.). BRUNER (2001) a mellett foglal állást, hogy a narrtaívum nem csupán egy kommunikációs forma, hanem az az emberi gondolkodásnak magának egy sajátos formájaként tekintendő.

Ezek alapján mondhatja azt Ehmann, hogy narratív pszichológia kezelhető úgy is, mint az elbeszélés- lélektani szempontból értelmezhető – tulajdonságait feltáró eszközök tárháza.

Szondi Lipót, akit hazai körben hagyományosan idéznek a témában, szintén állást foglal a narratív leképeződés pszichológiai vizsgálata mellett: „Az ember egyéni életterve szerint él, cselekszik, választ barátot, szerelmest, e szerint a terv szerint betegszik és hal meg. A sorsanalízis célja, kikutatni az egyes ember sorsában azt a tervet, mely életét a születéstől a halálig egésszé formálja.” SZONDI Lipót (1943, 5.)

Az élettörténeti elbeszélések Péley Bernadett szerint is magukban foglalják az „én”, a „másik” és a „self a másikkal” reprezentációját (PÉLEY, 2004). A csecsemő észreveszi a kontingenciát a között, amit ő tesz és ahogyan a környezete viselkedik adott akció után. Gergely és Gergely számos kísérletét idézhetnénk, melyben a csecsemő kontingenciaészlelésére találtak bizonyítékot. Péley szerint az agy érése tapasztalatfüggő és ezek a tapasztalatok a kötődési kapcsolatba ágyazódnak, és SHROUFE-ra (1998) hivatkozva azt is mondja,, hogy ennek a kötődési rendszernek célja a biztonság tapasztalata és ez mindenekelőtt az érzelmi tapasztalat szabályozását jelenti. STERN (1995), miközben feltételezi, hogy a beszéd és az elbeszélés képessége jelentősen megváltoztatja az önmagunkról és a másikról való tudás szervezését, a korai reprezentációk kialakulásában mégis a narrativitást véli felfedezni (PÉLEY, 2004). A narratív pszichológia tehát azt fogalmazza meg alaptevésül, hogy jelentős életeseményeik elbeszéléseiben az emberek önmagukat fogalmazzák meg. „Az elbeszélésekben kifejezésre jut az a mód, ahogy a jelentésadás folyamatában élményeiket, a társas világhoz való viszonyukat megszervezik, ahogy identitásukat megalkotják. Ha elfogadjuk, hogy az ember számos lényeges vonatkozásban történetekben és történetek révén konstruálja önmagát és saját pszichológiai valóságát, akkor joggal feltételezhetjük, hogy e történetek élményminőségei a történetmondó ember viselkedéses alkalmazkodására, az élethelyzetekkel való megbirkózásának várható módjaira és esélyeire vonatkozóan is fontos ismerteket nyújthatnak. Ezeknek az élményszervezési módoknak a megismeréséhez olyan eszközökre, vagyis olyan módszerekre van szükségünk, amelyek képesek az elbeszélés nyelvi alakzataiból megbízhatóan kibontani a pszichológiailag releváns jelentéstartalmakat.”(LÁSZLÓ J.(2005): Narratív pszichológiai tartalomelemzés. Magyar Tudomány, 2005/11, 1366. o.) Az elbeszélést úgy fogják fel, mint egy kitölthető teret, melyet az alanyok szabadon fognak kitölteni, gazdag változatossággal. De feltételeznek a megjelenő tartalomban pszichológiai szempontból releváns elemeket, melyeket nyelvi markerekben vagy szupralexikális kategóriákban azonosíthatunk. Ezeket keresik a struktúrában, tartalomban, elbeszélési konstruktumokban, stb. Az elemzéshez, hogy megfelelő mennyiségű adatot megfelelően konkrét és objektív algoritmusokkal értelmezhessenek, hagyományosan a számítógépek és a számítógépes nyelvészet eszközeit alkalmazzák. László János így fogalmazza ezt: „Az elbeszélés véges számú strukturális vagy kompozíciós “helyet” tartalmaz, amit ugyancsak véges számú, pszichológiailag jelentés teli tartalommal lehet kitölteni, miközben a felszíni szöveg végtelenül változatos lehet. A narratív pszichológiai tartalomelemzés a számítógépes nyelvészet eredményeire támaszkodva ezt az összefüggést aknázza ki.” (LÁSZLÓ J.(2005): Narratív pszichológiai tartalomelemzés. Magyar Tudomány, 2005/11, 1366. o.).

2.6.3. A narrativitás fejlődése a tárgykapcsolat-elméletek alapján

Péley és munkatársai nem csupán Szondit idézik. A tárgykapcsolat-elmélet és a modern pszichoanalitikus elmélet eredményei alátámasztani látszanak azt, hogy nem tudatos reprezentációink befolyásolják választásainkat a fogalomalkotási képességet megelőzően és később is. Az összefoglalás Péley munkájának kivonatolása (PÉLEY (2004): A korai kapcsolatok és az élettörténeti elbeszélések néhány összefüggése. Magyar Pszichológiai Szemle, 2004, LIX. 3. 425-440.) : „Számos kutatás hívja fel a figyelmet arra, hogy a korai kapcsolatok sajátos énszerveződési mintákhoz vezetnek. Ebben a folyamatban a jelentést általános szervezési elvnek tekintik. a szülő és a csecsemő között sajátos epizódok ismétlődnek, melyek reprezentálódnak. STERN (1995) ezt hívja prototipikus emlékezeti struktúrának. Peter BRYANT és George BUTERWORTH (1997) szerint a csecsemő képes emlékezni olyan ismétlődő, jellegzetes eseményre is, melyet a méhen belüli életük során halottak. A narratív self kialakulása STERN (1989) szerint azt is megköveteli a gyerektől hogy a korában kibontakozott selférzeteket narratív formában reprezentálja. Az első évben az emlékezet implicit formájával rendelkezik a csecsemő, ami az emlékezet érzelmi, viselkedéses, perceptuális, szomatoszenzoros formáit foglalja magában. Az implicit emlékezet aktiválódása esetén nem beszélhetünk felidézésről, mivel a folyamat nem tudatos, nem reflektív. Ezek közvetlenül hatnak az itt és most helyzetekre, miközben nem vagyunk tudatában annak, hogy létezik kapcsolat bármelyik múltbeli emlékkel. Kutatások azt mutatják, hogy az idő, a tér, az affektus és az arousal a csecsemő percepciójának kiemelkedő jellegzetességei. Ezek azok a dimenziók, melyeken keresztül a csecsemő a szociális interakciókat reprezentálja (BEEBE, LACHMAN, JAFFE, 1997). Az idői dimenzióban a csecsemő a szociális interakciók tempóját, ritmusát, szekvenciáját és kontingenciáját építi fel és tárolja. Ezekre alapozva feltevéseket fogalmazott meg STERN 1997, GERGELY 1998, BEEBE 1982, WATSON, JAFFE 2001. Az affektív tapasztalatok folyamatos ismétlődése invariáns affektív „magot” hoz létre, ezt nevezi EMDE (1981) prereprezentációs selfnek. A sémaképzési folyamatok tudattalanul zajlanak, alacsonyabb feldolgozási szinten. A különböző elemek (események, érzések) végül úgy kapcsolódnak egyetlen történetté, hogy jelentést öltenek. Nem valószínű, hogy különböző darabok utólagos összekapcsolásáról van ilyenkor szó, hanem az események reprezentációjának létezik egy módja, mely lehetővé teszi, hogy a különböző mozzanatok, elemek, aktusok, affektusok jelentésteli egységbe szerveződjenek. A beszéd megjelenésével a történetek egy része tudatosan elbeszélhetővé válik, de a történetek elbeszélését a figyelmi főkuszon kívül eső, azaz nem tudatos élmények és érzelmek is befolyásolják, ezek is értelmezik, jelentéssel látják el az adott szituációt, hatással vannak az információfeldolgozásra a későbbiekben. Szervezőjük a korai tapasztalatokon alapuló reprezentáció. STERN (1989) szerint a második életév táján emelkedik ki a narratív selférzet. Ekkor a csecsemő már rendelkezik fogalomalkotási képességekkel, és ez kényszerítő erőként hat rá, hogy újraszervezze szubjektív perspektíváját saját magáról, arról, hogy ki ő és milyen kapcsolatban van másokkal. Ettől az időtől tehát ezt az elbeszéléssel teszi (STERN (1989)). Ez megköveteli a tipegőtől, hogy azokat az alap selférzeteket, melyeket eddig a tapasztalatok különböző területein érzékelt, most megtanulja narratív formába önteni. Más szavakkal, a hatóerő, a koherencia, folytonosság, affektivitás (magself), az interszubjektivitás (szubjektív self), és a selfreflexió (verbális self) tapasztalatait kell narratív területre alakítania (PÉLEY 2004). Ez a folyamat hozza létre a narratív selfet. Az események felidézése vagy elmondása során tehát a korábbi, elkülönült reprezentációs formák egységet alkotnak vagy legalábbis törekvéseink vannak ezek minél egységesebb leképezésére.” Feltételezzük tehát, hogy a fenti elvek mentén a kapcsolattörténeti elbeszélésekben megjelenik a kapcsolataink érzelmi szabályozásának jellegzetessége, megélésének minősége és jellegzetessége. Ahhoz azonban, hogy a tartalomelemzés módszerével közelíthessünk tárgyunkhoz nem elég belátnunk, hogy a narratívum tartalmaz pszichológiailag releváns elemeket, szükséges definiálnunk is ezeket. KRIPPENDORF (1995) módszertani művében így ír erről: „Ha egy tömegkommunikációs tudósításból előre akarjuk jelezni egy politikai döntés következményeit, akkor ehhez nem elég csupán tudnunk, hogy a tömegkommunikáció fontos szerepet játszik a politikai folyamatban.

Azt is tudnunk kell, hogy milyen elemek, kijelentések, vagy érvek terelik a folyamatot egyik vagy másik irányba. Egyszóval ismernünk kell e viszony jellegét.” Jelen dolgozatban a téri- érzelmi kapcsolati tér berendezésének sajátosságait vizsgálom elsősorban, Pohárnok Melinda definíciói alapján.

2.7. Érzelem és kogníció viszonya

Robert Zajonc könyvében foglalkozik az érzelem és kogníció függetlenségével és interakciójával. Amikor azt feltételezzük, hogy a narratív selférzet megjelenésével történeteinkben kifejeződik és megjelenik az eredetileg szó előtti tartományban leképezett reprezentáció, és nem szólunk arról, mi az, amit történeteink nem tartalmaznak, akkor valahol azt feltételezzük, hogy mindenképpen megjelenik és minden megjelenik történeteinkben, ami a szó előtti tartományban reprezentációként jelen volt (és van). „Az affektív tapasztalatok folyamatos ismétlődése invariáns affektív „magot” hoz létre, ezt nevezi EMDE (1981) prereprezentációs selfnek. A sémaképzési folyamatok tudattalanul zajlanak, alacsonyabb feldolgozási szinten.( EMDE (1981) In: PÉLEY B., (2004): A korai kapcsolatok és az élettörténeti elbeszélések néhány összefüggése. Magyar Pszichológiai Szemle, 2004, LIX. 3. 425-440.))”. Nem biztos, hogy Zajonc erről vagy csak erről a reprezentációról beszél akkor, amikor azt mondja: az érzelmek saját jogon kognitív természetűek, de létezik egy ilyen olvasata az eszmefuttatásának. Azt mondja: az érzelmi reakció bizonyos körülmények között előállhat kognitív folyamatok részvétele nélkül is (ZAJONC, R. (2003): Érzelmek a társas kapcsolatokban és megismerésben. Osiris Kiadó, Budapest. 279. o.). Ezen nem lepődünk meg akkor, ha arra gondolunk, hogy a szóalkotás előtt is reprezentációként voltak jelen érzelmeink, a prereprezentációs self idejében. Zajonc azon gondolkozik, kognitív folyamatok részvétele nélkül létezik-e érzelem. Ha a szó előtti tartományra gondolunk, amelyről azt állítjuk, sémaképzési folyamat zajlik a fogalomalkotási képességet megelőzően, akkor azt válaszolhatjuk neki, hogy igen, létezik, bár nem biztos, hogy érzelemnek nevezhetjük. Vajon a fogalomalkotási képesség megjelenése után ezek a kiértékelő és sémaképzési folyamatok működnek-e tovább is? „A beszéd megjelenésével a történetek egy része tudatosan elbeszélhetővé válik, de a történetek elbeszélését a figyelmi fókuszon kívül eső, azaz nem tudatos élmények és érzelmek is befolyásolják, ezek is értelmezik, jelentéssel látják el az adott szituációt, hatással vannak az információfeldolgozásra a későbbiekben. Szervezőjük a korai tapasztalatokon alapuló reprezentáció. STERN (1989) szerint a második életév táján emelkedik ki a narratív selférzet. Ekkor a csecsemő már rendelkezik fogalomalkotási képességekkel, és ez kényszerítő erőként hat rá, hogy újraszervezze szubjektív perspektíváját saját magáról, arról, hogy ki ő és milyen kapcsolatban van másokkal. Ettől az időtől tehát ezt az elbeszéléssel teszi (STERN (1989))”. (In: PÉLEY B., (2004): A korai kapcsolatok és az élettörténeti elbeszélések néhány összefüggése. Magyar Pszichológiai Szemle, 2004, LIX. 3.)

Péley Bernadett is úgy értelmezi a történeteinket, amelyekben történéseinknek csupán egy része válik elbeszéltté, s az elbeszélést a nem tudatos élmények és érzelmek is befolyásolják.

Reprezentációkról beszélünk, melyek befolyásolnak bennünket, de nem feltétlen tudjuk szavakba önteni őket. Amennyiben nevezhetjük ezeket (is) érzelmeknek, akkor létezik érzelem kogníció nélkül. Vajon a fogalomalkotási képesség megjelenésével befejeződne ez a nem tudatos sémaképzési folyamat? És mi jelenik meg a történeteiben annak, akinek nem tükrözték kongruensen és jelölten például az agresszióját gyermekként? Történeteink a történéseinket teljesen fedik? Szavaink az élményeinket teljesen fedik? Benne van a történeteinkben az, ami a szavainkban nincsen benne? Benne van minden élményünk a szavainkban? Vagy ha a szavainkban nincs, a történeteinkben benne van? Hargitai Rita (HARGITAI R. (2008): Sors és Történet.Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. 59. o.) így válaszol: „Az elbeszélés a személyre alapvetően jellemző, dinamikusan ható ösztöntörekvéseket is megjeleníti.” Azt feltételezzük tehát, hogy az elbeszélésben benne van az olyan is, ami csak a szó előtti tartományban létezik. Azt is mondja: Az élmények, mint reprezentációk önmagukban nehezen tehetők az empirikus vizsgálódás tárgyává. Feltételezzük, hogy történeteink által vizsgálhatóak. A kérdés pusztán elméleti, létezik-e olyan, ami élményeinkben jelen van, de történeteinkben nem található meg, nem vizsgálható így, és ha igen, mi az. A szerzők azt feltételezik, történeteink dinamikusan ható ösztöntörekvéseinket is megjelenítik és élményeink vizsgálhatóak történeteink útján. Kísérletet tervezni arra, hogy valamely élmény létezett egy történetmondóban, de az a történetében nem jelenik meg valóban kihívás.

