Alan Watts: AZ ÖNMAGUNK MEGISMERÉSÉT TILTÓ TABURÓL

 

 

 

 

 

ALAN WATTS

 

 

 

 

 

A KÖNYV: AZ ÖNMAGUNK MEGISMERÉSÉT TILTÓ TABURÓL

 

 

 

 

 

THE BOOK on the taboo against knowing who you are

Copyright © 1966 by Alan Watts

Fordította: Holló Imola Dalma

A fordítást ellenőrizte: Katona Ágnes

Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2004

Felelős kiadó: Szász Zsolt

Hungarian translation © by Holló Imola Dalma, 2003

A borítót tervezte: Bányász Éva

Nyomdai előkészítés: Jonatan Press Bt.

Nyomás: Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.

ISBN 963 9303 81 x

 

 

 

 

GYERMEKEIMNEK ÉS UNOKÁIMNAK

Joan, David, Elizabeth, Christopher, Tia, Mark, Richard, Lila, Diane, Ann, Myra, Michael

 

 

 

 

TARTALOM

 

 

Kulisszatitok 9

A Fekete-Fehér Játék 37

Hogyan legyünk eredeti hamisítványok? 76

A világ a tested 122

És akkor mi van? 152

AZ 194

 

 

 

 

KULISSZATITOK

 

 

 

Mit is kellene egy fiatal férfinak vagy nőnek tudnia ahhoz, hogy “tudja, mi a helyzet”? Más szóval, létezik-e valamiféle bizalmas, színfalak mögötti értesülés, valamilyen különleges tabu, az életről és a létezésről szóló, olyan lényegre törő tájékoztatás, amit a legtöbb szülő és tanár vagy nem tud, vagy nem akar elmondani?

Japánban valamikor szokás volt házasság előtt álló fiataloknak “párnakönyvet” adni. Ez egy kis, színes fametszetekkel illusztrált könyvecske volt, amely a közösülés minden részletét bemutatta. Nemcsak arról szólt a dolog, hogy, amint a kínai mondás is tartja, “tízezer szónál többet ér egy kép”; hanem arról is, hogy ez a szokás megkímélte a szülőket attól a kínos helyzettől, hogy szemtől szembe magyarázzanak el ilyen intim részleteket. Nyugaton azonban ma már bármely újságárusnál hozzájuthatunk ilyen információkhoz. A szex már nem tabu.

De ha többé nem a szex a nagy tabu, akkor mi az? Mert valami mindig tabu, valami, ami elfojtott,

meg nem engedett, valami, amire csak a szemünk sarkából vetünk egy gyors pillantást, mert nyíltan ránézni túl felkavaró lenne. Tabuban tabu rejlik, akár a hagyma héjai. Mi lenne akkor hát A Könyv, amit az apák fiaiknak, az anyák lányaiknak titokban odacsúsztathatnának ahelyett, hogy nyíltan beszélnének a tabukról?

Bizonyos körökben a vallást erős tabu övezi, még olyan helyeken is, ahol az emberek templomba járnak, vagy olvassák a Bibliát. Ilyen körökben a vallás mindenkinek a magánügye. Udvariatlanságnak vagy korlátoltságnak számít a vallásról beszélni, vitatkozni, és igen nagy faragatlanságnak tűnik, ha valaki feltűnően áhítatos. Ugyanakkor ha az ember bekerül bármely bevett típusú vallás belső köreibe, nem érti, hogy mire volt jó a nagy felhajtás. Biztos, hogy A Könyv, amire én gondolok, nem a Biblia lenne, “a Jó Könyv” – az ősi bölcsességnek, történelemnek és tanmeséknek ez a káprázatos antológiája, amellyel már oly hosszú ideje úgy bánnak, mint egy Szent Tehénnel, pedig nyugodtan elzárhatnák egy vagy két évszázadra ahhoz, hogy az emberek tiszta füllel hallhassák újra. Valóban vannak titkok a Bibliában, és némelyikük igencsak felforgató, de ezeket különböző bonyodalmak, ősi szimbólumok és gondolkodásmódok olyan vastag rétegei burkolják, hogy a kereszténységet elképesztően nehézzé vált a modern ember számára megmagyarázni. Hacsak nem elégszünk meg azzal a hígított értelmezéssel, hogy légy jó, és utánozd Jézust, csak éppen soha senki nem magyarázza el, hogyan kell azt csinálni. Ahhoz, hogy megtehesd, rendelkezned kell egy bizonyos, Istentől kapott erővel, amit “kegyelemnek” hívnak, de a kegyelemről igazából csak annyit tudunk, hogy egyesek megkapják, mások pedig nem.

A bevett típusú vallások, akár a zsidó, keresztény, mohamedán, hindu vagy buddhista vallásról legyen szó – abban a formájukban, ahogyan ma gyakorolják őket -, olyanok, mint a kimerült bányák: nagyon nehéz a mélyükre ásni. Néhány, alig fellelhető kivételtől eltekintve nézeteik az emberről és a világról, képi világuk, rítusaik, valamint a jó életről alkotott képzeteik nincsenek igazán összhangban a ma ismert világegyetemmel vagy egy olyan rohamosan változó emberi világgal, ahol az iskolában tanultak nagy része az érettségi napján már elavultnak számít.

A Könyv, amire gondolok, nem lenne a megszokott értelemben vallásos, de foglalkozna sok, általában a vallások problémakörébe tartozó kérdéssel – a világegyetemmel és azzal, hogy mi az ember helye benne, a tapasztalás titokzatos központjával, amit “én magam”-nak nevezünk, az élet és a szeretet, a fájdalom és a halál problémáival, és azzal a nagy kérdéskörrel is, hogy van-e egyáltalán a létezésnek értelme, a szó bármely jelentésében. Annál is inkább, mivel egyre nyugtalanítóbban merül fel a gyanú, hogy a létezés nem más, mint csapdába esett patkányok versenyfutása: kisszerű, mindennapos létharc, ahol az élő organizmusok – beleértve az embereket is – puszta csövek, amelyek az egyik végükön bevesznek, a másik végükön pedig kiengednek dolgokat. Ez a tevékenység pedig fenntartatja velük a folyamatot, ugyanakkor el is használja őket. Hogy a bohózat véget ne érjen, a csövek kitalálják, hogyan állítsanak elő újabb csöveket, amelyek ugyanúgy az egyik végükön bevesznek, a másik végükön pedig kiengednek dolgokat. Bemeneti végükön még szemmel és füllel rendelkező, agynak nevezett idegközpontokat is kifejlesztenek, hogy könnyebb legyen összeharácsolni a befalni rendelt dolgokat. Amikor pedig teleették magukat, fölös energiáikkal bonyolult mintázatokban ide-oda tekerednek, különféle zajokat keltenek a bemeneti lukaikon kibe fújtatott levegővel, és csoportokba verődve más csoportokkal harcolnak. Időközben a csövek olyan nagy mennyiségű csatolt alkatrészt növesztenek, hogy puszta csövekként szinte teljesen felismerhetetlenné válnak, és ezt szédítően változatos formákban képesek művelni. Van egy homályos szabály arra, hogy nem szabad a saját formáddal rendelkező csöveket megenni, de általában komoly versengés folyik akörül, hogy ki lesz a csúcstípusú cső. Mindez bámulatosan hiábavalónak tűnik, mégis, ha elgondolkodunk rajta, kezd bámulatosabbnak tűnni, mint hiábavalónak. Valóban, rendkívül különösnek tűnik.

Sajátos módja a megvilágosodottságnak, hogy a megszokottat, azt, ahogyan a dolgok általában vannak, különösnek érezzük – titokzatosnak és igen valószínűtlennek. G. K. Chesterton egyszer azt mondta, hogy ámulatba lehet esni egy gorgó-fejtől vagy egy griffmadártól, nem létező lényektől; azonban sokkal magasabb rendű dolog, ha egy orrszarvútól vagy egy zsiráftól esünk ámulatba, olyan lényektől, amelyek léteznek, és úgy néznek ki, mintha mégsem. Az egyetemes különösségnek ez az érzése a dolgok értelmével kapcsolatos alapvető és állandó tűnődést, rácsodálkozást hordoz. Minden lehetséges világ közül miért pont a galaxisoknak ez a kolosszális és nyilvánvalóan szükségtelen sokasága egy rejtélyesen görbített tér-idő kontinuumban, miért az egy-a-csúcson eszeveszett játékait űző csőfajták miriádja, az “azt tevés” megszámlálhatatlan módja, a hókristály vagy a kovamoszat elegáns felépítésétől a lantmadár vagy a páva meghökkentő fenségességéig?

Ludwig Wittgenstein és más, modern “logikus” filozófusok megpróbálták ezt a kérdést elfojtani azzal, hogy azt mondták: értelmetlen, és felvetése tévútra vezet. A legtöbb filozófiai probléma megoldása az, hogy megszabadulunk tőlük. Elérkezünk egy pontra, ahol minden olyan kérdés, mint az, hogy “miért ez a világegyetem?”, egyfajta intellektuális neurózis, helytelen szóhasználat -amennyiben a kérdés maga értelmesnek hangzik, de gyakorlatilag ugyanolyan értelmetlen, mint azt kérdezni, hogy “hol van ez a világegyetem?”, amikor pedig szükségszerűen csakis valahol a világegyetemen belül létezhet bármi, ami valahol létezik. A filozófia feladata az, hogy kigyógyítsa az embereket a hasonló zagyvaságokból. Wittgensteinnek, mint majd látni fogjuk, egy nagyon lényeges ponton igaza volt ebben a kérdésben. Mindezek ellenére a rácsodálkozás nem betegség. A rácsodálkozás, a költészetben és a művészetekben való kifejeződéseivel együtt, azon legfontosabb dolgok egyike, amelyek megkülönböztetik az embert a többi állattól, valamint az intelligens és érzékeny embert a tahóktól.