2.8. A biológiai meghatározottságtól a sorsig, majd a történetig

Hargitai Rita Szondi Lipót munkáira hivatkozva Sors és Történet című könyvében (HARGITAI R. (2008): Sors és Történet.Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.) az élmények és tapasztalatok reprezentációként való megközelítése mellett foglal állást. Egyszersmind hitelesíti a narratív pszichológiai tartalomelemzés relevanciáját a tárgyban, amennyiben ezek a reprezentációk befolyásolják az észlelést, viselkedést, választásainkat, valamint fellelhetőek a történeteinkben. „Szondi, az 1930-as évek örökléstani felvetéseiből kiindulva fogalmazta meg sorsanalízis alaptételét, hogy az élet szinte valamennyi területére kiterjedő választásaink sorozatát, s ennek folyományaként sorsunk alakulását az öröklési anyag ösztöngénjeiben gyökerező ösztönrezdülések irányítják. Azonban a választások csupán ösztöngénekre való visszavezetésének kísérlete napjainkra már túlhaladott elképzelésnek bizonyul.

Szondi Lipót sorsanalízisének narratív pszichológiai értelmezési lehetőségét így abban látom, hogy a választások közvetlen genetikai meghatározottságával szemben az élmények által közvetített választások sorsformáló hatását hangsúlyozzuk. Mindezt részletesebben kifejtve a legkörábbi élmények és tapasztalatok a biológiailag előrehuzalozott viselkedéses-motivációs rendszerek mentén jönnek létre. A sorsot formáló, az élet szinte valamennyi területén megjelenő változásokat tehát nem közvetlenül az ösztöngének szabályozzák, hanem azokat a változások hátterében meghúzódó élmények formálják. Az élet korai szakaszának élménytöredékeit őrző „nyers” tapasztalások, majd később az egyedi eseményekhez kapcsolódó –indulattal, feszültséggel, érzelmekkel, érzésekkel, motivációval telített- élmények olyannyira jelentősek, hogy azok reprezentációként oki hatást gyakorolnak a viselkedésre. Más szavakkal, az élményeket magában foglaló reprezentáció implikálja a változásokat, s ennek folyományaként a reprezentáció változása a viselkedés változásával egyenértékű. Tehát a genotropizmus genetikai törvényével szemben a viselkedéses-motivációs (kötődési, kereső-asszertív, averzív) rendszerek működésén alapuló élmények és tapasztalatok azok, amelyek programozhatóak. Természetesen az élmények és a tapasztalatok biológiai rögzítettségét illetően nem tökéletes determináltságot kell elképzelni. a biológiai szabályozás leginkább a viselkedéses-motivációs rendszerek szintjén jut érvényre, még a környezettel folytatott interakció lazító hatása- kiváltképp az evokatív és a passzív gén-környezet kölcsönhatás- többszörösen megmutatkozik. Az élmények programozottsága tehát áttételek,közvetítések bonyolult láncolatán keresztül fejthető csak vissza.

Szondi sorsanalízise és a fent vázolt elmélet közötti különbség természete világosabbá tehető az alábbi ábra (1. ábra) segítségével.

ábra Az élmények és tapasztalatok, mint reprezentációk szerepe

Biológiai meghatározottság

↓

Motivációs-viselkedéses rendszerek

↓←Környezettel folytatott interakció

Élmények és tapasztalatok, mint reprezentációk

↓

Választások

↓

Sors

Amint az látható, a sorsanalízis elméletének korábban bemutatott sémájához képest a legfőbb változás az, hogy a választásokat nem közvetlenül az ösztöntörekvések determinálják, hanem azokat a biológiailag előrehuzalozott viselkedéses-motivációs rendszereken alapuló élmények és tapasztalatok formálják. Ebből kifolyólag a választások stabilitását a szituáció változása és az idő múlása ellenére az ösztöngénekkel szemben az élményeket és tapasztalatokat örző reprezentáció biztosítja.

A sorsanalízis narratív szempontú értelmezésének eredetisége abban rejlik, hogy az élet különböző területein megjelenő választások hátterében az élmények és tapasztalatok közvetítő hatását tételezem fel. Másként fogalmazva, a Szondi által azonosított, dinamikusan ható ösztöntörekvések csupán közvetett formában irányítják a választásokat, azokat az élmények és tapasztalatok által formált reprezentációk alakítják közvetlen módon. Ugyanakkor amellett érvelek, hogy a korai élmények és tapasztalatok a sorsanalízis ösztönrendszerével összeegyeztethető biológiailag előrehuzalozott viselkedéses-motivációs rendszereken alapulnak, következésképp alkalmasak arra, következtetésképp alkalmasak arra, hogy az ösztöntörekvéseket megjelenítsék.

Az élmények, mint reprezentációk önmagukban nehezen tehetők az empirikus vizsgálódás tárgyává, ugyanakkor már ismert, hogy az élmények megformáltságot, és másokkal való megoszthatóságot az elbeszélés és a történet által nyernek. Így az élmények empirikus vizsgálata a történet – a sorsanalízis nyomán főként a választásokat megjelenítő élettörténet- útján, az élményszerveződés és az elbeszélés szerveződésének hasonlósága révén valósítható meg. Az elbeszélés a személyre alapvetően jellemző, dinamikusan ható ösztöntörekvéseket is megjeleníti.” (HARGITAI R. (2008): Sors és Történet. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. 56-60. o.)

2.9. A depressziósok élettörténeti elbeszélésének sajátosságai normál populációhoz képest

Hargitai Rita foglalkozott depressziósok és normál személyek élettörténetében megjelenő különbségeinek feltárásával „Narratív pszichológia és sorsanalízis” című értekezésében (HARGITAI R,. (2004): Narratív pszichológia és sorsanalízis. In László J. – Kállai J. – Bereczkei T. (szerk.) A reprezentáció szintjei. Gondolat Kiadó, 2004, 373-382. 376. oldal ). Mivel feltételezzük a kapcsolattörténetek és az élettörténetek mögött az „invariáns self-mag” hasonló szervező elvét, úgy ezeket a különbségeket is érdemes áttekintenünk és megfelelő körültekintéssel akár elvárnunk, amikor depressziósok beszámolóit tartalomelemezzük és vetjük össze a normál mintával. Az ő kísérletének alanya 5 visszatérő major depresszív zavarban szenvedő páciens és 5 egészséges felnőtt volt.

2.9.1. A Hargita kísérletben talált különbségek összefoglalása

táblázat Depressziós és egészséges személyek élettörténeteiben talált különbségek

Különbség

Magyarázat (Hargitai Rita tanulmányában)

Hiányzik az élettörténet

kezdetének térben és időben való lehorgonyzása, történetszövésüket az „in medias res” kezdés

dominálja

A születés tényének ki nem mondott, illetve bizonytanná tett volta

Legelső életeseményként egy traumatikus élmény bukkan felszínre

Nem interpretálja.

Depressziós betegek élettörténeti narratívumaiban a pszichológiai szempontból értelmezhető

funkciókat betöltő szereplők száma átlagosan tíz fő, míg az egészséges személyek által

megjelenített szereplők száma ennek közel kétszerese

A melankóliás betegeknél mind a pszichés folyamatok, mind a

konfliktusok nagymértékben belsővé váltak, mindez azt jelenti, hogy az eredeti konfliktusok

és a kivédésükre mozgósított védekezési mechanizmusok egyaránt a betegek lelki világának

belső eseményeiként játszódnak le és meg is maradnak abban, így külső tárgyakat alig

szállnak meg.

A depressziós betegek partnerei olyan szereplőkként jelennek meg, akik „nem segítenek”, „nem

támogatnak”,

Nem interpretálja.

Teljesen hiányoznak a biztonságot és

segítséget nyújtó szereplők.

Nem interpretálja.

Major depresszív zavarban szenvedő

páciensek élettörténeteit a tagadó szerkezetek közel két százalékkal (6% vs. 4%)

megnövekedett aránya jellemzi.

Amennyiben a depressziós beteg már túljutott az introjekció fázisán,

akkor az én-összehúzódás állapotába kerül, ahol a lelki élet dinamikáját a bűnösség és az

önvád érzése uralja a teljes nihilizmus mellett (k -). Ezen önpusztítás jele (s -) az ún. negatív

kód, amely „egyszerre reprezentál egy világképet s lehet ugyanakkor a személyiségdinamika

jele” (Kézdi 1995. 55. o). E negatív kód azonnal felismerhető formai szintje a tagadás

mibenlétében ölt testet.

A szelfre vonatkozó nyelvi markerek száma a depressziós személyek elbeszéléseiben

alacsonyabb

A melankólia és a gyász mechanizmusa közötti markáns különbséget megjelenítve a

következőket írja Freud: „A melankóliában még valami megmutatkozik, ami a gyászban nem.

Az énérzés rendkívüli csökkenése, az én nagyfokú elszegényedése. A gyászban a világ vált

szegénnyé és üressé, a melankóliában maga az én” (Freud, 1997. 135. o.). Az énnek ezen

sivársága és szikkadtsága (k -) az élettörténeti narratívumok szintjén így ölt testet.

A depressziósokra tehát az (élettörténeti) elbeszéléseikben sajátos megjelenés jellemző a normál kísérleti csoporthoz képest. Ezeket az eltéréseket értelmes ismernünk és tekintetbe vennünk akkor is, amikor kapcsolattörténeteiket tartalomelemezzük.

3.1. A hagyományos narratív pszichológiai tartalomelemzés dimenziói (László János nyomán)

A 3.1. fejezet és alfejezetei idézetek László János összefoglaló munkájából (LÁSZLÓ J. (2005): Narratív pszichológiai tartalomelemzés. Magyar Tudomány, 2005/11, 1366. o.).

A szereplői funkciók
Téri-érzelmi távolságszabályozás
Az elbeszélői perspektíva pszichológiai elemzése
Az időélmény szerepe a narratívumban
Narratív értékelés
Narratív koherencia
A szelf-referencia pszichológiai jelentései
A tagadás

Idézetek László János összefoglaló munkájából (LÁSZLÓ J. (2005): Narratív pszichológiai tartalomelemzés. Magyar Tudomány, 2005/11, 1366. o.). :

3.1.1. A szereplői funkciók

Az élettörténeti epizódok elbeszéléseiben a szereplők köre pszichológiai szempontból osztályozható. MÉREI Ferenc (1984) a manifeszt álomtartalmak szereplőinek repertoárjából kötődési jelentőségsorrendre következtet. Az elbeszélés sajátossága, hogy a szereplők, vagyis a társak cselekedeteikkel nemcsak a cselekményt lendítik előre (azaz nemcsak cselekményfunkcióik vannak), hanem a személyiségfejlődés, illetve a személyiség állapota szempontjából lényeges interperszonális, pszichológiai funkciókat is képviselnek. . A szereplők pszichológiai funkcióival kapcsolatban PÉLEY Bernadette (2002), EHMANN Bea (2002) és HARGITAI Rita (2004) végeztek vizsgálatokat.

PÉLEY (2002) kutatást is végzett ezzel a módszerrel arról, hogy az ifjúkori deviáns magatartásmódok mögött a korai tárgykapcsolatok zavarai, illetve e zavarok hibás kompenzációi húzódnak-e meg. A szereplőknek a történetekben való eloszlásából és a szereplőknek az egyes történetekben tulajdonított funkciók eloszlásából a hipotézist egyértelműen alátámasztó következtetéseket lehetett levonni.

3.1.2. Téri-érzelmi távolságszabályozás

Esetünkben a legfontosabb dimenzió ez, melyről korábban már részletesen írtam, a Pohárnok kísérlet elméleti hátterénél.

3.1.3. Az elbeszélői perspektíva pszichológiai elemzése

Az elbeszélői perspekítva elemzése annak a feltevésnek a mentén történik, hogy a történet elbeszélője gyakran nemcsak bemutatja szereplőit, illetve a szereplői által végzett cselekvéseket vagy a szereplőivel történteket, hanem emellett arra is lehetősége van, hogy az események és azok körülményeinek egy részét vagy akár egészét a szereplő nézőpontjából mutassa be. A szereplő perspektíváját érvényesítő történetből így nemcsak arról értesülünk, hogy mi történt, hanem az eseményeket a szereplő tapasztalatain mintegy átszűrve ismerjük meg. Az elbeszélői perspektíva hordozza azokat a tudatállapotokat, amelyek az eseményekkel összefüggésben az elbeszélőt, illetve az elbeszélés szereplőit jellemzik, ezért az események bemutatásának elemzésében az elbeszélői perspektíva vagy nézőpont kitüntetett helyet foglal el. Példának Pólya 2004-es kísérletét érdemes idézni, amikor fiatal homoszexuálisokkal és lombikbébi programban részt vevő nők kritikus életeseményeit elemezte. Pólya az interjú alkalmával az identitásállapotot mérő kérdőíveket is felvett a személyekkel. A két adatcsoport, vagyis a narratív perspektíva alkalmazása az élettörténeti epizód elbeszélésében és az identitásállapotra vonatkozó adatok szoros összefüggést mutattak. A visszatekintő narratív perspektíva érzelmileg kiegyensúlyozott identitásállapottal járt együtt, míg az átélő és az újraátélő perspektívák esetén a kérdőíves adatok identitásbizonytalanságot, érzelmi kiegyensúlyozatlanságot jeleztek.

3.1.4. Az időélmény szerepe a narratívumban

Az idői szervezés összefüggésbe hozható intrapszichés folyamatokkal és állapotokkal. A legáltalánosabb vizsgálati formája az igeidők használata és a pszichológiai folyamatok közötti összefüggések vizsgálata. Erre korábban több kísérlet is történt. Milton Rokeach és Richard BONIER (1960) TAT képekre adott szövegek alapján azt találták, hogy a zárt és a nyílt gondolkodású személyek között a múlt idejű igék használatában nem volt különbség, ám a nyílt gondolkodásúak következetesen több jelen idejű, a zárt gondolkodásúak pedig több jövő idejű igét használtak. James W. PENNEBAKER, Tracy J. MAYNE és Martha E. FRANCIS (1997) vizsgálatában az elbeszélő által átélt stressz szintje negatívan korrelált a múlt idő használatával, azaz minél több múlt idejű ige volt a szövegben, annál kisebb aktuális stresszt váltott ki az elbeszélés. Az elbeszélésben kifejeződő időélmények más szempontból is elemezhetők. EHMANN (2004) szerint a jövőidő hiánya frusztrációra, a visszautasítás élményére utal. A teljes jelenidejűség, a ciklikusság, amelybe az örökkévalóság is beletartozik, a realitásélmény sérüléséről tanúskodik. Az idő fragmentációja, amikor az események között széttöredeznek az idői kapcsolatok, az én-határok pszichotikus felbomlására utal. A borderline és narcisztikus kórisme egyik jellemző vonása az idő fragmentációja.

Egy eseménynek vagy folyamatnak az elbeszélésben megjelenő érzelmi és kognitív értékelése az eseménnyel vagy folyamattal összefüggő intrapszichikus történések fontos mutatója lehet. vonatkozó kutatás Geoffrey M. STEPHENSON, LÁSZLÓ János, EHMANN Bea, Robert M. H. LEFEVER és Robin LEFEVER (1997), amikor is szenvedélybetegek terápiás naplóiban az én-re, a másikra és a terápiára vonatkozó pozitív és negatív kijelentéseket különített el, és a három arányából, valamint az idői változás trendjéből a gyógyulási esélyekre következtetett.

3.1.5. Narratív koherencia

A narratív koherencia mértékéből az élettörténeti epizódokban, illetve magában az élettörténeti elbeszélésben a belső állapotok, intrapszichés történésekre következtetnek. Aaron ANTONOVSKY (1987) szerint az emberek általános egészségi állapota is összefüggésben van azzal, hogy élettörténetüket mennyire koherensnek élik át. Vonatkozó kutatás PENNEBAKER (2001), aki a traumatizáló vagy stresszkeltő esemény írásos elbeszélését kérte érzelmi zavaroktól szenvedő személyektől. Míg a feszültségkeltő élmények “kiírása” általában az egészségi állapot kedvező változásához vezetett a kontrollcsoporttal történő összehasonlításban, a legjelentősebb javulás azoknál a személyeknél következett be, akiknek negatív emocionális színezetű, kevéssé koherens története az ötödik napra pozitív érzelmi irányba mozdult el, és koherensebbé vált.

3.1.6. A szelf-referencia pszichológiai jelentései

A szelf-referencia vizsgálata azon a tételen alapul, hogy az elbeszélés az ugyan az én élményeiről szól, de az nem szükségszerű, hogy saját élményeinek felidézésekor az elbeszélő kizárólag szubjektív tapasztalatairól adjon számot, figyelmen kívül hagyva partnereinek élményeit. Másrészt előfordulhat az is, hogy kimarad az én. Azt feltételezik, hogy a szelfre vonatkozó nyelvi markerek által különbséget tehetünk a birtoklás és a létezés dominanciájával jellemezhető, illetve az énérzés rendkívüli csökkenésével, az én nagyfokú elszegényedésével leírható pszichés állapotok. vonatkozó kutatás Hargitai Bea Szondi Lipót sorsanalízisére épülő munkája.

3.1.7. A tagadás

A tagadás megjelenését több szempontból vizsgálhatjuk. Megkülönböztethetünk ambivalens, megsemmisítő (BAHTYIN) és állásfoglaló (SZONDI) tagadást. A háttérben álló elméleti konstrukcióktól függően a tagadás kutatása változatos. Következtetnek belőle (illetve hiányából) például a preszuicidális szindróma beszűkülési mechanizmusának megjelenésére, illetve az alkoholizmus vagy a narkománia következtében fellépő autoagresszió negativizmusának szövegszintű megnyilvánulására.

4. Anyag és módszer

A kísérleti csoport anyagát három kórház pszichiátriai osztályáról gyűjtöttem, a kontrollcsoportom hasonló korú (40-60 év közötti), de depresszióval nem diagnosztizált nők voltak, akiknél a Zung és a Beck kérdőívek sem jeleztek depresszót. A 15 felvett kontroll interjúból 3-at azért hagytam ki, mert a kérdőíveken magas pontszámot értek el az alanyok.

Az anyaggyűjtés formája az interjúhelyzet. Az interjúk struktúrája a kísérleti csoport estében kiegészült még három kérdéssel. A két csoport esetében a közös kérdés az volt, hogy meséljenek el egy történetet, az első párkapcsolatuk történetét, amelybe nem kérdezek majd bele. Ezeket a válaszokat rögzítettem. Itt érdemes elmondani, hogy támogató, visszaterelő kérdésekre néhány esetben szükség volt. A kísérleti személyek hajlamosak voltak elkalandozni, másról beszélni. Amikor szünetet tartottak egy hosszabb elkalandozásban, ilyenkor beavatkoztam azzal a kérdéssel, hogy „Ott tartott, hogy a férje…és mi történt ezután Önökkel?”. Ha a kísérleti személy visszakérdezett, hogy mire vagyok még kíváncsi, mit mondjon még, akkor megismételtem a kérdést, kiegészítve azzal, hogy „arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan ismerkedtek, hogyan voltak együtt, illetve hogyan szakadt meg vagy hol tart most a kapcsolatuk.”. Ezeket a beavatkozó instrukciókat Pohárnok Melinda javasolta e-mailben, amikor az elkalandozások nagy számáról panaszkodtam (Pohárnok, 2009, személyes közlés). A kiegészítő három kérdés során a partner illetve önmaguk jellemzését kértem a kísérleti csoport tagjaitól, illetve konkrétan rákérdeztem, hogy hogyan emlékeznek, milyen közeledő és távolodó viselkedés jellemezte őket és partnerüket. Ennek a három kérdésnek a funkciója az volt, hogy további anyagot gyűjtsek, de ezeket a válaszokat az összehasonlító elemzésnél nem használtam fel, már csak azért sem, mert nem történetszerűek és így az eredeti szempont szerint nem elemezhetőek. A kontrollcsoport pedig csak az első kérdést kapta.

A használt módszer a tartalomelemzés, melyet minden konkrét és lefuttatott tartalomelemzés esetében külön kell definiálni.

5. A kapott anyag feldolgozása

5.1. A LAS-Vertikum

Az elemzéshez a LAS-Vertikumot használták, amit László János és Ehmann Bea is használnak. Ők már állást foglaltak ennek relevanciája és használhatósága mellett a tárgyban (LÁSZLÓ János és munkatársai 2000).

Az Atlas.ti program a hálózatépítő rendszerek családjába tartozó, kereskedelmi forgalomban lévő kvalitatív szövegelemző szoftver. A LINTAG szupralexikális elemzőprogram haszálatának itthon általános hagyománya van a tartalomelemzésben. A program szó feletti mintázatkereső algoritmusok révén is képes a szövegelemzésre, ez által a szó szint helyett a narratívum szervaződése lehet a vizsgálatunk tárgya, melyből a személyiség szerveződésére következtethetünk. A LINTAG kódokat SPSS statisztikai programcsomagba exportálhatjuk, igény szerint több féle kimenetet is képes rendelkezésünkre bocsátani a szoftver. Az Atlas.ti szoftver praktikus beépített funkcióival segíti a tartalomelemzés folyamatát, az ismertetésre kerülő modulja kifejezetten a téri-érzelmi kapcsolati térben történő mozgások automatizált elemzését hivatott elősegíteni. Algoritmusával külön fejezetben foglalkozom.

5.2. A téri-érzelmi távolság nyelvi markerei a modul számára

A LinTag morfoszintaktikai elemző és kódoló szoftver AproxChange modulja kétféle irányú mozgást – a közelítést és a távolítást – vizsgálja, a narratívum fizikai és emocionális terében. „ A modul működése során bizonyos elemek kollokációját keresi a szövegben. Az azonosított elemek – segédkategóriák – szemantikai jegyek alapján összegyűjtött igék, illetve hozzájuk tartozó névszói kifejezések. Ezek összekapcsolódását az igei vonzatok határozzák meg, melyet a névszói szerkezetnek kell kitöltenie. Az elemeknél lényeges, hogy állító vagy tagadó szerkezetben vannak-e, mert tagadás esetén közeledés helyett távolodást jelenthet ugyanaz a szerkezet – míg a távolodás tagadása nem feltétlenül jelent minden esetben közeledést. A segédkategóriák együttes előfordulását makrókba kódolták prioritás szerinti sorba állítással segítve a jó találatot.

A közelítés és távolítás nyelvi markerei tehát olyan szintaktikai egységek, ahol meghatározott szemantikájú igék, meghatározott főnevekkel állnak együtt. Az igéket a modul tizenegy segédkategóriába sorolva, egyes szám és többes szám harmadik személyű alakjaikban ismeri fel. Az igei és a névszói segédkategóriákból –mint építőelemekből – a makrók szedik össze a szabad szórend miatt nem feltétlen egymás mellett álló szerkezeteket. A modul kimenetként Aprox kódokkal jelöli a felismert közelítést jelző nyelvtani egységeket, és Diver kóddal jelöli a felismert távolítást jelző nyelvtani egységeket. Ezen kívül megadtak konkrét igéket, amelyek feltevésük szerint leképezhetik az érzelmi, intencionális közelséget és távolságot. Ezeket az előzővel megegyező szintaktikai mintázatokban találja meg és azonosítja az AproxChange-modul.” (POHÁRNOK M., NAGY L., BÓNA A., NASZÓDI M., KIS B., LÁSZLÓ J. (2005): A kapcsolati mozgások számítógépes nyelvészeti vizsgálata élettörténeti narratívumokban. A LAS-Vertikum közelítés-távolítás modulja. Pszichológia, 25, 2, 159-160. o.) Az algoritmus részletesebb kifejtését, értelmezését, lehetőségeinek és korlátainak áttekintését az 5.3.3. és 5.3.4. fejezet tartalmazza.

5.3. A közelítés és távolítás kifejezések tartalomelemzése

A kísérletben definiálták a tartalomelemzés elméleti hátterét, majd próbálták az ennek megfelelő kifejezéseket algoritmizálható nyelvi kódban megfogalmazni. A két definícióból (nyelvi és elméleti) kiindulva kézi elemzéssel kissé eltérő eredményt kaphatunk. Ennek az az oka, hogy az algoritmizálhatóság nem teljes. Az élőszóban adott válaszok nyelvtanilag pontatlanok, a kifejezések, utalások néhány esetben csak kontextusukban utalnak egyértelműen a téri-érzelmi térben megvalósuló közelítésre vagy távolításra, kontextusuk nélkül, csupán igei és névszói kifejezésként nem.

Az elméleti háttér alapján 3 fő csoportba sorolhatjuk a közeledés és távolodás dimenzióit (4. táblázat).

táblázat A közelítés és távolítás dimenzióinak 3 fő csoportja

Az én és a másik viszonya leírható egyrészt konkrét, fizikai térben való mozgásokkal.

Itt a másik viszonyában végrehajtott akciók mentén írhatjuk le a mozgást. (a felé (vele) – tőle (nélküle) dimenzió)

Másrészt az én és a másik viszonya leírható az interaktív tér interszubjektív aspektusában is.

Ekkor a másik viszonyában átélt mentális állapotok jelzik a közelséget illetve a távolságot.

megosztozás (pl. megértés, elfogadás) –
megosztozás hiánya (pl. nem-megértés, elutasítás)
vágyak, érzések, szándékok

Hasonlóképpen a másik érzelmi értékelése is implikálhat a közelségre illetve a távolságra utaló jelentéseket, így ezeket is érdemes vizsgálni.

Ez a dimenzió a leginkább kontextusfüggő. Mindenképp ide tartoznak a releváns igékből képzett névszók, pl: megértő, szeretetteljes, elutasító, de ilyen az elfogadhatatlan vagy az egoista jelző is.

5.3.1. A távolítás kézi kódolásának kategóriái

Az eredeti kísérletben a szerző a következő kódcsoportokat definiálta a távolítás manuális kódolásához a fentiek alapján:

Izoláció: a narrátor vagy a jelentős másik magányos (M)
Nem tud kapcsolódni/ nem akar / nem kapcsolódik személyekhez vagy csoportokhoz (No Contact Self, NCS) – mentális/fizikai

III. A jelentős másik nem tud/ nem akar/ nem kapcsolódik a narrátorhoz (No Contact Other, NCO) – mentális (ment)/fizikai(fiz)

Térbeli távolodás: A narrátor és a jelentős másik térbeli távolság növekszik
Emocionális távolodás

a narrátort elutasítják VAGY a narrátor utasítja el a jelentős másikat (elutasító – elutasított) (Dismissing/Dismissed, DISM)
kapcsolat elromlik (Contact Dstruction, CD)

Negatív értékű jelzők, amik implikálják/nák a távolodást

A kódkategóriákhoz tartozó példákat az 1. számú melléklet tartalmazza.

A fenti hat kódkategória összesen adja tehát a kézi kódolás „távolítás” szuperkódját.

5.3.2. A közelítés kézi kódolásának kategóriái

Térbeli közeledés
Térbeli együttlevés, együttes cselekvés

III. Pozitív emócionális viszonyulás

Pozitív értékű jelzők
Contact Repair

A közelítés szuperkódját a fenti 6 kategória összessége adja majd a programban. A kategóriákhoz tartozó példákat a 2. számú melléklet tartalmazza. Ezeket a kódkategóriákat a szerző e-mailben bocsátotta rendelkezésemre (POHÁRNOK, 2009, személyes közlés), ezek minősülnek az általános, elméleti szempont alapján képzett kategóriáknak.

5.3.3. Az algoritmus által használt kódolási módszer szabályai

A szoftver számára a fenti kategóriáknak megfelelő szövegrészeket egy algoritmus által beazonosíthatóvá kell tenni, erre hivatott a modul. A szoftver tehát bizonyos elemek együtt járását keresi a szövegben, és kódolja azokat megfelelő kategóriákba. Az azonosított elemek szemantikai jegyek alapján összegyűjtött igék és a hozzájuk tartozó névszói kifejezések. Vegyük észre, hogy a szemantikailag releváns igék adatbázisa bővíthető és bővítendő. Mivel a szoftver még fejlesztés alatt áll és nem bocsátják azt a kutatók rendelkezésére, az algoritmus alapján lehetséges a kísérletet megismételni. Ahogy azt később részletezem, én minden szemantikailag egyértelmű kifejezés esetén kódoltam, így a modul maximális teljesítményét tekintettem. Külön fejezetben foglalkozom a kimaradt relevánsnak minősíthető kifejezések kódolásánal elméleti korlátaival. A modul képes tekintetbe venni az állító és tagadó szerkezeteket is. A segédkategóriák együttes előfordulását makrókba kódolták prioritás szerinti sorba állítással segítve a jó találatot. Mivel ennek a kódolásnak az algoritmusát nem közölték, így én nem súlyozhattam a találatokat.