Létezik-e tehát valamiféle, a dolgok ilyen döbbenetes állásáról szóló, lényegre törő tájékoztatás, amely sosem jut át a Válasz megszokott csatornáin – a történeti vallásokon és filozófiákon? Létezik. Újra meg újra elmondták, de úgy, hogy ebben az adott civilizációban nem halljuk meg. Nem vesszük észre, hogy ez a tudás velejéig felforgató, nem annyira politikai és erkölcsi értelemben, mint inkább azzal, hogy hétköznapi szemléletünket, józan felfogóképességünket teljesen kiforgatja, és a feje tetejére állítja. Lehetnek természetesen politikai és erkölcsi következményei, de ma még nem mérhető fel világosan, hogy mik ezek.

Az elmének ez a belső forradalma mostanáig csak elszigetelt egyénekre korlátozódott. Tudomásom szerint sosem volt jellemző közösségekre vagy társadalmakra. Ehhez gyakran túl veszélyesnek tartották. Ezért tabu.

De a világ egy igen veszélyes állapot, és veszélyes betegségeknél gyakran szükséges egy veszélyes gyógymód kockázatát vállalni – akár a veszettségre való Pasteur-oltás esetében. Nemcsak arról van szó, hogy egyszerűen felrobbanthatjuk a bolygót nukleáris bombákkal, megfojthatjuk magunkat túlnépesedéssel, elpusztíthatjuk természetes erőforrásainkat silány természetvédelemmel, vagy hogy tönkretehetjük a talajt és terméseit a csak részlegesen ismert vegyszerekkel. Mindezeken túl fennáll az a lehetőség is, amely szerint meglehet, hogy a civilizáció egy elsöprő technológiai siker, ezt azonban olyan módszerek segítségével éri el, amelyek a legtöbb ember számára érthetetlenek, ijesztőek, és felborítják tájékozódásuk támpontjait – már csak annál az egyetlen oknál fogva is, hogy a módszerek továbbra is folyton változni fognak. Egy olyan játékhoz hasonlatos, melyben a szabályok a játékosok tudta nélkül folyamatosan változnak, az öngyilkosság kockázata nélkül nem lehet belőle kiszállni, s nincs visszatérés a régi formákhoz sem.

Ám az ember és technika problémáját majdnem mindig rosszul fogalmazzák meg. Azt állítják, az emberiség egyoldalúan fejlődött, a technika fejlődéséhez nem társult ahhoz fogható erkölcsi fejlődés, vagy ahogyan egyesek szívesebben mondanák: nem társult ahhoz fogható fejlődés a nevelés és a racionális gondolkodás terén. De a probléma ennél alapvetőbb. A probléma abban gyökerezik, ahogyan emberi lényekként érzünk és gondolkodunk magunkról, abban, ahogyan elevenségünket, egyéni létezésünket, identitásunkat érzékeljük. Érzékelésünk, amelyből saját, élő organizmusként való létezésünk tudomását merítjük, egy hallucináció, egy hamis és eltorzított érzékelés. A legtöbben úgy érezzük, hogy az “én magam” egy fizikai testben élő és azáltal határolt, különálló érzés és cselekvési központ – egy központ, amely az emberek és dolgok “külső” világával “szembesül”, amely az érzékein keresztül teremt kapcsolatot egy távoli és idegen világegyetemmel. Szóképek tükrözik vissza mindennap ezt az illúziót. “Ebbe a világba jöttem.” “Szembe kell nézned a valósággal.” “A természet meghódítása.” Az érzés, hogy magányos és csak nagyon ideiglenes látogatói vagyunk a világegyetemnek, határozott ellentmondásban van mindennel, amit a tudományok kiderítettek az emberről (és más élő organizmusokról). Nem “jövünk” ebbe “a világba”; ebből a világból jövünk, mint levelek a fáról. Ahogyan az óceán “hullámzik”, a világegyetem úgy “emberzik”. Minden egyén a természet teljes világának kifejeződése, az egész világegyetem egyszeri cselekedete. Ezt a tényt a legtöbb egyén ritkán tapasztalja, ha tapasztalja egyáltalán. Még akik elméletben igaznak tartják, azok sem érzékelik vagy érzik, hanem önmagukat továbbra is elszigetelt, bőrszatyorban élő “egónak” érzik.

Az első eredménye ennek az illúziónak az, hogy hozzáállásunk a rajtunk “kívülálló” világhoz nagyrészt ellenséges. Örökösen “meghódítjuk” a természetet, a teret, hegyeket, sivatagokat, baktériumokat és rovarokat, ahelyett hogy megtanulnánk, hogyan lehet egy harmonikus rendszerben együttműködni velük. E hódítás szimbólumai Amerikában a buldózer és a rakéta – az egyik eszköz hegyeket lapít sík vidékké kisjátékdobozok kedvéért, a másik az égbe robbanó, hatalmas, fallikus lövedék. (Ugyanakkor vannak kitűnő építészeink, akik tudják, hogyan kell házakat hegyekbe illeszteni úgy, hogy ne rombolják a tájat, és csillagászaink, akik tudják, hogy a Föld már a határtalan térben járja útját, és hogy más világok felderítéséhez elsősorban érzékeny műszerekre van szükségünk, amelyek, szemünkhöz hasonlóan, saját agyunkba hozzák majd a legtávolabbi célpontokat.)1

1 “Nem hiszem, hogy bármi érdemleges származna a Hold felszínét alkotó salakrakások kutatásából… Senki ne képzelje, hogy a NASA óriási költségvetése azt jelenti, hogy napjainkban a csillagászat jól támogatott.” Fred Hoyle, Galaxies, Nudei, and Quasars. Harper & Row, New York, 1965.

A természet meghódítására törekvő ellenséges hozzáállás figyelmen kívül hagyja, hogy minden dolog és történés kölcsönösen függ egymástól – hogy a bőrünkön túli világ valójában a saját testünk kiterjesztése -, és végül annak a környezetnek az elpusztításához vezet, amelyből kiemelkedünk, és amelytől egész életünk függ.

A második eredménye annak, hogy úgy érezzük, különálló elmék vagyunk egy idegen és többnyire buta világegyetemben az, hogy nincs józan, közös felfogóképességünk, nem tudjuk kihámozni a közös megegyezésünkkel létrehozott világ értelmét. Az én véleményem a tied ellenében, csak erről van szó, így mindig a legerőszakosabb és legtolakodóbb (és mint ilyen, a legérzéketlenebb) propagandista hozza a döntéseket. A propaganda hatalmával egyesített, egymásnak ellentmondó vélemények zűrzavara, az irányítás lehető legrosszabb forrása egy erőteljes technológia számára.

Úgy tűnik tehát, egy zsenire van szükségünk, aki a huszadik század végére egy új vallást, életfilozófiát és egy új világképet talál ki, amely valószerű, általánosan elfogadható, és amelyen keresztül minden egyes ember úgy érezheti, hogy a tágan értelmezett világnak és főként az ő saját életének értelme van. Ez azonban, ahogyan azt a történelem ismételten megmutatta, nem elég. A vallások megosztóak és civakodók. Maguk is egyfajta egy-a-csúcson típusú szerveződés formájában működnek, mivel egész létük azon a törekvésükön áll vagy bukik, hogy elkülönítsék a “megszabadítottakat” az “elkárhozóktól”, az igaz hitűeket az eretnekektől, a belső kör tagjait a külső kör tagjaitól. Még a liberális vallásosak is a mi toleránsabbak vagyunk, mint ti játékát játsszák. Sőt, amint a vallások mint tan-, szimbólum- és viselkedésrendszerek, intézményekké szilárdulnak, amelyeknek hűséggel kell tartozni, amelyeket meg kell védeni és “tisztán” kell tartani, mindemellett – mivel minden hit forró reménység, és mint ilyen, a kétség és bizonytalanság álcája – a vallásoknak téríteniük kell. Minél többen értenek egyet velünk, annál kisebb a saját állásfoglalásunkkal kapcsolatos, gyötrő bizonytalanság. Az ember végül elkötelezi magát a kereszténység vagy a buddhizmus mellett, bármi jöjjön is új tudás formájában. Az új és emészthetetlen eszméket bele kell csempészni a vallási hagyományba, még ha nem is egyeztethetők össze az eredeti tantételekkel, hogy a hívő ugyanúgy állást foglalhasson, és fenntarthassa: “Én mindenekelőtt Krisztus, Mohamed, Buddha vagy akárki követője vagyok.” A bármely vallás melletti visszavonhatatlan elköteleződés nemcsak intellektuális öngyilkosság, de egyértelmű hitetlenség, mert az elmét bezárja minden új világlátás elől. A hit elsősorban nyitottság – az ismeretlenbe vetett bizalom cselekedete.