A közelítés és távolítás nyelvi markerei tehát olyan szintaktikai egységek, ahol meghatározott szemantikájú igék, meghatározott főnevekkel állnak együtt, illetve előre megadott, szemantikailag egyértelmű igék. A modulnak a következő példákhoz hasonló szerkezeteket kellett tehát beazonosítani: „anyához mindig odabújtam” – közelítés, „de anyám mindig lökött magától” – távolítás. Az igéket a modul tizenegy segédkategóriába sorolva, egyes szám és többes szám harmadik személyű alakjaikban ismeri fel. Példák:

APR_FARVD1 = 1. személyű mozgást kifejező állító ige (pl. sietek)

APR_FARVI3 = 3.személyű mozgatást (adást) kifejező állító – „közelítő” – ige (pl. adott)

APR_FARVIX3 = 3. személyű mozgatást (adást) kifejező „távolító” ige (pl. elvesztett)

NEXIST1 = 1. személyű létezést kifejező tagadó – „távolító” – ige (pl. sosem leszek)

Az igei és a névszói segédkategóriákból –mint építőelemekből – a makrók szedik össze a szabad szórend miatt nem feltétlen egymás mellett álló szerkezeteket. A modul kimenetként Aprox kódokkal jelöli a felismert közelítést jelző nyelvtani egységeket, és Diver kóddal jelöli a felismert távolítást jelző nyelvtani egységeket. Példák:

„Meg sem csókoltuk egymást” – DIVER

„Amikor futottam tőle” – DIVER (makrója: DIVER=APR_FARVD1 APR_FARND3)

„Külön költöztem a férjemtől” – DIVER

„És akkor apa felkapott és berakott az autóba” – APROX

„És bejöttek persze, természetesen meglátogatni” – APROX

„És őt felhívtam telefonon előtte” – APROX (makrója: APROX=APR_FARVS1 APR_NEARNS3)

Ezen kívül megadtak konkrét igéket, amelyek feltevésük szerint leképezhetik az érzelmi, intencionális közelséget és távolságot. Ezeket az előzővel megegyező szintaktikai mintázatokban találja meg és azonosítja az AproxChange-modul. Példák:

„Nagyon szerettem aput” – APROX

„Hogy szeretnék hozzáköltözni” – APROX

„Elismer ő is engem” – APROX

„És akkor így dühös voltam rá” – DIVER

„Bátyám úgy féltékeny volt rám” – DIVER

„Úgyhogy kicsit ilyen csalódás volt benne” – DIVER”

Látható, hogy az algoritmus előre megadott, szemantikailag egyértelmű névszói kifejezéseket és igéket kódol. Az algoritmusos keresés esetén a megjelenő egyéb személyek megzavarhatják a modult, hiszen a közeledés-távolodás nem a partnerhez fűződik. Az elemzés abban az esetben is értelmes lehet, mert értelmesnek tekinthetjük megfigyelni, hogy általában a fontos személyekkel kapcsolatos beszámolóban mennyi távolodást illetve közeledést találunk a kontrollcsoporthoz képest.

A kézi elemzésnél lehetőség van azoknak az igével vagy névszói kifejezéssel kifejezett távolodásoknak a megszámolására, amelyek csak a partnerre vonatkoznak.

Az algoritmizálható keresés esetén fontos tehát, hogy a kifejezés, melyet számolunk, legyen az igei vagy névszói, jelentésében, a tágabb kontextustól függetlenül, egyértelmű legyen.

Érdemes megjegyezni, hogy az agresszióval kapcsolatos igéket, névszókat (veszekedtünk, összevesztünk, megütött, stb.) nem számoljuk sem közeledésnek, sem távolodásnak. Ezt pszichodinamikailag indokolta a szerző, miszerint az agresszió ambivalens kapcsolódási forma.

5.3.4. Az algoritmizált kódolás elméleti lehetősége és korlátai a mintán

A modullal már végeztek validitás vizsgálatot, amelyben azt vizsgálták, hogy a kézi kódolás és a modul által generált eredmény mennyiben fedi egymást.

Ennek az eredménye a következő volt (6. táblázat) (POHÁRNOK M., NAGY L., BÓNA A., NASZÓDI M., KIS B., LÁSZLÓ J. (2005): A kapcsolati mozgások számítógépes nyelvészeti vizsgálata élettörténeti narratívumokban. A LAS-Vertikum közelítés-távolítás modulja. Pszichológia, 25, 2, 161. o.):

táblázat A kézi kódolás és a modul által generált eredmények összehasonlítása

APROX	Helyes találat	Kihagyás	Téves riasztás	TOTAL
Kézi kódolás	46	-	-	46
AproxChange-modul	28	18	31	28 (60%)
DIVER	Helyes találat	Kihagyás	Téves riasztás	TOTAL
Kézi kódolás	27	-	-	27
AproxChange-modul	12	15	5	12 (44%)

Azt látjuk, hogy a modul az érvényesülő kapcsolati mozgások 54%-t kódolja helyesen. A modul a Közelítés (APPROX) kifejezések azonosítását végzi sikersebben, míg a távolítás (DIVER) formák azonosítása gyengébb.

Ennek az aránynak a javítása a modul fejlesztőinek feladata és kizárólagos lehetősége. Viszont kis mintás kézi elemzéssel elvégezhető az a vizsgálat, hogy a modul milyen elemek esetében ütközik nehézségekbe a szemantikailag releváns tartalmak esetében.

Az algoritmus működése alapján kézzel kódoltam tehát az anyagot. Ez után az algortimus elméletének megfelelő, de kimaradt szövegrészeket „egyéb távolítás kifejezések” ill. „egyéb közelítés kifejezések” kategóriákba kódoltam.

Ebbe a kategóriákba olyan kifejezések kerültek (a teljesség igénye nélkül), mint:

„Érzelmi szinten nem nagyon éreztem ezt a, hogy is mondjam, intelligencia terén más szinten mozogtunk.”
„elnyomott bennem, megnyilvánulásokat, törekvéseket, érzéseket, amiket szerettem volna megvalósítani vagy ahogy szerettem volna élni.”
„úgy telt el a látogatásom mellette, hogy nem szólt”
„Ő azt mondja, hogy nagyon jó minden és nem bántja semmi, csak az, hogy kérdezgetem erről.”

Ahogy feltételezhető is, a legáltalánosabb probléma az, hogy léteznek olyan kifejezésformák, melyek egyediek, szemantikailag nem egyértelműen besorolhatóak, és ezek nem csak akkor okoznak gondot, ha önmagukban állnak, hanem akkor is, ha vonzatként szerepelnek. Előfordul az is, hogy a kontextust figyelembe véve kézi elemzéssel egyértelmű az adott tartalom besorolása, de a modul mondathatáron túli, tág kontextus elemzésére nincs felkészülve. Ezeken az általános eseteken kívül a modul találkozik olyan problémával is, amikor a megtalálja a releváns tartalmat, de adott esetben különböző okokból belátható, hogy a szoftveres megoldás itt is elméleti határokba ütközik.

Az algoritmus alapján elképzelhető (és igyekeznek) egy szoftvert létrehozni, amely a magyar nyelvtan szabályait ismeri, a hasonulásokat, igei alakokat figyelembe veszi, a vonzatokat ismeri, számol a tagadó formákkal és bővíthető az adatbázisa szemantikailag egyértelműen adott kategóriákba sorolható kifejezésekkel. Ideális esetben tehát a szoftver akár az olyan kifejezéseket is ismerheti, mint a „mindenki talált, ugye, magának mást”, „összejött egy másik nővel”, és ezeknek minden kifejezési formáját, amennyiben az adatbázisa megfelelő képpen feltöltött.

De, amennyiben kipróbáljuk magát az algoritmust, amely a szoftver működésének maximális keretét adhatja, azt látjuk, hogy maradnak olyan kifejezések, amelyeket nem kódolhatunk szoftveresen, és nem programozói nehézségek, hanem elméleti korlátok miatt.

Az 1. példa esetében a „nem éreztem” ige nem egyértelmű szemantikailag, hiszen pozitív vagy negatív vonzat esetében különböző kategórába esik. (Arról nem is beszélve, hogy minden vonzat-lehetőséget kategorizálni volna szükséges). A magyar nyelvből adódóan ráadásul változatos kifejezési formákkal élhetnek a kísérleti személyek, mint a példában is látjuk. Olvasva egyértelmű, hogy az érzelmi távolságra utalnak, de egy szoftver számára az ehhez hasonló kifejezések problémát okoznak. Mivel „az intelligencia terén más szinten mozogtunk”, ha csak nem adjuk meg konkrétan ezt a mondatot egy adatbázisnak, s jelöljük érzelmi távolságnak, akkor nem algoritmizálhatóan besorolható. A magyar nyelv kifejezési változatosságát tekintve minden lehetséges mód adatbázisba konvertálása több időt és kutatást venne igénybe, ha nem volna egyenesen lehetetlen, mint a kézi kódolás fáradtsága egy reprezentatív minta esetében. Az „elnyomott bennem” vagy a „nem szólt” kifejezések szemantikailag szintén nem besorolhatóak (hiszen például „elnyomott bennem minden szorongást, és mindig is így szerettem volna élni.”), s vonzataik kifejezési lehetősége változatos. A „nem szólt” esetében lehet arról is beszélni például, hogy „Bármilyen álmos, fáradt vagy nyűgös voltam, ő nem szólt érte. Az előző kapcsolatomhoz képest ez azért elég álom-szépségű, szerűségű volt. Az élmény.”. Itt, a szövegkörnyezetből tudjuk, hogy az érzelmi térközösség folyamatos hiányának egyik reprezentálására szolgál a mondat.

A 3. példa esetén a modulnak remekül kell működnie ahhoz is, hogy ne kódolja ellentétesen, azaz hagyja ki, de helyesen a mondatot. A váza ez: „nagyon jó minden, nem bántja semmi…csak”. Azaz ha az algoritmus figyelembe veszi a csak megjelenését, akkor volna esélye, de ebben az esetben minden „jó minden, csak” vázú mondat távolítónak kódolódna, miközben létezhet olyan mondat, hogy „nagyon jó minden, ma már csak örömömben sírok néha”.

Az emocionális állapotok kifejezési lehetőségei nagy variabilitást mutatnak. Ha azt az egyszerű esetet tekintjük, hogy „Éreztük, hogy nem szokványos szerelem a mienk”, már ez is nehézséget okoz, mivel az éreztük ugyan jelzi nekünk, hogy számunkra releváns mondandó közeleg, de nehezen definiálható, hogy ami utána következik majd, az hogyan sorolható egyik vagy másik kategóriába algoritmusosan. A „nem szokványos” pozitív és negatív értelmű is lehet, még a „szerelemmel” összekapcsolva is, itt a tagmondatnál tágabb kontextus segít nekünk, de a szoftvernek valószínűleg az is nehézséget okozna, főleg, amennyiben pont az ambitenciát vizsgáljuk. Az élő nyelv pongyolasága a vonzatok lehetséges értelmezési lehetőségét nagyban csökkenti, illetve elméletileg belátható, hogy szükségszerű kihagyásokhoz vezetik a modult. Az irónia például általános problémákat okoz az algoritmusnak.

Léteztek olyan kifejezések, melyek elméletileg megfelelőnek tűntek, de mégsem kapták meg az „egyéb” kódot. Ilyen volt például a „megtanultam bolgárul” (mivel a szerelme bolgár volt). A közelítés kategória számára megfelelőnek tűnik ugyan, de ebben a konkrét esetben a modulnak esélye sem lenne kódolni a fenti tartalmat (ha csak adatbázisba nem tennénk az összes megtanultam+nyelv kombinációt, ám ez nem minden esetben jelent kapcsolati szempontból közeledést, lehet, hogy az alany csupán nyelvet tanul.), mivel az ige és a környezete nem hívja fel a figyelmet a releváns tartalomra. Ez a vizsgálat csak azokra az esetekre fog kiterjedni, amelyek az algoritmus és az elméleti háttér által egyaránt nem hagyhatnak kétséget maguk után, a megismételhetőség kritériumát figyelembe véve, illetve az eredeti kísérletekhez való minél nagyobb igazodás miatt. A „megtanultam bolgárul” szövegrészt ennek alapján nem kódoltam „egyéb” kategóriába, noha a kapcsolat érdekében tett közelítő cselekvés értelmében jelent meg, de külön kérdés, mennyiben releváns a téri-érzelmi kapcsolati tér szempontjából a kommunikációs lehetőségek bővítése általában. Mivel konkrétan nem szerepel a szövegben az, hogy ezt a kapcsolat érdekében tette, javasolnám számukra a „nem nyílt, partner számára nem elég egyértelmű közelítés/távolítás” kategóriát. Léteznek tehát olyan tartalmak, melyek besorolása kétséget hagy maga után. Feltehető egy olyan vizsgálat, amely összegyűjti s kategóriákba próbálja rendezni azokat a közelítés és távolítás kifejezéseket, amelyek adott szövegkörnyezetben az elméleti háttérnek megfelelőnek tűnnek, de még manuális kódolásuk is hagyhat kétséget maga után. Ez nem csak a modul korlátainak meghatározásához, illetve bővítéséhez adhatna segítséget, de az ilyen elemek előfordulási gyakoriságának összehasonlítása az említett kísérleti csoportokban esetleg szintén érdemes lehet a kutatásra. Nagyobb témaként ide tartozhat az öngyilkossági kísérlet megjelenése, az agresszió, melyeknek közelítés illetve távolítás jellege kérdéses pszichológiailag. A vizsgálat során tehát az olyan kifejezéseket nem vettem figyelembe, amelyek bármi csekély kétséget hagytak a felől, hogy kimerítik-e a közelítés vagy távolítás kategóriáit a fenti definíciók szerint. Az a tény, hogy akadnak ilyen mondatok, viszont amellett foglal állást, hogy amennyiben ezek számát nagynak találja egy kutatás, akkor a szoftveres kódolás a kísérletek objektív összehasonlíthatósága miatt mégis elkerülhetetlen, azonban a kihagyott tartalmak miatt az érvényességére figyelmet kell fordítani.

Létezik tehát olyan tartalom, amelyet egy szoftveres és mondat- szintű vizsgálattal megtalálni elméleti okokból nem lehetséges, pedig az algoritmus és az elméleti háttér indokolná a találatot.

A talált különbség összefoglalása látható az alábbi táblázatokban (7. ás 8. táblázat).

táblázat Az összes releváns igei és névszói távolítás kifejezések és szemantikailag egyértelmű hányaduk összehasonlító táblázata

Depressziósok csoportja

N=15

Kontroll csoport

N=12

Definíciók szerinti távolítások

103

Az algoritmizálható, szemantikailag egyértelmű távolítások

táblázat Az összes releváns igei és névszói közelítés kifejezések és szemantikailag egyértelmű hányaduk összehasonlító táblázata

Depressziósok csoportja

N=15

Kontroll csoport

N=12

Definíciók szerinti közelítések

105

Az algoritmizálható, szemantikailag egyértelmű közelítések

103

Azt látjuk, hogy az algoritmus, ideális esetben, a távolítások 88% illetve 84%-át fedte le, a közelítések esetén pedig 78% illetve 98% volt az arány a mintában.

A modul lehetőségeinek és korlátainak számszerűsíthető vizsgálatai segítenek eldönteni, mekkora és milyen jellegű kompromisszum születik a szoftveres tartalomelemzés során ebben a témában. Azt mondhatjuk továbbá, hogy az algoritmus terve megfelelő abban a tekintetben, hogy az általa relevánsnak ítélt tartalmak elegendően egyértelműek, azoknak nagy százalékát lehetséges megfelelő energiaráfordítással lekódolhatóvá tenni, az elméleti akadályok kis százalékban okoznak számára problémát a gyakorlatban. Az algoritmus által szabott maximális lehetőségek keretén belül fejleszthető a szoftver.