Jehova egy buzgó tanúja egyszer megpróbált meggyőzni róla, hogy ha a szeretet istene létezne, bizonyára ellátná az emberiséget egy életvezetési útmutatóul szolgáló, megbízható és tévedhetetlen könyvvel. Azt válaszoltam: egyetlen tapintatos isten sem tenné olyan merevvé és rugalmatlanná az emberi elmét, hogy minden válaszáért egyetlen könyvhöz, a Bibliához kelljen fordulnia. Hiszen a szavak és ebből adódóan egy könyv haszna is abban áll, hogy önmagán túlmutatva egy élettel és tapasztalással teli világot tár fel, amely több, mint puszta szó vagy gondolat. Miként a pénz sem valóságos, fogyasztható gazdagság, úgy a könyvek sem azonosak az élettel. Szent iratokat bálványozni olyan, mint papírpénzt enni.

Éppen ezért A Könyv, amit gyermekeimnek szeretnék odacsúsztatni, maga is csúszós lenne. Egy

új tartományba csúsztatná őket, amely nemcsak a gondolatok, de a tapasztalás és érzés tartománya is egyben. Nem egy étrendi kúra lenne, hanem pillanatnyi orvosság; inkább egy kiindulási, semmint állandó vonatkoztatási pont. Elolvasnák, de a továbbiakban nem lenne rá szükségük, mert ha jól és világosan lenne megírva, nem kellene újra meg újra visszatérniük hozzá rejtett értelmű utalásokért vagy zavaros tantételek tisztázása végett.

Nincs szükségünk új vallásra vagy egy új bibliára. Egy új tapasztalásra van szükségünk – egy új érzésre arról, hogy milyen “én”-nek lenni. Az életről szóló lényegre törő tájékoztatás (ami persze a titkos és mély értelmű életszemlélet maga) az, hogy normális énérzékelésünk egy megtévesztő beugratás, vagy a legjobb esetben is egy átmeneti szerep, amit játszunk vagy amibe belevittek minket – saját kézzelfogható beleegyezésünkkel, ugyanúgy, ahogyan minden hipnotizált személy alapvetően önként veti alá magát a hipnózisnak. A legerőszakosabban érvénybe léptetett tabu az összes ismert tabu közt, a valódi önmagunkra ismerést tiltó tabu. Ez a tabu tiltja annak felismerését, ami valójában vagyunk, a látszólag kétségbevonhatatlanul különálló, független és elszigetelt egónk maszkja mögött. Nem a Freud-féle barbár Id-re, vagy a tudatalattira mint a személyiség megtévesztő külszíne mögött rejtőző, tulajdonképpeni valóságra gondolok. Freud, amint majd látni fogjuk, egy “redukcionizmusnak” nevezett, tizenkilencedik századi divat hatása alatt állt, amely különös szükségét érezte annak, hogy vak és irracionális erők szerencsés kimenetelű melléktermékének nevezve lejárassa az emberi kultúrát és intelligenciát. Ebből kifolyólag aztán keményen dolgoztak azon, hogy bebizonyítsák: csipkebokor is terem szőlőt.

Amint az oly gyakran megtörténik, amit elfojtottunk, és ami elkerülte a figyelmünket, nem más, mint egy meglepően egyszerű dolog. Azért nehéz észrevenni, mert olyan egyértelmű és alapvető, hogy alig lehet szavakba önteni. A németek Hintergedankénak, hátsó gondolatnak nevezik ezt az értelmünk hátterében rejlő aggodalmat, amelyet nehéz beismernünk még önmagunk előtt is. Az “én”-nek mint magányos, elszigetelt létezésközpontnak az érzékelése olyannyira erőteljes és “józanésszerű”, annyira nélkülözhetetlen alapja beszéd- és gondolkodásmódunknak, törvényeinknek és társadalmi intézményeinknek, hogy képtelenek vagyunk egyéni létezésünket a világegyetem adta keretek közt másnak, mint felszínesnek tapasztalni. Úgy tűnik, én egy rövid villanás vagyok, amely az idő végtelen korszakaiban csak egyszer fénylik fel – egy ritka, bonyolult és túlságosan is törékeny organizmus a biológiai evolúció peremén, ahol az élet hulláma egyedi, sokszínű, szikrázó cseppekre törik, amelyek felragyognak egy pillanatra, hogy aztán örökre eltűnjenek. Ilyen kondicionáltságban lehetetlennek, sőt abszurdnak tűnik még megérteni is azt, hogy az én nemcsak a cseppben lakozik, hanem az energia teljes hullámverésében, amely a galaxisoktól a testet alkotó nukleáris mezőkig terjed. A létezésnek ezen a szintjén “én” mérhetetlenül öreg vagyok; formáim végtelenek, feltűnésük és letűnésük pedig csupán egy ugyanazon energia örökös áramlásának lüktetése vagy rezgései.

Azért nehéz ráébredni arra, hogy ez így van, mert a fogalmi gondolkodás nem képes ezt megragadni. Olyan ez, mintha a szem közvetlenül akarná szemlélni önmagát, vagy mintha valaki a tükör színét a benne tükröződő színek alapján próbálná leírni. Ahogyan a látás több minden látott dolognál, ugyanúgy létezésünk és tudatosságunk alapját vagy “talaját” nem érthetjük meg az ismert dolgokból kiindulva. Ezért arra kényszerülünk, hogy mítoszokon – vagyis speciális metaforákon, analógiákon és képeken – keresztül beszéljünk róla, amelyek elmondják, hogy mihez hasonlítható, megkülönböztetve ezt attól, ami valójában. Jelentésének egyik végpontján a “mítosz” tanmese, valótlanság vagy babona. De a másikon a “mítosz” egy használható és termékeny képzet, amelynek segítségével kihámozhatjuk az élet értelmét valahogy úgy, ahogyan az elektromos erőt a víz vagy a levegő viselkedéséhez hasonlítva magyarázzuk. Ugyanakkor a “mítoszt”, ebben a második értelmében, nem szabad szó szerint értelmezni, éppúgy, ahogy az elektromosságot sem téveszthetjük össze a vízzel vagy a levegővel. Tehát a mítoszok “használatakor” vigyázni kell arra, hogy a képzetet ne tévesszük össze a ténnyel, ami olyan lenne, mint felmászni az útjelző táblára ahelyett, hogy követnénk az utat.

A mítosz tehát az a forma, amelyben válaszolni próbálok a gyerekeknek, amikor felteszik nekem az alapvető metafizikai kérdéseket, amelyek olyan könnyedén merülnek fel bennük: “Honnan jön a világ?” “Miért teremtette Isten a világot?” “Hol voltam én, mielőtt megszülettem?” “Hova mennek az emberek, amikor meghalnak?” Újra meg újra azt tapasztaltam, hogy láthatóan kielégíti őket egy egyszerű és nagyon ősi történet, amely valahogy így hangzik:

“Sosem volt olyan idő, amelyben a világ elkezdődött, mert a világ körbe-körbejár, és egy körnek nincs kezdőpontja. Nézzétek az órámat, ami az időt mutatja; körbejár, és a világ ugyanígy újra meg újra ismétli önmagát. De ahogyan az óramutató felmegy a tizenkettesre, majd lemegy a hatosra, a világban is van nappal és éjszaka, ébrenlét és alvás, létezés és meghalás, nyár és tél. Egyik sincs a másik nélkül, mert nem tudnánk, milyen a fekete, ha nem láttuk volna a fehér mellett, vagy hogy milyen a fehér, ha nem láttuk volna a fekete mellett. “Ugyanígy vannak idők, amikor a világ létezik, és vannak idők, amikor nem, mert ha a világ pihenés nélkül, örökkön-örökké fennállna, iszonyúan elfáradna magától, és megunná magát. Jön és megy. Most látod; most nem látod. Mivel tehát nem unja meg magát, mindig újra visszajön, miután eltűnik. Olyan ez, mint a légzésetek: a levegő kimegy és bemegy, ki és be, és ha megpróbáljátok állandóan bent tartani, szörnyen érzitek magatokat. A bújócskához is hasonlít, mert mindig élvezetes új búvóhelyeket találni, és azt keresni, aki nem mindig ugyanoda bújik el.

“Isten is szeret bújócskázni, de mivel semmi sincs Istenen kívül, ezért ő nem tud mással, csak önmagával játszani. De ezt a nehézséget áthidalja azzal, hogy úgy tesz, mintha ő nem is ő maga lenne, így bújik el önmaga elől. Úgy tesz, mintha ő te meg én, és minden ember lenne a világon, minden állat, minden növény, minden szikla és csillag. Ily módon furcsa és csodálatos kalandokban van része, amelyek közt akadnak borzalmas és félelmetes kalandok is. De ezek csak olyanok, mint a rossz álmok, mert amikor felébred, eltűnnek.

“Szóval amikor Isten azt játssza, hogy ő bújik el, és úgy tesz, mintha te meg én lenne, akkor ezt olyan jól csinálja, hogy hosszú időbe telik, míg eszébe jut, hova és hogyan bújtatta el magát. De pontosan ez benne az élvezetes – éppen ezt akarta csinálni. Nem akarja túl hamar megtalálni önmagát, mert az elrontaná a játékot. Ezért olyan nehéz neked meg nekem rájönni, hogy az álruhás Isten vagyunk, aki úgy tesz, mintha nem önmaga lenne. De amikor majd elég hosszú ideje megy már a játék, mindannyian felébredünk, abbahagyjuk azt, hogy “úgy tegyünk, mintha”, és emlékezni fogunk rá, hogy mind egyetlen Én vagyunk – az Isten, aki minden, ami van, és aki örökké él.

“Természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy Istennek nincs emberi alakja. Az embereknek bőre van, és mindig van valami a bőrünkön kívül. Ha nem lenne, nem tudnánk, mi a különbség aközött, ami a testünkön belül és ami azon kívül van. De Istennek nincs bőre és nincs alakja, mert hozzá képest nincs semmilyen kívül. (Egy elegendően értelmes gyerek számára ezt egy Möbius-szalaggal érzékeltetem – ez egy papírszalag, amelyen egyet csavarnak, úgy, hogy csak egy oldala és egy éle lesz.) Isten belseje és külseje ugyanaz. És bár én Istenről hímnemben beszéltem, nem nőnemben, Isten se nem férfi, se nem nő. Azért nem mondtam, hogy “az”, mert ezt általában élettelen dolgokra használjuk.

“Isten a világ Énje, de nem láthatjuk Istent ugyanazért, amiért tükör nélkül nem láthatjuk a szemünket, és biztos, hogy nem tudunk a saját fogunkba harapni vagy a fejünk belsejébe nézni. Az énünk azért van ilyen okosan elrejtve, mert az maga Isten, aki rejtőzködik.”

“Kérdezhetnétek, hogy Isten miért rejtőzködik néha szörnyű emberek képében, vagy miért tesz úgy, mintha nagy betegségben vagy fájdalomban szenvedő ember volna. Először is ne felejtsétek el, hogy ő ezt igazából nem teszi senki mással, hanem csak önmagával. Azt se felejtsétek el, hogy majdnem minden élvezetes történetben lenniük kell rossz embereknek is a jók mellett, mivel a mese pontosan attól izgalmas, hogy tudni akarjuk, miként győzik le a jók a rosszat. Olyan ez, mint amikor kártyázunk. Az elején összevissza keverjük a lapokat, ami olyan, mint a világban létező rossz dolgok, de a játék lényege az, hogy ezt az összevisszaságot szép rendbe tegyük, és aki a legjobban csinálja, az a győztes. Aztán újra összekeverjük a lapokat, és játszunk még egyet, és így megy ez a világgal is.”

Ezt a nyilvánvalóan mitikus formába öntött történetet nem a dolgok állásáról szóló tudományos leírásnak szántam. A társasjátékok és a dráma analógiáira támaszkodó Játékosnak a többszörösen elcsépelt “Istent” használó történetem formál jogot többre, mint arra, hogy olyan, mint ahogyan a dolgok vannak. Ugyanúgy használom, mint ahogy a csillagászok a táguló világegyetem magyarázatára felfújnak egy fekete léggömböt, amin fehér foltok jelzik a galaxisokat. De a legtöbb gyerek és sok felnőtt számára a mítosz egyből érthető és magával ragadó. Ezzel ellentétben a világ számos mitikus magyarázata nyers, nyakatekert és érthetetlen. De sokan gondolják úgy, hogy az az igaz hit próbája, ha hisznek vallásuk érthetetlen állításaiban és szimbólumaiban. “Hiszem”, mondta a kereszténységről Tertullianus, “mert képtelenség”.

Akik önállóan gondolkodnak, nem fogadnak el eszméket ilyen alapon. Nem érzik úgy, hogy engedelmességből hinniük kellene a csodákban vagy furcsa tanokban, mint Ábrahám, aki úgy érezte, hogy Isten parancsa iránti engedelmességből fel kell áldoznia fiát, Izsákot. Ahogyan T. George Harris megfogalmazta:

A múltbéli társadalmi hierarchiák, ahol valamilyen föléd rendelt főnök mindig minden hibát megbüntetett, az embereket egy egészen “odafentig” terjedő, nyers autoritásláncolat érzetére kondicionálták. Mi nem érezzük ezt a megkötést a ma egalitárius szabadságában. Dr. Spock óta a családokban még Jehoua-szerű apáink sincsenek túl sokan. Így az átlag tudatalatti többé nem tanulja meg, hogy keresse egy odafent lakozó, haragos Isten elnéző jóindulatát.

Azonban, folytatja –

A mi generációnk egy hideg poklot ismer, egy magányos bezártságot ebbe az életbe, amelyből hiányzik Isten, aki elítélné vagy megváltaná. Amíg az ember meg nem érti a csapdát, és nem kezdi el kutatni… “a Lét Végső Alapját”, addig létezésének nincs semmilyen magyarázata. Üresen, végesen csak annyit tud, hogy hamarosan meg fog halni. Mivel ennek az életnek nincs értelme, jövőbeni életet pedig nem ismer, valójában nem is egy személy, hanem az önmegsemmisítés áldozata.2

2 Beszélgetés Paul Tillich teológus nézeteiről, in “The Battle of the Bible”, Look, Vol. XIX., No. 15. July 27., 1965. p. 19.

“A Lét Végső Alapja” Paul Tillich megtisztított terminusa “Istenre”, és megfelelne “a világ Énje” helyett is, ahogyan én fogalmaztam a gyerekeknek szánt történetemben. De a titok, amit az én történetem odacsúsztat a gyereknek, az, hogy a Lét Végső Alapja te vagy. Persze nem az a hétköznapi te, amelyet az Alap magára ölt vagy amelyet eljátszik, hanem az a legbelső Én, amely minden vizsgálódás alól kisiklik, mivel mindig ő az, aki vizsgálódik. Ez tehát a tabuk tabuja: AZ vagy!

A mi kultúránkban azonban, ez az elmebaj ismertetőjegye, a legsúlyosabb istenkáromlás, a legvadabb téveszme és a legdurvább tévhit – a legszélsőségesebb megalománia – az ego teljes abszurditásig való inflálása. Mert mi egyik kezünkkel fejlesztjük ugyan az egót, a másikkal azonban visszaszorítjuk. A gyerekeinkbe, hogy “tudják, hol a helyük”, generációról generációra beleverjük, hogy megfelelő szerénységgel viselkedjenek, gondolkozzanak és érezzenek, ahogy az az egyik kis egóhoz illik a sok közül. Ahogy édesanyám szokta volt mondani: “Nem te vagy az egyetlen kavics a tengerparton!” Keresztre kell feszíteni, máglyára kell vetni bárkit, aki józan esze birtokában azt hiszi, hogy ő Isten, bár manapság arra a könyörületes álláspontra helyezkedünk, hogy józan esze birtokában senki sem hihet ilyen hülyeséget. Csak egy szerencsétlen idióta képzelheti azt magáról, hogy ő a világ mindenható uralkodója, és várhatja el, hogy mindenki más térdre boruljon előtte és imádja őt.

De ez azért van, mert úgy gondolunk Istenre mint a Világegyetem Királyára, az Abszolút Technokratára, aki személyesen és tudatosan felügyeli kozmoszának minden apró részletét – és ez nem az a fajta Isten, aki az én történetemben szerepel. Tulajdonképpen ez egyáltalán nem is az én történetem, hiszen bármelyik, vallástörténetet hallgató

diák megmondja, hogy az ősi Indiából származik, és a védanta filozófia mitikus magyarázata. A védanta az upanisadokon, vagyis párbeszédek, történetek és versek gyűjteményén alapuló tanítás, amelyek közül némelyek legalább i. e. 800-ig visszanyúlnak. A filozófiában jártas hinduk Istent nem egy különálló, legfőbb személynek képzelik, aki odafentről egyeduralkodóként irányítja a világot. Az ő Istenük sokkal inkább minden “alatt”, semmint “felett” van, és ő (vagy az) belülről játssza a világot. Azt is mondhatnánk, hogy ha a vallás az emberek ópiuma, akkor a hinduk belülről lövik be magukat. Sőt mi több, egyetlen hindu sem ébredhet rá, hogy ő maga az álruhába bújt Isten anélkül, hogy ugyanakkor ne látná: ez minden és mindenki másra is igaz. A védanta filozófiában nem létezik semmi Istenen kívül. Úgy tűnik, hogy vannak más dolgok, mint Isten, de csak azért, mert ő álmodja meg és teszi saját álöltözeteivé őket, hogy bújócskázhasson önmagával. Ennélfogva a látszólag különálló dolgok világegyeteme csak egy ideig valóságos, nem örökké, mivel feltűnik és letűnik, ahogy az Én elrejtőzik, és keresi önmagát.

De a védanta sokkal több, mint puszta gondolata annak, hogy ez így van, vagy az ebben való hit. Lényegét tekintve mindenekfelett a megtapasztalása, az azonnali tudása annak, hogy ez így van, és éppen emiatt képes hétköznapi szemléletünket teljesen felforgatni. A világot belülről kiforgatja, és kívülről beforgatja. Ehhez hasonlóan egy Jézusnak tulajdonított mondás így szól:

Amikor a kettőt eggyé teszed, és

amikor a belsőt olyanná teszed, mint a külső

és a külsőt olyanná, mint a belső és a fentet

olyanná, mint a lent…

akkor belépsz majd [a Királyságba]…

Én vagyok a Fény, ami mindenek felett van,

Én vagyok a Minden,

a Minden Belőlem jött elő, és a Minden

Hozzám tért. Hasíts egy [darab] fát, Én

benne vagyok; emelj fel egy követ és ott

találsz engem.3

3 A. Guillaumont és mások (trs.), Tamás Evangéliuma (The Gospel According to Thomas). Harper & Row, New York, 1959, pp. 17-18., 43. Egy újonnan felfedezett kopt kézirat, amelyet valószínűleg egy i. sz. 140-ből származó görög változatból fordítottak. Az “Én” és a “Hozzám” nyilvánvaló utalások az álcázott Énre.