A szoftver nem készült még el, így nem bocsátják a kutatók rendelkezésére. Elkészültével a témában folytatható kutatások összehasonlíthatósága nagyban nő. Jelen elemzéshez a szoftver algoritmusát használhattam. Minden elméleti szempontból releváns és szemantikailag egyértelmű igei és névszói kifejezés esetében kódoltam. Szükségszerűen ez nem ugyanaz, mintha magát a szoftvert használtam volna, összehasonlíthatóság szempontjából.

5.3.5. A közelítés/távolítás szuperkódok megjelenése a szövegekben

Az eredeti kísérletben mennyiségi összehasonlítást végeztek, és azt találták, hogy a borderline és a major depressziós betegek szövegeiben ugyanabban az arányban fordultak elő távolodás/távol levésre és negatív emocionális állapotra utaló kódok, mint a közeledés/közellevésre és pozitív emocionális állapotra utalók, azaz az arány nem lehetséges differenciáló mutató. „Felmerült az a lehetőség, hogy pusztán a közelítést/pozitív emocionális állapotot jelző megnyilvánulások, illetve a távolítást/negatív emocionális állapotot jelző megnyilvánulások közti arány jelezné az ambitencia meglétét. … Első lépésben mennyiségi összehasonlítást végeztünk, és azt találtuk, hogy ezek a BPD-s és MD-s betegek szövegeiben is ugyanabban az arányban fordulnak elő. Így az arány nem lehet elégséges differenciáló mutató. … Sokkal inkább ezen megnyilvánulások előfordulási mintázataira kellene helyezni a hangsúlyt.” POHÁRNOK (2004).

Első hipotézisünk szerint, ha a közelítés és távolítás kódok nem differenciálnak a borderline és depressziós csoport között (9. táblázat), feltesszük, hogy a depressziós és normál minta esetében sem differenciálnak. A 10. táblázat foglalja össze az eredményeket.

táblázat Az összes közelítés és távolítás kódok aránya, Pohárnok (2004)

Távolodás/Távollevés +

Negatív emocionális állapot

Közeledés/Közellevés +

Pozitív emocionális állapot

Depressziósok

N=42

48%

52%

Borderline csoport

N=86

47%

53%

táblázat Az összes közelítés és távolítás kódok aránya jelen mintán

Az algoritmizálható, szemantikailag egyértelmű távolítások

Az algoritmizálható, szemantikailag egyértelmű közelítések

Depressziósok

N=15

58%

42%

Kísérleti csoport

N=12

33%

103

67%

Azt tapasztaljuk, hogy a depressziósok esetében az arány ugyan valóban hasonló az eredeti kísérletben tapasztaltakhoz, de a normál kísérleti csoport esetében a közelítések felé tolódik. Valamint azért a depressziósok esetében is kissé tolódik a távolodások felé az eredetileg elvártakhoz képest. De a különbség a csoportok között nem szignifikáns. A következőkben be fogjuk látni, hogy a kísérleti csoport esetében ez az enyhe különbség valószínűleg a kis számú mintából adódik, ugyanis a depressziósok esetében a csoportátlag nem jó mutató, és a szórás olyan nagy, hogy egy-egy eset képes ekkora differenciát okozni egy 15 fős mintában egy 45 főshöz képest, ahol az esetekből adódó szélsőséges különbségek nem változtatnak annyit a statisztikán. Azaz belátjuk azt, hogy a depressziós csoport esetében az eredeti kísérletet alátámasztani látszó, de azt semmiképp sem cáfoló adatokat találtunk.


	közelítések összesen	távolítások összesen
P 1: 00011.txt	12	1
P 2: 00101.txt	3	5
P 3: 00141.txt	4	0
P 4: 0017.txt	19	22
P 5: 0018.txt	3	4
P 6: 0019.txt	7	3
P 7: 0020.txt	2	8
P 8: 0021.txt	1	20
P 9: 0022.txt	9	3
P10: 0024.txt	0	12
P11: 0026.txt	1	4
P12: 0041.txt	1	14
P13: 0051.txt	4	2
P14: 009.txt	14	0
P15: 0091.txt	3	5
P16: Kontroll0003.txt	3	6
P17: kontroll0004.txt	13	5
P18: kontroll00071.txt	5	7
P19: Kontroll001.txt	14	2
P20: kontroll00121.txt	4	8
P21: kontroll00131.txt	11	8
P22: kontroll00151.txt	9	5
P23: kontroll00181.txt	5	7
P24: kontroll00191.txt	8	2
P25: kontroll002.txt	4	3
P26: Kontroll005.txt	15	0
	P27: kontroll007.txt	14	6

Azt látjuk, hogy a csoportátlag nem jól jellemzi a csoportokat. A depressziós csoportban minden második történet a közelítések javára dől el, néhány esetben nem is kevéssel. A kontroll csoport is beszámol távolító történetekről, igaz, a különbségek itt kiegyenlítettebbek a közelítés és távolítás között.

A két csoport között nem sikerült különbséget kimutatni sem a közelítések, sem a távolítások számát tekintve, sőt arányuk esetében sem. A csoportok T-próba és diszkriminancia-analízis alapján megegyeznek.

ábra Az egyes történetek elhelyezkedése a közelítés és távolítás kifejezések dimenziójában
ábra A közelítés/távolítás arányok a két csoportban

Azt láthatjuk, hogy a csoportok nem elkülöníthetőek szignifikánsan a dimenziók mentén, de tendenciózus különbség észlelhető a depressziósok esetében a nagyobb távolodás-értékek irányába, ami nagyobb mintán esetlegesen látványosabb lehetne. Az alsó grafikonon a közelítés-távolítás arányokat láthatjuk, ahol az egynél kisebb értékek jelenítik meg a távolítás-túlsúlyos interjúkat. Ahogy a fenti grafikon is mutatja, a depressziósok távolítás túlsúlya azért észlelhető, noha nem szignifikáns. A mintanagyság ez esetben nem hagyható figyelmen kívül.

Az eredeti kísérletben borderline és depressziós csoportok között nem találtak különbséget a közelítés/távolítás arányokat tekintve, azok szekvenciájában viszont igen. Mi is azt látjuk, hogy a közelítés és távolítás arányok nem differenciálják a csoportokat.

5.3.6. A távolodó dinamika egyik lehetséges megjelenési módja – sikertelen távolodások és elutasított közeledések

Az eredeti kísérletben a távolodó dinamikát, mely a depressziósokra jellemző, úgy definiálták, hogy a kódok együttes előfordulását tekintették, és azt találták, hogy míg a borderline csoportban kiegyenlített volt a közeledés->távolodás és a távolodás->közeledés váltás, addig a depressziósoknál háromszor gyakrabban jelentkezett a közeledés->távolodás minta. Ezt én is megvizsgáltam. De található egy másik olyan kódkategória, amely szintén utalhat a távolodó dinamikára.

A távolodás egyik jellemző megnyilvánulási formájának is tekinthető az, hogy a közelítések elutasítása többször fordul elő a depressziós csoportban, azaz konkrétan az, hogy az interjúalany a másik közelítő viselkedésének elutasításáról számol be. Másik jellemzője a depressziós interjúknak, hogy a távolodási kísérletük agresszív ellenállásba ütközik a beszámolók alapján.

Közeledés nyílt elutasításán tartalomelemzéskor azt értettem, amikor a beszámolóban megjelenik a partner közelítő viselkedése is, és az arra adott negatív válasz is. A távolodásra agresszív válasz esetén azt értettem, amikor az alany távolodó viselkedési kísérlete is ismertetésre került és azt a partner megpróbálta lehetetlenné tenni valamilyen nem verbális, fizikailag megnyilvánuló, invazív módszerrel. Az eredményeket a 11. táblázat mutatja.

táblázat Sikertelen távolodások és elutasított közeledések száma az interjúkban

Depressziósok csoportja

N=15

Kontroll csoport

N=12

Partner Közeledésének nyílt elutasítása

Alany távolodására a partner agresszív válasza

Láthatóan megjelenik hasonló a kontroll csoportban is, de a depressziós interjúkban gyakoribb. Az elbeszélések, feltételezésünk szerint, az énről, annak élménymódjáról adnak információt. Közeledés nyílt elutasítása megjelenhetett volna a kontroll csoportban is, mivel több beszámoló is szólt arról, hogy az alany szakított a jelentős másikkal. A depressziós csoportban ez az elutasítás olyan interjúkban is megjelent, ahol a közelítés túlsúlyban volt a távolítással szemben (0051, 0022), azaz a kapcsolati beszámoló többségben tartalmazott közelség kifejezéseket. Az információ, melyet tartalomelemzéssel kaptunk, lehet, hogy inkább arról tanúskodik, hogy a személyek a történetfűzéskor ezeket az élményeket hívták elő és a történetük lényeges részének tartották, azaz az élménymódjukról hordoz információt. Azonban a 9 illetve 10 ilyen jellegű válasz összesen 7 interjúból származik. Ugyan a kontroll csoportban szignifikánsan kevesebb található, ennek a hipotézisnek az igazolásához is nagyobb mintára volna szükség. Viszont a nagyobb mintákon történő tartalomelemzés sok energiát igényel, így szükség van kis mintás, ötletadó kutatásokra is a témában.

Ez a különbség a Chi-négyzet próba és a Fisher teszt alapján is szignifikáns.

5.4. Szélsőséges közelítés-túlsúlyos interjúk: A tárgyvesztés megjelenése a depressziós csoportban

A közeledés-túlsúlyos interjúkat átolvasva a hatból háromban közös a gyász megjelenése, az elveszett kapcsolat utáni vágyakozás és a veszteség fölött érzett fájdalom megjelenése. Ebben a háromban közös az is, hogy nem is igazán jelenik meg bennük a távolítás, a 0011-es interjúban 1 távolítás aránylik a 12 közelítéshez, a másik kettőben 0 távolítás aránylik a 14 illetve a 4 közelítésekhez (0051, 009-es interjúk). A fenti hármon kívül még két interjú van, amelyben a partner távozott betegség vagy külső kapcsolat miatt, a maradék tíz esetben az elhagyó fél az alany volt, illetve a kapcsolat mai napig is tart. A maradék két esetben, amikor a partner elvesztése nem saját akaratból történt, nem volt jellemző ez a pozitív átszínezés. A pozitív irányba (teljesen) elhajló interjúk 50%-ára jellemző, hogy a tárgyvesztés fölött érzett fájdalomról értesülünk belőlük, és a partnerkapcsolatról csupa jót mesélnek az alanyok. Ezek az interjúk valamelyest külön figyelmet érdemelnek a csoporton belül, mert csak ezekre jellemző a depressziós csoportban, hogy az átlag tendenciával ellentétesek, és távolítás nem jelenik meg bennük.

5.5. Az irányváltások ellenőrzése

5.5.3. Az Pohárnok kísérlet mintája szerint

Először érdemes azt megvizsgálni, amit az eredeti kísérletben tettek. Ott bármilyen bekövetkező irányváltást számoltak, az oda- és a visszaváltásokat is. Tehát egy beékelődő „közelítés” kód egy „távolítás” tömbbe két kódot kapott, egy oda-irányút és egy visszát. Ezt a módszert ismételve az alábbi (12. táblázatban) található eredményeket kaptam:

táblázat Irányváltások száma (az eredeti kísérlet kódolási metódusát alkalmazva)

Közelítés-> Távolítás

Távolítás-> Közelítás

Depressziósok

N=15

Kontroll csoport

N=12

Az eredeti kísérlet szerint a depressziósok háromszor annyi közelítés->távolításról számoltak be, mint távolítás->közelítésről. Jelen mintában ez az arány alacsonyabb, de semmiképp sem kiegyenlített. Azt, hogy miért lehet alacsonyabb, két dolog magyarázhatja. Egyrészről a depressziósok esetében nagy számban előforduló szélsőségesen egyik vagy másik irányba eltolódó interjúk, illetve a minta kisebb száma. Másrészről a számolási módszer sajátossága, ami kis számú mintán szintén torzításhoz vezet. Látni fogjuk, hogy a számolási módszer informál bennünket az összes váltások számáról, mely minden interjú esetében maximálisan 1-el dől el valamely irányba. Így az arányszámításkor a mintanagyság jelentős szempont.

A normál kísérleti csoport esetében nehéz volt elővételezni, hogy milyen arányokra érdemes számítani. A borderline csoportban kiegyenlítettek az arányok a két irány között, a depressziósok eltolódnak a közelítés->távolítás irányba. A borderline esetekben a kiegyenlített arány úgy áll össze, hogy akár mondaton belül is történik váltás. A depressziósok esetében csak az arányokat publikálták az említett irodalomban, a szövegen, mondaton belüli megjelenésükről nem esett szó. Ezek alapján olyasmit várhattunk, hogy a normál csoportban a mondaton belüli, illetve gyakori, vagy hamar bekövetkező irányváltás lesz csekélyebb mértékű, illetve hogy a közelítés->távolítás túlsúly valóban differenciálja, azaz jellemzi a depressziós csoportot. A második feltevésünket, miszerint a közelítés->távolítások nagyobb száma differenciálná a csoportokat nem sikerült belátni, sőt, azt tapasztaljuk, hogy ránézésre és Fisher teszt alapján is, a két csoport megegyezik.

Magyarázatra szorulhat, hogy a normál kísérleti csoport esetében miért nagyobb a közeledés->távolodás mozgások száma, mint az ellentétes irányé, főleg, ha azt is tekintjük, hogy ott az összes közelítések száma kétharmada a távolodásokénak. Ezt az eredményt könnyű belátni. Ez a fajta kódolási mód azt eredményezi, hogy noha minden interjú produkál valamennyi oda és valamennyi vissza irányú mozgást, ezek eltérése interjúnként csak egy lehet, az egyik javára. A legtöbb történet közelítéssel kezdődik, és azok a történetek, amelyek nem tartanak napjainkig távolodással zárulnak. Így a közelítés->távolítás váltások túlsúlya elvárt.

Az összes található közelítések és távolodások aránya ezzel az eredménnyel összevetve úgy értelmezhető, hogy a kísérleti személyek a lezárult párkapcsolataik esetében is kissé részletesebben írták le a pozitív időszakokat, még akkor is, ha kicsivel több irányváltás jelent meg a történetükben, mint a depressziósokéban, ám ez is csak tendenciózus eltérés, nem szignifikáns. A depressziósok pedig kevesebb irányváltásból nagyobb eltérést produkáltak a közelítés->távolítás irány javára az arány tekintetében, de talán pontosan a kevesebb irányváltás miatt maga az arány szintén nem jó mutató. Láttuk, a kísérleti csoport is ebbe az irányba tér el.

A váltások arányát, illetve számát érdemes összevetni a közelítések és távolítások összes számával, a történetben elfoglalt helyükkel, valamint gyakoriságukkal, így még érthetőbb az eredmény.

5.5.4. A hirtelen irányváltás, a „hintázás” hiánya

A borderline interjúkban tapasztalható volt a mondaton belüli és gyakori irányváltás. Ennek a dinamikának a hiányát ellenőrizhetjük mindkét csoport esetében, ami igazolja azt, hogy ez a borderline csoport jellemző és megkülönböztető jegye.