Ma a védanta tudománya a hindu kultúra minden formájával, szellemi beállítottságával, viselkedésmódjával és szimbólumával való több évszázados összefonódása után jut el hozzánk. Ebben a majd 2800 évet felölelő időszakban átélte a hindu kultúra virágzását, majd lassú hanyatlását, súlyos sebeket ejtett rajta az iszlám fanatizmus, és megfertőzte a brit puritanizmus. Amint azt gyakran kifejtették, a védanta nem talál visszhangra Nyugaton, és leginkább a kifinomult spiritualitásukra kényes, szinte áttetsző embereket vonzza, akik számára egy fizikai testben való inkarnálódás egyszerűen túl gusztustalan ahhoz, hogy elviseljék.4

4 Azért mondom, hogy “leginkább”, mert tudatában vagyok néhány speciális kivételnek mind itt, mind Indiában.

De lényege kifejthető mai nyelvezeten is, és amikor ez egzotikus köntörfalazás, szanszkrit terminológia és túlzott spirituális pózolás nélkül történik, üzenete azok számára is világossá válik, akik nem érdeklődnek különösebben a “keleti vallások” iránt; pontosan azt a lökést kaphatjuk tőle, amire szükségünk van ahhoz, hogy kiugrasszuk magunkat elszigetelt én-érzetünkből.

Ezt azonban nem szabad összetéveszteni az “önzetlenség” gyakorlásáról alkotott szokásos elképzeléseinkkel, azzal a másokkal és a mások igényeivel való azonosulás irányába tett erőfeszítéssel, amelynek gyakorlása közben továbbra is annak az erős illúziónak a hatása alatt állunk, hogy nem vagyunk többek bőrbe zárt egóknál. Az ilyen “önzetlenség” kiválóan alkalmas arra, hogy a belső kör “mi toleránsabbak vagyunk, mint ti” játékához hasonlatos, igen rafinált önzés legyen. A védanta eredetileg nem volt moralista. Nem sürgette a szentek majmolására az embereket anélkül, hogy osztoznának indítékaikban, sem az indítékok majmolására anélkül, hogy osztoznának a tudásban, amely lángra lobbantotta őket.

Ezért A Könyv, amit gyermekeimnek szeretnék átadni, nem tartalmazna szentbeszédeket, sem “így kellené”-t és “úgy illenék”-et. Az őszinte szeretet tudásból fakad, és nem kötelességérzetből vagy bűntudatból. Milyen érzés lenne rokkant anyának lenni, akinek a lánya nem tud férjhez menni, mert gondoznia kell őt, és ezért gyűlöli? Az én vágyam nem az, hogy elmondjam, hogyan kellene, hogy legyenek a dolgok, hanem az, hogy elmondjam, hogyan vannak, és hogy mi módon és miért nem vesszük őket tudomásul úgy, ahogyan vannak. Nem lehet egy egót megtanítani másra, mint hogy egoista legyen, habár az egók rendkívül körmönfontan tudnak úgy tenni, mintha megújultak volna. Alapvetően tehát kísérletezéssel és megtapasztalással szét kell oszlatni az önmagunk mint különálló ego illúzióját. Ennek következményei nem feltétlenül esnek egybe a hagyományosan elfogadott erkölcsiséggel. Nagyon is megtörténhet, hogy olyannak mutatkozik, mint amit a kockafejűek mondtak Jézusról: “Nézzétek! Egy falánk, iszákos ember, adószedők és bűnösök barátja!”

Ráadásul ha az ember túllát az ego illúzióján, lehetetlen, hogy emiatt a többieknél jobbnak vagy felsőbbrendűnek képzelje magát. Mindenütt csak a milliónyi bújócskáját játszó, egyetlen Én van. A madarak nem jobbak, mint a tojás, amelyből kikeltek. Azt is mondhatnánk, hogy a madár egy tojás más tojásokká válásának módja. A tojás az ego, és a madár a felszabadult Én. Létezik egy isteni hattyúról – az Énről – szóló hindu mítosz, aki megtojta a tojást, amelyből kikelt a világ. Így én még azt sem mondom, hogy ki kellene törni héjaitokból. Valamikor valahogyan megteszitek majd úgyis (az igazi ti, az Én), de nem lehetetlen, hogy az Én játéka emberi álruháinak többségében “fel nem ébredett” marad, és ezért a földi élet drámáját egy óriási robbanás zárja le. Egy másik hindu mítosz szerint az idő haladtával az élet a világban egyre rosszabb és rosszabb lesz, míg végül mindent felemészt az Én pusztító aspektusa, a Siva isten félelmetes táncával kitörő tűz. Ezt 4 320 000 év teljes béke követi, mondja a mítosz, mialatt az Én csak önmaga, és nem játssza azt, hogy elbújik. Aztán a játék újra elkezdődik, eleinte mint egy tündöklő fényű, tökéletes világegyetem, amely csak 1 728 000 év múlva kezd hanyatlani, és a játék minden fordulója úgy van megtervezve, hogy a sötétség erői csak az idő egyharmad részére jelennek meg, a végén egy rövid, de teljesen látszólagos győzelemnek örvendve.

Manapság csak ennek a bolygónak az életét is mérhetetlenül hosszabb időszakokban számoljuk, de az összes ősi civilizáció közül a hinduk képzelete birkózott meg legjobban a kozmikus idővel. De ne felejtsük el, hogy a világ megjelenésének és eltűnésének ciklusairól szóló történet egy mítosz, nem tudomány, példázat inkább, mint jövendölés; egyfajta illusztrációja annak, hogy a világegyetem olyan, mint egy bújócska. Ha tehát nem mondom azt, hogy fel kell ébrednetek az ego-illúzióból, és segítenetek kell a világot megmenteni a katasztrófától, akkor minek A Könyv? Miért nem dőlünk hátra kényelmesen, és hagyjuk a dolgokat haladni a maguk útján? Egyszerűen azért, mert “a dolgok maguk útján való haladásának” része az, hogy én írok. Emberi lényként a természetemhez tartozik, hogy élvezzem és megosszam a filozófiát. Ugyanúgy teszem ezt, mint ahogy némely madár sas, és némelyik galamb, némely virág liliom, némelyik pedig rózsa. Annak is tudatában vagyok, hogy minél kevesebbet prédikálok, annál valószínűbb, hogy meghallanak.

 

 

 

A FEKETE-FEHÉR JÁTÉK

 

 

 

Alig akad köztünk olyan, akinek akár csak említették volna a Fekete-Fehér Játékot, amikor az 1,2,3-at és az ábécét tanultuk. Pedig ugyanolyan egyszerű, csak éppen a dolgok elhallgatott részéhez tartozik. Először is gondoljuk csak el, hogy mind az öt érzékünk egyetlen – az érintéssel rokon – alapérzék különböző formája. A látás igen érzékeny érintés. A szemek megérintik vagy érzik a fényhullámokat, és így képessé tesznek minket arra, hogy megérintsünk a kezünkkel el nem érhető dolgokat. A fülek ugyanígy hanghullámokat érintenek a levegőben, az orr pedig kis por- és gázrészecskéket.

Az ezeket az érzékeket alkotó, bonyolult idegsejtalakzatokat és -láncolatokat azonban olyan idegsejtek alkotják, amelyek mindössze két állapot között képesek váltani: “bekapcsolnak” és “kikapcsolnak”, működnek vagy nem működnek. Az agyközpontnak az egyes idegsejt vagy igent vagy nemet jelez – semmi többet. Azonban, amint azt a bináris alapon működő számítógépekről tudjuk, amelyek kizárólag a 0-s és az 1-es számjegyeket használják, ezek az egyszerű elemek a legbonyolultabb és legbámulatosabb rendszerekké formálhatók.

Ebben a tekintetben idegrendszerünk, valamint a 0/1 rendszerű számítógépek nagyjából ugyanolyanok, mint bármi más, mivel a fizikai világ alapvetően: rezgés. Függetlenül attól, hogy ezt a rezgést hullámszerűnek vagy részecskeszerűnek képzeljük el, esetleg hullám-részecskeszerűnek; nem találunk olyan hullámhegyet, amelynek ne lenne hullámvölgye, olyan részecskét, amelyet ne követne egy önmaga és a többiek közé ékelődő szünet vagy tér. Más szóval nincs olyan, hogy fél hullám, vagy önmagában álló részecske, amely körül ne lenne tér. Nincs bekapcsolás kikapcsolás nélkül, nincs fent, lent nélkül.

Bár a magas rezgésű hangok folyamatosnak és kizárólag hangból állónak tűnnek, valójában nem azok. Minden hang: hang/csend, csak éppen a fül nem rögzíti ezt tudatosan, amikor a váltakozás túl gyors. Ez csupán, mondjuk, egy orgona legalacsonyabb hangfekvésében jelenik meg. A fény sem “csak” fény, hanem: fény/sötétség. A fény a hullámokra jellemző le/fel mozgásban lüktet és, bizonyos körülmények között, a fényrezgések sebessége oly módon szinkronizálható más mozgó tárgyak sebességével, hogy azok mozdulatlannak tűnnek. Ezért nem használnak fűrészmalmokban ívfényű lámpákat, mert azok olyan rezgésszámban bocsátják ki a fényt, amely könnyen szinkronizálódik a körfűrész sebességével úgy, hogy a fűrész fogai mozdulatlannak tűnnek.

Míg a szem és a fül valójában rögzíti ezeket a rezgéseket, valamint válaszol a fent és a lent lüktetésekre egyaránt, addig az elme, azaz tudatos figyelmünk csak a fent lüktetést veszi észre. A sötét, csendes vagy “kikapcsolt” szünetet nem veszi tudomásul. Majdhogynem általános alapelv az, hogy a tudat a szüneteket nem veszi tudomásul, ugyanakkor nem képes nélkülük semmilyen lüktetést vagy energiát észlelni. Ha ráteszed a kezed egy vonzó lány térdére, és csak ott tartod, egy idő után talán már nem is veszi észre. De ha simogatod a térdét, tudni fogja, hogy nagyon is ott vagy, és vonzódsz. De a lány a kapcsolt-működiket veszi észre és, reméled, értékeli jobban, mint a kikapcsolt-nem működiket. Mégis, az általunk legvalóságosabbnak tartott dolgok mind bekapcsolt/kikapcsolt, működik/nem működik természetűek. Nem létezik “bekapcsolt” és “kikapcsolt” csak úgy, önmagában.

Sokan azt képzelik, hogy zenehallgatáskor egyszerűen hangokat hallanak egymás után, egyenként, vagy akkordnak nevezett tömörülésekben. Ha ez igaz volna, mint a botfülűek kivételes esetében, akkor nem hallanánk zenét és semmiféle dallamot – csak egymást követő zajokat. Dallamot hallani annyi, mint meghallani a – zenei – hangok közötti szünetet, még ha ennek esetleg nem is vagyunk tudatában, és még ha ezek a bizonyos szünetek nem is a csend időközei, hanem változó nagyságú “lépések” a hangskála különböző pontjain. Ezek a lépések vagy szünetek valójában hallás-terek, amelyeket megkülönböztetünk a testek közötti távolság-terektől és az események közötti idő-terektől.

A tudatos figyelem általános szokása azonban, hogy így vagy úgy elkerülje a “közök” tudomásulvételét. A legtöbb ember azt hiszi, hogy például a tér “maga a semmi”, hacsak történetesen levegő nem tölti ki. Ezért aztán nem értik, hogyan beszélhetnek a művészek, az építészek vagy a csillagászok a tér fajtáiról és tulajdonságairól, az pedig végképp meghaladja a felfogóképességüket, amikor a csillagászok és a fizikusok görbített térről, táguló térről, véges térről beszélnek vagy a térnek a fényre, esetleg a csillagokra gyakorolt hatásáról. Ez a szokásunk, hogy igyekszünk a térbeli szüneteket, a “térközök”-et figyelmen kívül hagyni, megakadályoz minket abban, hogy ráeszméljünk: amint egy hang lényegében hang-csend-rezgés, úgy a teljes világegyetem (azaz létezés) is lényegében: tömör-tér-rezgés. Hiszen a tömörek és a terek ugyanolyan elválaszthatatlanul együtt járnak mint a külsők és a belsők. A tér a testek közötti viszony: sem energia, sem mozgás nem létezhetne nélküle.

Ha lenne egy test, csak egyetlenegy gömb, és nem lenne körülötte tér, sehogy sem lehetne gömbnek gondolni vagy érezni, sem bármilyen más alakúnak. Ha nem lenne rajta kívül semmi, akkor nem lenne külseje. Lehetne Isten, de semmiképpen sem egy test! Ugyanígy, ha egyedül csak tér lenne, amely semmit sem foglalna magába, akkor az egyáltalán nem tér lenne. Mivel nincs tér, csak a dolgok között, vagy a dolgokban, vagy a dolgokon kívül. Ezért van az, hogy a tér a testek közötti viszony.

El tudunk képzelni egy magányos testet, egyetlen gömböt a világegyetemben, az üres tér kellős közepén? Talán. De ennek a gömbnek sem energiája, sem mozgása nem lenne. Mihez képest mondhatnánk azt, hogy mozog? A dolgokról akkor szokás mondani, hogy mozognak, amikor más, viszonylag mozdulatlan dolgokhoz hasonlítjuk őket, mivel a mozgás: mozgás/mozdulatlanság. Legyen akkor két gömbünk, és figyeljük meg, hogy közelednek, vagy távolodnak egymástól. Most már biztos, hogy van mozgás, de melyikük mozog? Az egyes gömb, a kettes gömb, vagy mindkettő? Nem lehet eldönteni. Minden válasz egyformán helyes és helytelen. Most hozzunk be egy harmadik gömböt. Az egyes és a kettes gömb ugyanolyan távolságra marad egymástól, de a hármas gömb közeledik vagy távolodik tőlük. Vagy mégsem? Az egyes és a kettes gömb együtt is mozoghat a harmadikhoz közeledve vagy tőle távolodva, vagy az egyes és a kettes gömb közeledhet a hármashoz, miközben az is közeledik feléjük, úgy, hogy mindhárman mozognak. Hogy lehet eldönteni? Az egyik válasz az, hogy mivel az egyes és a kettes gömb együtt mozog, ezért ők egy csoportot alkotnak, és többséget is. Az ő szavazatuk tehát eldönti, hogy ki mozog és ki nem. De ha a hármas csatlakozik hozzájuk, könnyen befűthet nekik, hiszen ha mindhárman egyforma távolságra maradnak egymástól, a csoport mint egész nem tud megmozdulni. Még az is lehetetlenné válik, hogy bármelyik azt mondja a másik kettőnek, vagy bármelyik kettő a fennmaradó egynek, hogy: “Miért követsz (követtek) folyton minket (engem)?” Mivel a csoportnak mint egésznek nem lesz vonatkoztatási pontja, amelyhez képest meg tudná állapítani, hogy mozog-e vagy sem.

Vegyük figyelembe, hogy két gömb csak egy egyenes vonalon mozoghat, három gömb pedig egy síkban, de nem három dimenzióban. Abban a pillanatban, amint hozzáadunk egy negyedik gömböt, megkapjuk a mélység harmadik dimenzióját. Most úgy tűnik, hogy a negyedik gömbünk külön állhat a másik háromtól, tárgyilagosan szemlélheti viselkedésüket, és döntőbírója lehet a mérkőzésnek. Azonban amint a negyedik gömböt is hozzáadtuk, melyikük az? Bármelyikük lehet a harmadik dimenzióban a másik háromhoz képest. Ezt “a relativitás első leckéjének” is nevezhetnénk, mert az alapelv ugyanaz marad, a még hozzáadott gömbök számától függetlenül, és ezért a világegyetem minden egyes égitestére, és a mozgásukat követő minden egyes megfigyelőre érvényes, a tér bármely pontján legyenek is. Központi vonatkoztatási pontnak tekinthető bármely galaxis, bármely csillag vagy bolygó, vagy bármely megfigyelő, vagyis minden központi minden máshoz képest!

Egy lehetőséget azonban mindeddig nem tárgyaltunk. Tegyük fel, hogy a gömbök egyáltalán nem mozognak, de a köztük lévő tér igen. Végül is növekvő vagy csökkenő távolságról (vagyis térről) beszélünk, mintha az egy olyan dolog lenne, ami cselekedni tudna. Ez a táguló világegyetem problémája. A többi galaxis távolodik tőlünk, vagy a miénk tőlük, vagy mindannyian egymástól? A csillagászok úgy próbálják megoldani a kérdést, hogy azt mondják, maga a tér tágul. De ha így van, akkor, megint csak, ki dönti el? Mi mozog, a galaxisok vagy a tér? Maga a tény, hogy nem lehet eldönteni, a válasz is egyben: amellett, hogy mind a galaxisok, mind pedig a tér tágul (mintha csak két különböző hatóerő volna), még valami más is, amit esetlenül galaxisok-térnek vagy tömör-térnek nevezhetnénk: tágul.

A probléma abból adódik, hogy rosszul tesszük fel a kérdést. Abból indultunk ki, hogy a tömörek egyfajta dolog, a tér pedig egy egészen másfajta dolog, vagy éppen semmi. Aztán úgy tűnt, hogy a tér nem lehet egyszerűen semmi, hiszen a tömörek nincsenek meg nélküle. A hibát azonban ott követtük el, hogy eleinte két különböző dolognak tekintettük a tömöreket és a teret. A lényeg pontosan az, hogy különböznek ugyan, de elválaszthatatlanok, akár a macska eleje és hátulja. Vágd szét őket, és megdöglik a macska. Vedd el a hullám domborulatát, és nem lesz völgye.

Hasonló megoldás érvényes az ok-okozat ősi problémájára. Úgy véljük, hogy minden dolognak és minden eseménynek szükségszerűen oka van, azaz valami más dolog (dolgok) vagy esemény (események), és hogy a dolgok és események maguk is további okozatok okaivá lesznek majd. Tehát hogyan is vezet egy ok okozathoz? Ráadásul, hogy még rosszabb legyen a helyzet, ha minden, amit gondolok és teszek, nem más, mint okozatok láncolata, akkor minden gondolatomnak és cselekedetemnek szükségszerűen oka van, amelyek egy meghatározatlan múltba nyúlnak vissza. Ha ez így van, akkor én nem tehetek a cselekedeteimről.

Egyszerű bábfigura vagyok, akit olyan, távoli időkbe visszanyúló zsinórokon rángatnak, amelyek messze túlmutatnak belátásom határain.