A távolítások szekvenciáját tekinthetjük a történetben elfoglalt helyük szerint. Elvárható a történetektől, hogy a megismerkedéssel kezdődnek, esetleg leküzdenek egy akadályt, amely jelentkezhet távolítások formájában, esetleg beszámolnak egy pozitív időszakról, majd, amennyiben távolítás jelenik meg, akkor az itt fog megjelenni legnagyobb mértékben, és végül egy pozitív vagy negatív véggel zárulnak. Azaz azt várjuk, hogy a közelítések és távolítások tömbökbe tömörülve jelennek meg a történetekben, szemben azzal a dinamikával, miszerint az oda-vissza váltások gyakoriak, váltakozóak, hirtelenek.

Ahhoz, hogy ezt tartalomelemzéssel kimutassuk, szükséges definiálni, mennyi és milyen az az irányváltás, amely már hintázásnak minősül. (Az interjúkat átnézve is látható, hogy a depressziósoknál valóban tömbökre számíthatunk.)

Tekintsünk egy szigorú definíciót a hintázásra, és számoljunk minden olyan esetet, amelyben a minta a következő:

Közelítés->Távolítás->Közelítés

Vagy akár

Közelítés->Távolítás->Távolítás->Közelítés

Illetve ugyanez az ellentétes irányból kezdődően.

Ekkor még mindig csupán a kódok egymásutániságát vettük figyelembe, noha kicsit konkretizáltuk a keresett szekvenciát, de a történetben elfoglalt helyüket még nem tekintettük. De már így is kimaradnak azok a váltások, amikor a történetben „tömbök” váltják egymást, azaz például egy problémás időszakot festenek le, majd ez után egy hosszabb jó időszakot, s esetleg témát váltanak az érzelmi terükre a fizikai térről, és ezt fejtik ki részletesen. Érezhető, hogy amennyiben egy hosszú házasság történetét hallgatjuk, akkor, már csak a cselekményszövés, epikai tartalom miatt is, léteznek normális irányváltások, a cselekmény fordulatossága miatt. Ezért, ha a hintázást keressük nem érdemes azt vizsgálni, hogy az élettörténetből hány problémás időszakot említenek meg hosszabban a személyek, főleg, mivel előfordulhat, hogy szívesen mesélik el a problémáikat, demonstrálva, hogy mennyi mindenen mentek keresztül ők. Ha a hintázásra vagyunk kíváncsiak, akkor érezhetően nem teljes ezt csupán azzal kódolni, hogy hány darab váltás történt a szövegben, hanem figyelembe vehetjük ezek elhelyezkedését illetve konkrét szekvencia-mintákat adhatunk meg, melyek jobban jellemzik a keresett jelenséget. Jó példa az első, gyásszal kapcsolatos történet. A kísérleti személy egyáltalán nem hintázik, a kapcsolatról semmi negatívumot nem tudunk meg, sőt, érezhető az idealizálása. Részletesen mesél a szerelme anyukájának motivációiról és viselkedéséről, mely a kapcsolatuk végét okozta a történet szerint, majd kimondja: „És így megszakadt a kapcsolatunk, ezért.”. Ez után folytatja: „De úgy az eltiltott szerelem azért ott volt. Kedves is volt, megértettük egymást.”. Ez a szekvencia nem minősülhet a borderlineokra oly jellemző „hintázásnak”, tartalmilag nem ezt keressük. Hosszas nekifutásra kimondódik a nehezen feldolgozható veszteség ténye, de azonnal folytatódik a kapcsolat pozitív festése. Az eredeti számolás szerint ez jelent egy Közelítés->Távolítás, valamit egy ellentétes váltást is. Ezzel a kódolási rendszerrel ez a történet még mindig kap 1 db „hintázás” kódot, de ez a kódolási rendszer talán áttekinthetőbb adatokat eredményez, és érdemes vizsgálni, hogy jobban fedi-e a keresett jelenséget.

A kapott eredmények táblázata (13. táblázat):

táblázat A hirtelen irányváltások („hintázások) száma

„Hintázások”

Depressziósok

N=15

Kontroll csoport

N=12

Az eredmények azt mutatják, a 15 depressziós interjúban csak 6 darab „hintázás” található a fenti definíció szerint, a 12 kontroll csoportosban pedig 12, ezek 3 illetve 8 interjúból származnak. Ez már szignifikáns eltérés. Ebben a kódolási rendszerben eltűnik a jelentősége a történet kicsengésének vagy fordulatosságának, itt azt vizsgálhatjuk, hogy a váltások mennyire hirtelenek. Valamint nem esik a latba oly jelentősen a csoportlétszám sem. Az eredeti számolási módhoz képest hátránya, hogy a történet hossza befolyásolhatja a kapott eredményt, főleg extrém rövid, pár mondatos történetek esetén. Ez kiküszöbölhető a kísérlet tervezésekor azzal, hogy körülbelül azonos hosszúságú történeteket vizsgálunk, illetve a kilógóan rövid történeteket nem tekintjük. Tapasztalhatjuk, hogy a depressziósokra nem jellemző a hirtelen váltás, a kontroll csoportra valamelyest jobban, de valószínűsíthetjük, hogy a borderline csoportot ez a típusú kódolás jól elkülönítené.

A fent adott szekvenciák további kutatásokkal finomíthatóak, tekintetbe vehetik a tömbhatárokat, esetleges interjút továbblendítő kérdések beékelődését, az „elkalandozások” beékelődését, valamint a történet tematikusan elkülönülő bekezdéseit. Illetve vizsgálhatóak borderline kísérleti csoporttal, validitásuk ellenőrzésére.

5.5.5. Mondaton belüli váltások vizsgálata

Biztosan tudjuk, hogy a borderline csoportban található mondaton belüli irányváltás. Megvizsgálható, hogy a depressziós illetve kontroll interjúkban található-e egyáltalán mondaton belüli váltás (14. táblázat).

táblázat A mondaton belüli irányváltások

Mondaton belüli váltások

Depressziósok

N=15

Kontroll csoport

N=12

A különbség tovább nőtt, az eredetileg is szignifikáns eredmény most még élesebb. A 6 darab hirtelen váltást itt is ugyanaz a 3 depressziós interjú produkálta. Viszont egyéb érdekes eredményt is tapasztaltunk. A fenti szekvencia szerinti irányváltások nagy része mondaton belül történt. Azokat az eseteket (is) hagytuk ki ezzel a számolással, amikor a kísérleti személyek hosszabban festenek egy-egy pozitív vagy negatív epizódot és ez után váltanak más területre. Úgy tűnik, a többi gyors váltás nagy része mondaton belüli a mintában.

Ez tulajdonképpen azt is jelentheti, hogy, ha a hirtelen irányváltást a fenti két módszer valamelyikével definiáljuk, úgy ezek biztosan az akkor bekövetkező váltások, amikor a történetmesélés nem bizonyos témák vagy állapotok részletes festéséről, és ezek váltásairól szól. Viszont ezeket a két módszer nagyban fedi.

Ha úgy értékeljük, hogy az érzelmi szabályozás nehézsége abban mutatkozik meg, amikor az irányváltások hirtelenek, s azokban az esetekben nem vagy nem feltétlenül ez az, amit tetten érhetünk, amikor részletesen, témaszerűen ábrázolnak egy-egy állapotot, akkor érdemes a fenti módszerek valamelyikével végezni az elemzést.

A módszer hiányossága, hogy nem ad képet a váltás irányáról, ezzel a módszerrel a történetek egyfajta, e dimenzió szerinti szaggatottságáról értesülhetünk.

Azt tapasztaljuk, hogy a depressziós történetek ebből a szempontból nem „zaklatottak”, nem jellemző rájuk a szaggatottság, illetve legkevésbé jellemző, valamint azt, hogy a normál történetekben a jelenség szignifikánsan gyakoribb. Érdemes lenne borderline mintával összevetni az eredményeket.

Az eredmények összefoglalása

Azt tapasztaljuk, hogy depressziós és normál kísérleti csoportunk szignifikánsan nem tér el a közelítések, távolítások, illetve ezek arányának tekintetében, valamint a váltások irányának tekintetében sem. Viszont eltér két, általam javasolt egyéb kódolás mentén, amelyek értelmezhetőek a téri-érzelmi kapcsolati tér közelítés és távolítás dimenziói alapján. Ezek alapján bizonyos távolodással és közeledéssel kapcsolatos, depressziósoknál visszatérő élménymódot, történéseket nem tapasztalunk a kontroll csoportnál, illetve a hirtelen váltások kifejezetten nem jellemzőek a depressziós csoportra, ez a normál csoporthoz képest is differenciálja őket. Ez alapján a depressziós történetekről belátható, hogy a hirtelen irányváltások a normál csoporthoz képest is igen kevéssé jellemzőek rájuk.

5.6. „Elkalandozások”, azaz kitérők, melyek nem tartoznak szorosan a tárgyhoz

Már interjúfelvételkor is „érezhető” volt, hogy a depressziós interjúk tartalmaznak részletes beszámolókat olyan témákról, melyek nem tartoznak szorosan a partnerkapcsolat történetébe. Ezek rendszerint valamely jelentős egyéb személyhez kötődtek (anya, gyermek) vagy tipikusan valamilyen betegség vagy maga a depresszió részletes történetéről informáltak, több esetben dátumokkal, egyéb személyek, orvosok neveivel gazdagítva. Részletességükkel pár esetben kitűntek a beszámolóból. A kontrollcsoport ehhez képest azt a benyomást keltette, hogy a kérdésre válaszol, azt szem elől nem téveszti, a témánál marad.

Ahhoz, hogy ezt az eltérést kimutassuk tartalomelemzéssel, illetve megismételhető módon tegyük ezt, ismét szükséges pontosan definiálni az „elkalandozások” szövegi megjelenését.

Ennél az elemzésnél érdemesebb azt vizsgálni, hány interjúban jelenik meg a jelenség egyáltalán, mintsem azt, hogy hányszor összesen. Ez által az eredmény jobban jellemzi majd magát a csoportot.

Tekintsünk elkalandozásnak minden olyan esetet, amikor a partnerre vagy a kapcsolatra, esetleg a téri-érzelmi közösség jellegére nem utal semmilyen kifejezés legalább 4 mondaton keresztül (leghamarabb tehát az ötödik mondatban jelenik meg újra), és a részletezésre kerülő epizód partnerkapcsolati referenciájára előzőleg nem utaltak a szövegben. A 15. ábra foglalja össze a talált eltéréseket.

táblázat Az „elkalandozást” tartalmazó interjúk

Depressziós személyek

N=15

Normál személyek

N=12

Az „elkalandozás”-t tartalmazó interjúk száma

Ez az eredmény szignifikáns eltérést jelent a két csoport között a Fisher teszt és a Pearson féle Chi-négyzet próba szerint is.

Példáként érdemes idézni néhány elkalandozást.

„Hét hónapra rá összeházasodtunk és azóta együtt vagyunk, már 28 éve. Nagyon nehezen szakadtam el anyutól. Ő nem engedett el, de én is kötődtem hozzá. Viszont ment el egy jó pár év és tulajdonképpen akkor sikerült végleg ez az elszakadás, amikor már megszületett a második gyerekem. Olyan 26-28 éves koromban próbáltam végleg elszakadni. 28 évesen szültem meg a második fiamat és akkor teljesen önállóvá váltam. A férjemmel is voltak problémáink…”

„Veszekedtünk, ivott. És akkor ez nekem nem tetszett. És hát a lányom pedig jó tanuló volt, de ettől függetlenül az életben nagyon rossz társaságba keveredett és mindig mindenkit meg akart téríteni, de pont ő ment rossz vágányra. De ezt szerintem minél jobban tiltottam, annál jobban azt csinálta. Aztán lett egy gyereke, közben iskolába járt, főiskolára járt, meg lett a kisbaba, mondták, hogy ők össze szeretnének költözni, és egy év múlva jött rá, hogy rossz úton járt. Otthagyta a fiút, a fiú kábítószerezett, ő nem, ő soha. Ez látszott már előre, látta ő, de azt mondta, hogy majd őneki sikerül megnevelni. Ez után megromlott a párkapcsolatunk, annyira, hogy a lányom miatt el si váltunk.”

„És íratott velem egy papírt, hogy visszavonom a válási keresetet és én ezt beadtam. És én 2002 óta állok pszichiátriai kezelés alatt. Egy munka-alkalmassági vizsgálat alkalmával láttam meg, hogy ki vannak téve a különböző tájékoztató plakátok és én azt elolvastam és láttam, hogy az rám mind igaz. Hogy én nem tudok aludni, szóval nekem minden nap fájt, hogy én állandóan fáradt voltam és akkor mentem el először pszichiátriára és ott egyből azt javasolták, hogy járjak pszichológushoz. 2 hónapig jártam, hetente három alkalommal. Bejártam és én akkor azt hittem, hogy meggyógyultam. Akkor nyár következett. Az után a gyógyszerek mellett én mindig dolgoztam. Mert november 11-étől december 12-éig itt voltam, aztán januárban voltam 10 napig a belgyógyászaton, februárban a neurológián két hétig és most március 5-étől itt. És én nagyon utálom az ital szagát. Ő ha iszik is, akkor kialudja magát és nem emlékszik, hogy mi történt.”

Az érezhető, hogy ezek az epizódok a mesélőjük számára fontosak és tartalmaznak valamiféle információt a partnerkapcsolat történetéről is, de közös bennük, hogy a partnerkapcsolati relavanciájuk nem egyértelmű, valamint részletesnek tekinthetőek.

Az elkalandozásoknak ez a definíciója szigorúnak minősíthető, mivel a depressziós interjúk ezen felül még tartalmaznak részletező kitérőket, amelyek a kontroll csoportra nem jellemzőek. Azonban egy megengedőbb definíciót nehéz egzaktul, megismételhetően megfogalmazni a jelenségre.

A kiemelt öt esetben az a meglepő dolog is közös, hogy a partnerkapcsolathoz való visszatéréskor vitát, problémát említenek. Ez túl kicsi minta ahhoz, hogy ebből messzemenő következtetést vonjunk le. De vizsgálható a jelenség akkor, ha mégis alkalmazunk enyhébb definíciót ezekre az elkalandozásokra.

Tekintsük elkalandozásnak most minden esetet, amikor részletes információkat tudunk meg egy harmadik személyről vagy a betegség történetéről. Ebben a definícióban a „részletes” nem megfelelően egzakt. Az előző definícióban a 4 mondatnyi egység könnyen számolható, valamint elég jó mutatója a részletességnek. Viszont nem számolható vele egy ilyen kitérő:

„És nagyon hálás vagyok Forgács Andrásnak, hogy elvitt minket templomba, mert ez termette az egyedül maradandó gyümölcsöt. Ő egy nagyon jó, hitbuzgó ember volt, olyan megnyugtató embernek ismerték. A másik András, az pedig nem maradt meg.”