Ez a probléma is a rossz kérdésfelvetésből adódik. Van itt valaki, aki még sosem látott macskát. Egy kerítés szűk repedésén keresztül nézelődik, és a másik oldalon arra sétál egy macska. Először a fejet látja, majd a kevésbé kivehető alakú, szőrös törzset, aztán végül a farkat. Hihetetlen! A macska megfordul és visszasétál, és ismét látja a fejet, kevéssel ezután pedig a farkat. Ez a sorrend már szabályszerűnek és megbízhatónak kezd tűnni. És lám, a macska megint megfordul, és ő újra tanúja lesz ugyanannak a szabályszerű sorrendnek. Mindezek alapján azt a következtetést vonja le, hogy a fej esemény megváltoztathatatlan és szükségszerű oka a farok eseménynek, ami a fej okozata. Ez az abszurd és megtévesztő, fontoskodó handabanda abból fakad, hogy nem látja együtt a fejet és a farkat; ezek mind egy macska.

A macska nem fejnek született, ami valamivel később farkat okozott; egy darabban született, fejes-farkas macskának. Megfigyelőnk problémája az volt, hogy egy szűk repedésen keresztül nézelődött, és így nem tudta az egész macskát egyszerre meglátni. A kerítés szűk repedése erősen emlékeztet arra, ahogyan tudatos figyelmünkkel az életet szemléljük, hiszen amikor elmerülten figyelünk valamire, kizárunk minden mást. A figyelem leszűkített észlelés, az életet darabokban felfogó szemlélet. A darabokat aztán az emlékezet segítségével összekötjük. Olyan ez, mint amikor egy szűk fénysugarú elemlámpával vizsgálunk egy elsötétített szobát. Az ily módon leszűkített észlelésnek megvan az az előnye, hogy nagyon éles és világos, de sorban kell összpontosítania a világ egyes területeire, egyikre a másik után, egyik sajátságára a másik után. Ahol pedig nincsenek sajátságok csak tér, vagy csak egyforma felületek, valahogyan elunja magát, és további sajátságok keresésébe fog. A figyelem tehát olyasmi, mint egy letapogató berendezés a radarban vagy a tévékészülékben. Norbert Wiener és kollégái találtak is bizonyítékot arra, hogy létezik az agyban egy hasonló folyamat.

Egy letapogató eljárásmód azonban, amely darabonként figyeli meg a világot, gyorsan meggyőzi használóját arról, hogy a világ tényleg különálló darabok hatalmas gyűjteménye, ezeket pedig különálló dolgoknak vagy eseményeknek nevezi. Gyakran mondjuk, hogy egyszerre csak egy dologra lehet gondolni. Az igazság az, hogy mivel darabról darabra szemléljük a világot, meggyőzzük magunkat róla, hogy különálló dolgokból áll, és ezzel megteremtjük magunknak a “hogyan kapcsolódnak össze a dolgok, és hogyan ok-okozzák egymást?” problémáját, amely sosem merült volna fel, ha tudatában vagyunk annak, hogy éppen a mi szemléletmódunk darabolja dolgokra, eseményekre, okokra és okozatokra a világot. Nem vagyunk képesek felfogni, hogy a világ egyben van, mint a fejes-farkas macska.

A figyelmet észrevevésként is emlegetjük. Észrevenni annyi, mint válogatni, egyes észleletdarabokat vagy a világ bizonyos sajátosságait figyelemreméltóbbnak, fontosabbnak tekinteni, mint másokat. A kiválasztott darabokra odafigyelünk, a többiről pedig nem veszünk tudomást – éppen ezért a tudatos figyelem egyben tudatlanság is i. e. tudatlanság), annak ellenére, hogy élénken tiszta képet nyújt bármiről, amiről úgy döntünk, hogy észrevesszük. Fizikailag számtalan olyan sajátságot látunk, hallunk, szaglunk, ízlelünk és érintünk, amit amúgy sosem veszünk észre. Levezethetsz harminc mérföldet úgy, hogy közben egész idő alatt egy barátoddal beszélgetsz. Amit észrevettél, és amire emlékszel, az a beszélgetés, de valahogyan válaszoltál közben az útra, a többi kocsira, a forgalmi lámpákra, és még ki tudja, mi minden másra anélkül, hogy igazán észrevetted vagy ráirányítottad volna figyelmed fényszóróját. Ugyanígy beszélgethetsz valakivel egy bulin anélkül, hogy később hirtelen fel tudnád idézni milyen ruhát viselt, mivel az számodra nem volt figyelemre méltó vagy lényeges. A szemed és az idegeid azonban bizonyára válaszoltak arra a ruhára. Láttad, de nem igazán nézted meg.

Úgy tűnik, hogy egy kettős folyamaton keresztül veszünk észre dolgokat. Ebben a folyamatban az első tényező az érdekes vagy fontos dolgok kiválasztása. A második, az elsővel egy időben működő tényező az, hogy jelölésre van szükségünk majdnem mindenhez, ami észrevehető. A jelölés egy szimbólumrendszer – szavak, számok, jelek, egyszerű képek (mint a négyzet és a háromszög), zenei hangjegyek, betűk, ideogrammák1 (mint a kínaiban), valamint a szín- vagy hangárnyalatok elválasztására és megkülönböztetésére szolgáló skálák.

1 Képírásjelek

Ilyen szimbólumok segítségével osztályozzuk észleletdarabjainkat. Ők a címkék azokon a rekeszeken, amelyekbe emlékezetünk észleleteinket besorolja, de szinte lehetetlen észrevenni bármilyen felcímkézetlen darabkát. Az eszkimóknak öt különböző szavuk van a hóra, mert az az életterük, és fontos a számukra. Az azték nyelv ellenben mindössze egyetlen szóval jelöli a havat, az esőt és a jégesőt.

Mi vezérli döntésünket arról, hogy mit vegyünk észre? Először is az, ami (ezt később még tisztáznunk kell) előnyösnek vagy előnytelennek tűnik túlélésünk, társadalmi helyzetünk, valamint egónk biztonsága szempontjából. Másodszor pedig az -ugyancsak az elsővel egy időben működésbe lépő – összes jelölő szimbólumrendszer felépítése és logikája, amelyet másoktól – adott társadalmunktól, kultúránktól – elsajátítottunk. Valóban nehéz észrevenni bármit, amit a rendelkezésünkre álló nyelvek nem tudnak leírni – akár szóbeli, matematikai vagy zenei nyelvekről legyen szó. Ezért van az, hogy idegen nyelvekből kölcsönzünk szavakat. Nincs angol (vagy magyar) szó arra az érzésre, amit a japánok yugennek neveznek, és csak akkor érthetjük meg, ha megnyitjuk felfogóképességünket azokra a helyzetekre, amelyekben a japán emberek ezt a szót használják.2

2 “Nézni, amint a nap egy virágba borult hegy mögé süllyed; csak vándorolni vég nélkül egy hatalmas erdőben, visszatérésre nem gondolva; a tengerparton állni és nézni egy hajó után, ami eltűnik távoli szigetek mögött; a vadludak repülésén szemlélődni, akiket láttunk és a felhőkbe vesztek.” (Seami) Mindezek yugen, de mi a közös bennük?

Következésképpen a világnak számtalan olyan sajátsággal és dimenzióval kell rendelkeznie, amelyekre érzékeink tudatos figyelmünk nélkül válaszolnak, nem beszélve az olyan hullámhosszú rezgésekről (mint pl. a kozmikus sugarak), amelyekre érzékeink egyáltalán nincsenek is ráhangolva.

Egyszerre észlelni minden rezgést pándémonium lenne, mint amikor valaki egyszerre üti le a zongora összes billentyűjét. De van két figyelmen kívül hagyott tényező, amelyek igenis tudatosíthatók. Az ego-illúzió ugyanis pontosan oda fészkeli be magát, ahol ezt a két tényezőt figyelmen kívül hagyjuk, és ez az a tudati vakfoltunk is egyben, amely miatt képtelenek vagyunk felfogni, hogy mindegyikünk az egyetlen álruhás Én.

Az első annak fel nem ismerése, hogy az úgynevezett ellentétek – fény és sötétség, hang és csend, tömör és tér, bekapcsolt és kikapcsolt, belső és külső, feltűnés és eltűnés, ok és okozat – ugyanannak a dolognak a pólusai vagy aspektusai. De arra a dologra nincs szavunk, kivéve olyan homályos fogalmakat, mint a Létezés, Lét, Isten vagy a Lét Végső Alapja. Ezek jobbára ködös képzetek maradnak, anélkül hogy eleven érzésekké vagy tapasztalatokká válnának.

A második, ehhez szorosan kapcsolódó tényező az, hogy olyannyira “belefeledkezünk” tudatos figyelmünkbe, annyira meg vagyunk győződve róla, hogy ez a leszűkített észlelés nemcsak a világ szemlélésének valódi módja, hanem egyben alapvető érzete is önmagunknak, mint tudatos lényeknek, hogy hipnotikus hatalmába kerít minket ez a világegyetemet feldaraboló látásmód. Valósággal érezzük, hogy ez a világ tényleg különálló dolgok halmaza, amelyek valahogyan összegyűltek – netalán szétestek -, és hogy ennek mindegyikünk csupán egy-egy darabja. Egymagukban látjuk őket mind

– egyedül születnek, egyedül halnak meg -, talán egy egyetemes egész darabjaiként és töredékeiként, vagy egy hatalmas gépezet fogyóeszközeiként. Az úgynevezett dolgokat és eseményeket ritkán látjuk “együtt járni”, mint a macska fejét és farkát vagy mint egyetlen éneklő hang – emelkedő és ereszkedő, közeledő és távolodó – hangszíneit és hanglejtéseit.