Forgács András, mint szereplő, itt jelenik meg először és utoljára. Partnerkapcsolati relevanciája van a szereplőnek, de talán jellemzését ez önmagában még nem indokolná, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy egyébként ettől szorosabb, lendületesebb a történet menete a kitérő előtt és után is.

A másik probléma ezzel a definícióval, hogy nem veszi tekintetbe a partnerkapcsolati relevanciáját az adott kitérőnek. Előfordul például, hogy az összeköltözés nehézsége miatt tudunk meg részletesebb információkat a partner szüleiről és azok motivációjáról, cselekedeteiről. Az első definíció ezt is kiszűri, helyesen kihagyja, mert ilyen esetben folyamatos utalások történnek a partnerkapcsolatra, kapcsolattörténetre, például a közös cselekvések formájában.

A definíció hiányosságainak ismeretében áttekinthetjük az eredményeket (16. és 17. táblázat).

táblázat Összes elkalandozások száma az interjúkban megengedőbb definíció mellett

Depressziós személyek

N=15

Normál személyek

N=12

Az „elkalandozások” száma megengedőbb definícióval

táblázat Elkalandozást tartalmazó interjúk száma

Depressziós személyek

N=15

Normál személyek

N=12

Az „elkalandozás”-t tartalmazó interjúk száma, megengedőbb definíció mellett

A különbség ugyan itt is szignifikáns, az elemzést azért végeztük, hogy megtudjuk, az elkalandozások utáni visszatéréskor az alanyok hány esetben számolnak be párkapcsolati problémáról rögtön az első mondatban (18. táblázat).

táblázat Az elkalandozások utáni visszatérő mondatok, melyekben partnerkapcsolati probléma jelenik meg

Depressziós személyek

N=15

Normál személyek

N=12

Az „elkalandozás” utáni első mondat párkapcsolati problémát említ

A kimaradt visszatérésekben az a közös, hogy egy partnerkapcsolatban közösen megélt probléma részletezése történt az előzőekben, ahogy a visszatérések tanúskodnak is erről.

„Visszaköltöztünk oda, másik lakást pedig apukájáéknak adtuk.”

„Nekem sem mondta meg, azt mondta, hogy munkát keresni jön valahova. Én bevettem”

„Ezek voltak, mai napig együtt vagyunk, nekem nem is volt, nem is lesz nála kívűl senkim, tehát ez nem egy olyan, hogy ma egyik, holnap másik, 25 éves házasok vagyunk.”

„ennyit a gyerekekről. Mi Sajóvámoson laktunk, ő távol dolgozott tőlünk, májusban belefáradt ebbe az ökörré távolba, és csinált egy fuvarozó céget, amihez jól ért is, de akkor nem lehetett tudni, hogy jön a válság. És minden pénzünket erre tettük, de ott vagyunk a béka fenekénél, teljesen csődben.”

„Nah, az új házban megbeszéltük, hogy itt nem zavar minket senki. De ott sem voltunk igazán többet együtt.”

Az eredmények összefoglalása

Azt tapasztaltam, hogy a depressziós interjúkban szignifikánsan gyakrabban fordulnak elő olyan részletes kitérők, melyekben egy harmadik személyről, illetve a betegségről tudunk meg részletes információkat. Minden esetben, amikor a részletezés nem egy partnerkapcsolati probléma miatt került említésre, a visszatéréskor partnerkapcsolati zavarral folytatódik a történet.

5.7. A betegség megjelenése

Amellett, hogy a kérdés az első partnerkapcsolat története, a depressziós személyek spontán módon időnként megemlítik a betegségük kialakulását vagy megjelenésének idejét, körülményeit az interjúkban. A 19. táblázat mutatja, hogy a 15 interjúból 7-ben megjelenik ez a tartalom.

táblázat A depresszió kialakulását, okát spontán megemlítő interjúk száma

Depressziós személyek

N=15

A depresszió kialakulását, okát tartalmazó interjúk

5.8. Szereplői funkciók

Hargitai Rita „Narratív pszichológia és sorsanalízis” című értekezésében foglalkozott depressziósok és normál személyek élettörténetében megjelenő különbségeinek feltárásával. Ott, az 5-5 fős minta alapján, több eltérés között a következőre hívta fel a figyelmet:

„Depressziós betegek élettörténeti narratívumaiban a pszichológiai szempontból értelmezhető funkciókat betöltő szereplők száma átlagosan tíz fő, míg az egészséges személyek által megjelenített szereplők száma ennek közel kétszerese”.

Ahhoz, hogy ezt az eredményt ellenőrízzük a kapcsolattörténeti elbeszéléseken, definiálnunk kellene, mit értünk pszichológiai szempontból értelmezhető funkciókat betöltő szereplő alatt. Még amennyiben (PROPP, 1995. 29.o.). definíciójából indulunk is ki, mégoly nehéz ezt nyelvi markerekre elegendően átfogóan konkretizálni. Szükséges kiemelnünk, hogy élettörténeti elbeszélésekben a felbukkanó szereplők megjelenése, funkciója merőben eltérő lehet egy egyértelműen partnerkapcsolatról szóló beszámolóéhoz képest. Mivel megfelelően egzaktul ezt nem sikerült definiálnom, így tekintettem minden megemlített szereplőt, kivéve egy esetet. Amennyiben egy kapcsolatban gyermek született, arról minden esetben említést tesznek az alanyok, de csupán a születés tényéről. A gyermekek születéséről tájékoztató mondatokon kívül minden megjelenő szereplőt számoltam (20. táblázat).

táblázat Megjelenő szereplők száma

Depressziós személyek

N=15

Normál személyek

N=12

Minden megemlített szereplő

A különbség a független mintás t-próba alapján szignifikáns a csoportok között, valamint ez az arány megegyezik Hargitai eredményével. Az említett szereplők száma a kontroll csoport esetében csaknem kétszeres, a csoportlétszámot is tekintve.

Egy korábbi elemzésben azt fejtegettem, hogy a depressziós interjúkban mintha olyan események vagy szereplők is részletes ismertetésre kerülnének, amelyek a kapcsolat története szempontjából nem vagy nem megfelelően, nem egyértelműen indokoltak. Ezt különböző definíciók segítségével próbáltam tartalomelemzéssel igazolni. A két eredményt összevetve úgy tűnik, hogy a normál személyek interjúi gazdagabbak megjelenő szereplőkben, de ezek jellemzése, részletezése nem tűnik ki a történetmeséléskor, nem gazdagon jellemzettek, valamint a partnerkapcsolatban betöltött szerepük egyértelmű. (Propp definíciójára visszautalva, cselekvéseikben megjelenő szereplőkként azonban jelen vannak ) A depressziósok, ugyan kevesebb egyéb személyt említenek, ezek jellemzésekor a partnerkapcsolat történetének meséléséből kissé „kiszólnak”, a történetmesélés menete fellazul, elkalandoznak. Javasolt szempont a további elemzéshez, hogy esetleg a téri-érzelmi kapcsolati tér kifeszülése tevődik-e át ezen esetekben az elbeszélő és az új szereplő közé.

Azt is figyelembe kell vennünk a Hargitai vizsgálattal való összehasonlításkor, hogy ott a feladat élettörténeti elbeszélés volt, így a pszichológiailag értelmezhető funkciója definíciója eltér(het) a partnerkapcsolat-történetek esetében az ott használttól. (Sajnos a publikáció ezt a definíciót nem közölte.) Míg élettörténeti elbeszélésekben a felvezetett szereplők egy része releváns másiknak minősülhet, elvárt jellemzésük talán gazdagabb, addig egy kapcsolattörténeti beszámolóban más személyekről részletesen beszélni nem feltétlenül szükséges. A normál minta elemzésekor azt láttuk, hogy a kontroll személyek ugyan megemlítettek egyéb szereplőket, sőt, kétszer gyakrabban tették ezt a kísérleti csoportnál, azonban jellemzésük összesen két esetben merítette ki a „részletes” kritériumát. Azt találtuk tehát, hogy a felvonultatott szereplőkben valóban gazdagabbak a kontroll csoportos interjúk, azonban részletes jellemzésük nem jellemző. Ez az eredmény érthető, ha a hallgató szempontjának figyelembevételének szempontjából tekintjük. A depressziósok hajlamosak voltak részletes kitérőkben beszámolni az egyéb, megjelenő személyekhez fűződő érzelmeikről, viszonyukról, míg a kontroll csoport maradt a témánál és partnerkapcsolatát,

annak történetét ismertette, az egyéb megjelenő szereplőkről nem közölt részletes információt.

5.9. Vizsgálatok szógyakorisággal

Ahhoz, hogy olyan, pszichológiailag releváns fogalmi köröket, mint például az „általánosítás”, „mentalizáció” vagy a „reménytelenség”, a tartalomelemzés módszerével átfogóan vizsgálhassunk, szükséges ezeket megfelelően egzaktul definiálni, szövegbeli megjelenési formájukat elővételezni és összefoglalni. Ilyen definíció hiányában a fogalmi körre jellemző kifejezések keresésével is lehet közelíteni a tárgyhoz, tudatában ennek a módszernek a hátrányaival.

Elvégeztem néhány kifejezés gyakorisági vizsgálatát, mutatónak az összes szószámhoz viszonyított arányukat véve, csoportonkénti bontásban (21. táblázat).

táblázat Bizonyos szavak gyakorisága a csoportokban az összes szóhoz tekintett arányukban:

	Depressziósok	Kontroll	Arány
Tagadó szerkezet
Nem	3,38	2,46	72%
Ne	0,13	0,06	46%
Soha	0,16	0,13	81%
Nem tud	0,42	0,16	38%
Nem tudok	0,11	0,03	27%
Nem fog	0,05	0
Nem lehet	0,09	0,03	33%
Nem volt	0,22	0,13	59%
Általánosítás
Mindig	0,48	0,13	27%
Semmi	0,21	0,10	47%
Dolog+Dolgok	0,26	0,10	38%
Nagyon jó	0,20	0,06	3%
Kötelesség,Elvárás
Kell	0,53	0,27	50%
Szabad	0,07	0,03	42%
Mentalizáció
Érezte	0,06	0,13	216%
Éreztem	0,06	0,10	160%
Gondolta	0,04	0,10	250%
Gondoltam	0,02	0,10	500%

5.9.3. A tagadás

Hargitai az említett vizsgálatban felhívta a figyelmet arra a különbségre is, hogy a major depresszív zavarban szenvedő páciensek élettörténeteit a tagadó szerkezetek közel két százalékkal (6% vs. 4%) megnövekedett aránya jellemzi. Jelen mintában is jellemző bizonyos tagadó szerkezetek százalékosan nagyobb megjelenése a kísérleti csoportban. A 4% és 6% közötti különbség 0,66. A „nem” és a „soha” szavak esetében kisebb az eltérés a két csoport között, de a többi kifejezés esetében nagyobb.

5.9.4. Az általánosítás

Szakirodalmi adatok alapján számíthatunk arra, hogy a kísérleti csoportra jellemzőbb lesz az általánosítás. A mindig, semmi, dolog, dolgok kifejezések eltérő aránya alátámasztani látszik ezt a feltevést. Érdekes kérdés, hogy a „mindig” kifejezés gyakorisága miért mutat ekkora eltérést a „soha” kifejezéshez képest. További kutatás témája lehet, hogy ezt az eltérést az idői viszonyok különböző megjelenése okozza, esetleg az elővételezési képesség játszik itt szerepet, vagy egyéb faktorok lehetnek felelősek.

5.9.5. A mentalizáció

A depresszió, mint csoportképző tényező, valamint a kapcsolattörténet, mint téma egyaránt kínálja a mentalizációs eltérésekről való gondolkozást. Jelen dolgozat keretén belül ezt a nagyobb témát nem sikerült részleteiben feldolgoznom, de a szógyakorisági vizsgálat lehetőséget adott belepillantani. Az „érezte”, „éreztem”, „gondolta”, „gondoltam” szavak gyakoriságának eltérései arra engednek következtetni, hogy megjelenik valamiféle eltérés ebben a témában, így érdemes volna kimerítően foglalkozni a jelenséggel.

6. Eredmények és azok értékelése

Összhangban azzal, amit az eredeti kísérletben is tapasztaltak, a közelítések és távolítások száma, valamint arányuk nem differenciál a depressziós és a normál csoport között sem. A depressziósok és a normál csoport nem tér el szignifikánsan a váltások számában és irányában sem. Tendenciózus különbség észlelhető a depressziósok esetében a több távolítás megjelenésében, amely nagyobb mintán esetlegesen vezethetne szignifikáns különbséghez. Viszont szignifikánsan elkülönül a depressziósok csoportja több egyéb tekintetben. Az egyik a hirtelen irányváltások száma az interjúkban. A depressziósokra kifejezetten nem jellemző a hirtelen irányváltás. A másik szempont bizonyos minták megjelenése, a depressziósok több elutasított közelítésről számolnak be, illetve több olyan távolodási kísérletükről, mely a partner agresszív ellenállásába ütközött. Viszont a depressziós interjúkban gyakoribb az elkalandozás, azaz gyakrabban fordul elő, hogy más személyekről vagy a betegségükről részletes információkat közölnek a partnerkapcsolat történetén belül. Megfigyelhető, hogy amennyiben a részletezés nem valamilyen közösen megélt kapcsolati probléma részletes leírása, akkor a partnerkapcsolat története egy kapcsolati probléma ismertetésével folytatódik.

Első hipotézisünket, miszerint a kapcsolattörténeti beszámolókban a személyiségstruktúra vagy a személyes élményvilág leképeződik, a mintán beláttuk; létezik olyan tartalmi eltérés, amely mentén a két csoport szignifikánsan elkülönül. A hipotézist alátámasztják a depressziós interjúkban spontánul és nagy számban megjelenő depresszió kialakulásáról szóló epizódok. Akár az énről, akár a társas kapcsolataikról szólnak ezek a spontán epizódok, alátámasztani látszanak, hogy elbeszéléseinkben megjelenik, leképeződik valami az énről, sorsról, élménymódról, irányított kérdés esetén is.

A talált eltérések egységben értelmezhetőek a szöveg fellazulását tekintve. Úgy tűnik, a depressziós személyeknek nem szokása hirtelen irányváltásokkal tarkítani az elbeszéléseiket, de hajlamosabbak részletező kitérőkre. A borderline személyek előszeretettel alkalmaznak oda-vissza irányváltásokat, közelítésre távolítást, távolításra közelítést, amikor felidézik a történetet, ez talán arról is árulkodik, hogy eképp észlelik az okságot, vagy a jelentős események egymásutániságát, esetleg érzelmeiket önmagukban. A depressziós beszámolók viszont tartalmaztak egy szignifikáns mintát arra, hogy gyakrabban hallunk a partner közelítő viselkedésének nyílt elutasításáról illetve az alany távolodó viselkedésének agresszív elutasításáról. Ez szintén a mellett tanúskodhat, hogy a személyiségstruktúra, az élményvilág a történetekben leképeződik a narratívum konstruktív felidézettsége, valóságteremtő tulajdonsága miatt.

A depressziós és normál személyek ugyanannyi irányváltást produkáltak, de a normál személyek ezen váltásoknak szignifikánsan nagyobb hányadát „hirtelen váltásként” jelenítették meg, a depressziósok ezzel szemben ugyanannyi irányváltásból kevesebb hirtelen váltást mutattak, ezek alacsony száma ezt a csoportot jól elkülönítette a normál csoporttól. Még inkább elkülönítette a csoportokat az elkalandozások száma. Összevetve ezeket az adatokat úgy is értelmezhetőek, a depressziós személyek hajlamosak elkalandozni, másról beszélni, esetleg csupán „lassítani” vagy elkerülni akkor, amikor valamilyen érzelmileg megterhelő szituáció leírása vagy részletezése, indoklása következne. Alátámasztja ezt az, hogy az elkalandozások utáni visszatérések gyakran folytatódnak kapcsolati probléma ismertetésével, ezen a mintán minden egyes esetben, amikor a részletezés témája nem egy közösen megélt kapcsolati probléma volt.

Javasolható lenne ennek további vizsgálatára egy tartalomelemzés, mely az idői struktúra vagy felbukkanó témák változását veszi tárgyául vagy az érzelmileg megterhelő szituációkat igyekszik beazonosítani és vizsgálná ezeket a különböző személyiségbeli dimenziók mentén elkülönített csoportok esetében.

A szógyakorisággal végzett vizsgálatok is arra engednek következtetni, hogy bizonyos elvárt eltérések meg fognak jelenni a szövegekben. Mind a mintanagyság, mind a szógyakoriság mint módszer szükségszerű szempont az ezzel kapcsolatos eredmények értékelésekor, azonban az elvárt különbségek relevanciája valamint ezzel párhuzamosan, a felmutatható megjelenésük arra enged következtetni, hogy lehetséges szempontok lehetnek megtervezett és célirányos tartalomelemzéses narratív kutatások számára.

Mivel a depressziós csoport jól elkülöníthető bizonyos minták mentén a normál csoporttól, feltételezhető, hogy személyiségbeli faktorok leképeződnek a kapcsolattörténeti beszámolókban, és fordítva, a talált elkülönítő jegyekről feltételezhetjük, hogy azok személyiségbeli faktorokra utalnak vissza. Ez ismételten aláhúzza a narratív pszichológiai tartalomelemzéses kutatások pszichológiai jelentőségét.

7. Következtetések és javaslatok

A téri-érzelmi kapcsolati tér fogalmai és definíciói szerint végzett tartalomelemzés által kapott eredmények az egyéb talált szignifikáns eltérésekkel együtt tekintve felvetették a narratív koherencia szempontú értelmezést. Nem lehetetlen ötlet, hogy az aktuálisan elmesélt érzelem teli epizód során a felmerülő érzések újra átélődnek. Így az elhárításuk módja leképeződhet a szövegben. Érdemes lenne egy olyan kutatást tervezni, mely az érzelmileg terhelt epizódokat azonosítaná, és ezek szövegi megjelenését az elhárítások megjelenése alapján kívánná elemezni és értelmezni. Tekintsük a két legszignifikánsabb eltérést! A hintázások hiánya és az elkalandozások megjelenése értelmezhető a szöveg „lassításaként”, valamint az élménymód, mint dallam megjelenése mentén. Ha az elkalandozások valóban érzelem teli, problematikus epizódok felmerülésekor jelennek meg, akkor tekinthetők a felmerülő érzések megküzdési módjának leképeződéseként. A hintázások hiánya, azaz a közelítő és távolító kapcsolati megnyilvánulások hirtelen váltásának hiánya, mely a depressziósokat a normál csoporttól szignifikánsan különítette el, s amely ellentétesen jelentkezett a borderline csoport esetében, tekinthető a kapcsolati élménymód általános leképeződésének, nem hirtelen, ebből a szempontból lassú, és nem hullámzik közelség és távolság között. A távolodásokban talált tendenciózus eltérés szignifikánssága esetében távolodónak is jellemezhetnénk. A spontánul felbukkanó jellegzetes távolodásra reagálási minták, valamint a közeledés nyílt elutasításának szintén szignifikáns megjelenése alapján stabil, de egységes távolodó séma előre huzalozottságára is gondolhatunk, ha a depressziósok élménymódjának szövegi leképeződését szeretnénk jellemezni. A kapott anyagon elkezdtem egy elemzés elvégzését, melyet nem sikerült megfelelően egzaktul kiviteleznem. Érdekelt, mi a közös azokban a közelítő viselkedésekben, melyek a depressziósoknál távolítást implikálnak, azaz mi előzi meg a távolítás megjelenését a szövegben. Nem sikerült egységes jellemzőt találnom a közelítésekben, melyek távolítást implikálnak, és ez összefügg azzal, hogy nem sikerült azonosítanom azokat a távolításokat, melyek relevánsak lehetnek. A személyek beszámolnak külső konfliktus miatti távolításokról, spontán megemlítenek olyan témákat, melyben nem tökéletes az a közelség, melyről éppen tematikus egységben számolnak be, stb. Részletesebb átgondolás után ez a szempont érdemes lehet a vizsgálatra.

Összefoglalás

A két csoport bizonyos elemzési szempontok alapján szignifikánsan különült el. ezek a következők:

Hintázások, azaz hirtelen irányváltások száma
Elkalandozások megjelenése
Fizikai ellenállásba ütköző távolodási kísérletek megjelenése
Partner közelítő viselkedésének nyílt elutasításának megjelenése
Bizonyos elővételezett kategóriákat reprezentáló szavak gyakorisága

A közelítések és távolítások száma és aránya a két csoportot nem különítette el, bár tendenciózus eltérés volt észlelhető a több távolítás megjelenésében a depressziós csoportban, mely nagyobb mintánál esetleg szignifikáns is lehet. A talált eltérések egységben értelmezésére a felmerülő érzelmek és választott elhárításaik szövegi megjelenésének elemzése merült fel szempontként.

A dolgozat tartalmazza a közben felmerült kérdéseimet, melyek egy részéből további szakirodalmi átgondolás után esetlegesen ötlet meríthető.

Irodalomjegyzék

BARTHES R.(1997): Beszédtöredékek a szerelemről. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.

BRUNER, J. (2001): A gondokodás két formája. In: LÁSZLÓ, J. és THOMKA, B. Narratívák 5., Narratív Pszichológia. Kijárat Kiadó, Budapest.

EHMANN B. (2002.) A szöveg mélyén. A pszichológiai tartalomelemzés. Új Mandátum, Budapest.

FARAGÓ K. (2000): Egy Én-Te viszony térjelentései. Alföld. Debrecen.

HARGITAI R., (2004): A Narratív pszichológia hozzájárulása Szondi Lipót sorsanalíziséhez. Magyar Pszichológiai Szemle, 2004, LIX. 3. 455-466.

HARGITAI R. (2008): Sors és Történet.Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.

HARGITAI R. (2007): Szondi Lipót sorsanalízise a narratív pszichológia tükrében. PhD disszertáció, 2007. szövegközi hivatkozás.

HARGITAI R. (2004): Narratív pszichológia és sorsanalízis. In László J. – Kállai J. – Bereczkei T. (szerk.) A reprezentáció szintjei. Gondolat Kiadó, 2004, 373-382. 376. oldal

KRIPPENDORF K. (1995): A tartalomelemzés módszertanának alapjai. Balassi kiadó, Budapest.

LÁSZLÓ János, EHMANN Bea, PÉLEY Bernadette, PÓLYA Tibor (2000): A narratív pszichológiai tartalomelemzés: elméleti alapvetés és első eredmények. Pszichológia, 20, (4) 367-390. o.

LÁSZLÓ J.(2005): Narratív pszichológiai tartalomelemzés. Magyar Tudomány, 2005/11, 1366. o.

LÁSZLÓ J. EHMANN B., (2004): A narratív pszichológiai tartalomelemzés új eljárása: A LAS VERTIKUM. Magyar Pszichológiai Szemle, 2004, LIX. 3. 363-375.

LÁSZLÓ J. (2001): Narratív pszichológia: Új megközelítés a pszichológiában. In: LÁSZLÓ J. és THOMKA B. Narratívák 5., Narratív Pszichológia. Kijárat Kiadó, Budapest.

PÉLEY B. (2004): A korai kapcsolatok és az élettörténeti elbeszélések néhány összefüggése. Magyar Pszichológiai Szemle, 2004, LIX. 3. 425-440.

POHÁRNOK M. (2004): A kapcsolati tér változásainak narratív vizsgálata. Magyar Pszichológiai Társaság Biennális Naggyűlése, Debrecen, 2004. Absztraktok pp. 238.

POHÁRNOK M., NAGY L., BÓNA A., NASZÓDI M., KIS B., LÁSZLÓ J. (2005): A kapcsolati mozgások számítógépes nyelvészeti vizsgálata élettörténeti narratívumokban. A LAS-Vertikum közelítés-távolítás modulja. Pszichológia, 25, 2, 157-169.

POHÁRNOK M., (2004): A térben való mozgás narratív dimenziójának vizsgálata borderline és depressziós betegek élettörténeti epizódjaiban. Magyar Pszichológiai Szemle, 2004, LIX. 3. 441-454.

ZAJONC, R. (2003): Érzelmek a társas kapcsolatokban és megismerésben. Osiris Kiadó, Budapest.

Mellékletek

1. számú melléklet

A távolítás kézi kódolásának kategóriái példákkal

I.Izoláció: a narrátor vagy a jelentős másik magányos (M)

„egyedül voltam a szobában”

„pajtásokkal együtt lenni, az nem volt”

„magára maradt”

Nem tud kapcsolódni/ nem akar / nem kapcsolódik személyekhez vagy csoportokhoz (No Contact Self, NCS) – mentális/fizikai

„Nem tudok annyit foglalkozni vele”

„Nem kerülök vissza az életébe”

„Nem ismerem fel azokat, akik szeretnek”

„Ne legyen nekünk időnk egymásra a férjemmel”

„Nem foglalkoztam vele”

VAGY a jelentős másik nem tud/ nem akar/ nem kapcsolódik a narrátorhoz (No Contact Other, NCO) – mentális (ment)/fizikai(fiz)

„Nem figyelt rám”

„A fiú végképp nem akart tőlem semmit”

„Nem is kereste a kapcsolatot”

„Nem sokat törődött velem”

„Apám nem sokat foglalkozott velem”

„Nem érdeklődik utánam”

„Szeretetet nem kaptuk meg”

III.Térbeli távolodás: A narrátor és a jelentős másik térbeli távolság növekszik

“A szülőktől elhozott a nagymamám”

“A szüleim elköltöztek tőlünk”

„Apukám szinte erőszakkal vitt el a nagyszülőktől”

„Édesanyám ott is hagyott bennünket”

“Külön laktunk”

“Külön váltam”

“El kellett szaladnom”

“Külön költöztem a férjemtől”

“Anya nem volt ott”

“Eljöttem otthonról”

IV.Emocionális távolodás:

a narrátort elutasítják VAGY a narrátor utasítja el a jelentős másikat (elutasító – elutasított) (Dismissing/Dismissed, DISM)

„Minket már nem szeret”

„Akkor a mamát sem szerettem”

„Nem érzem, hogy szeretne”

„Különösebben sokat nem jelentek a számára”

„A barátaim lekezeltek”

„Utálom őt”

kapcsolat elromlik (Contact Destruction, CD)

„Megromlott a házasságunk”

„Nem működött a kapcsolatunk”

„Ráment a kapcsolatunk”

V.Negatív értékű jelzők, amik implikálják/nák a távolodást

„Anya reccsent volt”

„Anya eltolós volt”

„Anya sérült”

„Anya megalázó”

„Anya mogorva”

„A fiú ellenszenves volt”

2. számú melléklet

A közelítés kézi kódolásának kategóriái példákkal

I.Térbeli közeledés

– a barátnőm odaköltözött, ahol mi laktunk

– eljárok hozzájuk

– mehetek hozzá

– anyukám odajött a kiságyamhoz

– anyukám húzna is magához

– anyukámhoz hazajöttem

– anyukámhoz visszajöttem

– jártam hozzá

– apukámhoz futottam

– apukámhoz kijártam

– nevelőapámhoz átköltöztünk

– nevelőapámhoz vissza akartam menni

– apa visszajött

– apa eljön hozzánk

– apa vissza akar jönni

– apa vendégségbe jön hozzánk

II.Térbeli együttlevés, együttes cselekvés

– párterápiára jártunk

– kettesben voltunk

– ott aludtam vele

– anyukámmal csörgőt gurítottunk

– anyukám ölében vagyok

– anyukám dalt tanít

– anyukámmal maradok

– anyukámmal egyedül maradtunk

– anyukámmal éltem

– ott voltam anyukámnak a széteséseimmel

– anyukámat ápoltam

– anyukámmal ott ültem

– anyukámnak fogtam a kezét

– anyukámnak olvastam

– a nővérem olvasott nekem

– eljött velem

– együtt elmentünk a terápiára

– velük lakom

III. Pozitív emócionális viszonyulás, emócionális közelség

– jobb lett most a mamával a viszony

– a mama elfogadja a tiszteletet

– anyuval törődnek a gyerekei

– anyut sajnáltam

– anyu nagyon szeret engem

– anyura nagyon büszke vagyok

– anyut nagyon szeretem is

– nagyon örülünk a kislánynak

– nagyon szeretjük a kislányt

– nagyon örültem a terhességnek

– szeretem a gyerekeket

– volt egy-egy kolleganőm, akivel jobb viszonyban voltam

– a fiút nagyon kedveltem

– egy fiú tetszett

– a fiú tetszett nekem

– éreztem, hogy szeretem a fiút

– a fiúnak mindig mindent megadtam

– én a fiút nagyon szeretem

Pozitív értékű jelzők

– otthon jó volt

– csak jó emlékem van édesanyámról

– anyukám puha volt

– anyukámnak szép, ringatós hangja volt

– anyukám puha, meleg volt

– anyukám jó és meleg tudott lenni

– anyukám egy rohadt melegszívű nő volt

– anyukám rendkívül nőies, meg vonzó nő

– anyukám mindenben elegáns volt

– anyukám melegszívű volt – anyut rendesnek látom

– anyut nagyon jónak látom

– anyu segítőkész, minden jó, jószívű

– anyu túl lelkiismeretes

– azt gondoltam, nekem milyen jó munkatársaim vannak

– a fiú kedves akart lenni, meg próbált

– a fiú nagyon határozott ember volt, mindenben segített

– a fiú nagyon rendes volt, mert segített, eljött

Contact Repair

– kapcsolat így kialakult

– nagy szerelem volt, de tudom, hogy amikor beteljesült

– volt ott egy komoly kapcsolatom

– kibékülünk.

NYILATKOZAT

……………………………………..büntetőjogi és fegyelmi felelősségem tudatában

kijelentem és aláírásommal igazolom, hogy a diplomadolgozat saját munkám

eredménye. A felhasznált irodalmat korrekt módon kezeltem, a diplomamunkára

vonatkozó jogszabályokat betartottam.

………………………………

aláírás

Születési idő:………………….…………..