Magyarán: nem játsszuk a Fekete-Fehér Játékot

– a fent/lent, bekapcsolt/kikapcsolt, tömör/tér, egyes/minden egyetemes játékát. Ehelyett a Feke-te-a-Fehér-Ellen vagy leginkább a Fehér-a-Fekete-Ellen játékot játsszuk. Hiszen, különösen olyankor, amikor a rezgésszám alacsony – vagyis a váltakozás lassú -, mint például a nappal és az éjszaka, vagy az élet és a halál esetében, kénytelenek vagyunk tudomásul venni a világ negatív aspektusát. Emiatt aztán, mivel nem ismerjük fel a lüktetés pozitív és negatív pólusainak szétválaszthatatlanságát, attól félünk, hogy a Fekete megnyerheti a játékot. De a “Fehérnek nyernie kell” játék már nem játék többé, hanem harc. Egy szüntelen beteljesületlenség kísértette harc, mert olyan őrültségre törekszünk, mint az, hogy megtartsuk a hegyeket, és megszabaduljunk a völgyektől.

Ennek a harcnak a legtöbb formája az Élet-a-Halál-Ellen, az úgynevezett túlélési harc, amely állítólag minden élőlény valódi, komoly feladata. Ezt az illúziót az tartja fenn, hogy (a) a harc átmenetileg sikeres (életben maradunk addig, amíg már nem), (b), az élet erőfeszítést és leleményességet igényel, bár ez igaz a – harcoktól megkülönböztetett – játékokra is. Amennyire tudjuk, az állatok életét nem járja át a betegségtől és a haláltól való állandó szorongás, mint a mienket, mert ők a jelenben élnek. Ennek ellenére harcolnak, amikor éhesek vagy megtámadják őket. Óvatosan kell azonban az állatokat a “tökéletesen normális” viselkedés mintaképeinek tekinteni. Ha a “természetes” “jó”-t vagy “bölcs”-et jelent, az emberek tökéletesebbek lehetnek az állatoknál, bár nem mindig azok.

De az emberek, különösen a nyugati civilizációban, a halált fő mumussá kiáltják ki. Ez valamennyire a keresztény hit azon népszerű képzetének is köszönhető, hogy a halált egy rettegett utolsó ítélet követi, amikor is a bűnösök a purgatórium átmeneti borzalmaira vagy a pokol örökké tartó agóniájára ítéltetnek majd. Ennél gyakoribb manapság az attól való félelem, hogy a halál egy örökké tartó semmibe visz minket – mintha az valamiféle tapasztalat lehetne -, s ez olyan, mint élve eltemettetni örökre. Nincsenek többé barátok, nincs többé napfény és madárdal, nincs többé szerelem vagy nevetés, nincs többé tenger és csillagok – csak a véget nem érő sötétség.

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába…

Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála3

3 Dylan Thomas, Vas István fordítása

A teremtő képzelet nem tudja megragadni a puszta semmit, ezért képzelgéssel kell kitöltenie az űrt, úgy, mint az érzékelésmegvonásos kísérletekben, ahol a kísérleti alanyokat hang- és fényszigetelt szobákban tartják, súlytalanul. Mikor a halált a Fekete Fehér fölött aratott végső győzelmének tekintik – a “Fehérnek győznie kell” halálkomoly harcában -, az űrt kitöltő képzelgések nagyrészt hátborzongatóak. Még a mennyországról szóló közkeletű elképzeléseink is inkább nyomasztóak, hiszen lelki szemeink előtt Isten általában egy hatalmas templomban trónoló, nagyon komoly és félelemteljes tiszteletet ébresztő nagyapaként jelenik meg – és természetesen a templomban illedelmesen “örvendezhetünk” ugyan, de nem lehet igazán felszabadult, gátlástalan jókedvünk.

Ó mily örömtelik, mily dicsőségesek lehetnek Azok a véget nem érő Szombatok, amelyeken az áldottak majd részt vesznek.

Ki akar a templomban ragadni, és miseingben “hallelujázni” mindörökre? A képek természetesen szigorúan szimbolikusak, de mindannyian tudjuk, mit éreznek a gyerekek a régimódi protestáns vasárnap és Isten feketébe kötött, borzalmas betűszedésű Jó Könyve iránt. Az intelligens keresztények kinövik ezt a torz képi világot, de gyerekkorunkban beszivárgott a tudattalanunkba, és azóta is folyamatosan fertőzi a halállal kapcsolatos gondolatainkat és érzéseinket.

A halállal kapcsolatos egyéni érzéseket a szellemi és viselkedésbeli viszonyulás társadalmi beállítottságai kondicionálják, és korántsem biztos, hogy létezik egyáltalán a meghalással kapcsolatos bármilyen velünk született, természetes érzés. A gyerekszülésről például azt gondolták, hogy fájdalmasnak kell lennie az eredendő bűn büntetéseként, vagy amiért túl jól szórakoztunk a fogantatáskor. “Az asszonynak mondá: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat…” Így aztán amikor mindenki azt hitte, hogy a nőnek szüléskor kötelessége szenvedni, a nők megtették kötelességüket, és megteszik sokan ma is. Éppen ezért igencsak meglepődtünk azon, hogy vannak nők – a “primitív kultúrákban” -, akik csak leguggolnak, és megszülik gyermeküket, míg a mezőn dolgoznak, elharapják a köldökzsinórt, bebugyolálják a csecsemőt, és mennek dolgukra. Nem arról van szó, hogy azok a nők keményebbek, mint a mieink, hanem egyszerűen arról, hogy másként viszonyulnak az egészhez. Hiszen saját nőgyógyászaink is felfedezték nemrégiben, hogy számos nő pszichológiailag kondicionálható a természetes és fájdalommentes szülésre. A szülési fájdalmakat átnevezik “feszültségeknek”, és a leendő anyát előkészítő gyakorlatokkal megtanítják arra, hogy a feszültségre ellazítson, és együttműködjön vele. Azt is megtanulja, hogy a szülés nem betegség. Az ember csak amiatt megy kórházba, hogy ott legyen abban az esetben, ha bármi gond merülne fel; bár számos avantgárd nőgyógyász hagyja, hogy páciense otthon szüljön.

Betegség okozhat idő előtti halált, de – a születéshez hasonlóan – a halál egyáltalán nem betegség, mindössze az emberi élet természetes és szükségszerű vége – éppolyan természetes, mint ősszel a levelek hullása. (Az örökké tartó levelek, mint tudjuk, műanyagból készülnek, és eljöhet az idő, amikor a sebészek képesek lesznek majd minden szervünket műanyag utánzattal pótolni, úgyhogy halhatatlanná válhatsz önmagad műanyag modelljeként.) Az orvosoknak éppen ezért ki kellene kutatniuk, hogy miként lehetne a halált és a haláltusa gyötrelmeit ugyanúgy kezelni, mint ahogyan a szülést és a szülési “fájdalmakat” kezelték.

A halál végtére is nagy esemény. Amíg nem érezzük fenyegető közelségét, szüntelen szorongással ragaszkodunk önmagunkhoz és az életünkhöz, bármennyire is igyekszünk nem gondolni rá. De amikor eljön az idő, amelyben a ragaszkodás mit sem használ, a körülmények ideálisak arra, hogy eloldódjunk önmagunktól. Amikor ez megtörténik, az egyén kiszabadul egobörtönéből. Az események rendes menetében ez a legkedvezőbb lehetőség arra, hogy az ember ráébredjen: tulajdonképpeni énje maga az Én, amely világegyetemet játszik – határtalan örvendezésre szólító alkalom. De a manapság uralkodó szokások szerint az orvosok, ápolók és a családtagok mind felöltik mosolygó álarcukat, és biztosítják a beteget róla, hogy nemsokára meggyógyul, és hogy a jövő héten vagy a jövő hónapban már otthon lesz, vagy a tengerparton fog nyaralni. Még szörnyűbb az, hogy a halál kezelésének és levezetésének szerepe nem tartozik az orvosok feladatkörébe, és nem is részesülnek ilyesfajta képzésben. A katolikus pap sokkal jobb helyzetben van: ő legalább tudja, mihez kezdjen, esetlenkedés és zavarodott dadogás nélkül. Az orvosnak azonban mindenáron meg kell akadályoznia a halált – a beteg és családjának összes megtakarított pénze árán is. Ananda Coomaraswamy egyszer azt mondta, hogy inkább tíz évvel hamarabb halna meg, mint tíz perccel később – túl későn, túl roskatagon és elkábítva ahhoz, hogy megragadhassa az önmagától való eloldódás lehetőségét, hogy “akarattal tegyem le magamat”. “Azért imádkozom”, szokta volt mondani, “hogy a halál ne jöjjön azelőtt, hogy megsemmisültem volna” – azaz mielőtt eloldódtam volna magamtól. Ezért írta Gurdjieff, az a csodálatos, vásott bölcs az All and Everything (A Teljes és a Minden) című művében:

Manapság a Föld bolygó lényeinek megmentése egyedül úgy volna lehetséges, ha beültethetnénk a jelenlétükbe egy új szervet… egy olyat, amelynek tulajdonságai képessé tennék ezen szerencsétlenek mindegyikét arra, hogy létezése folyamán állandóan tudatában legyen, és folyamatosan érezze úgy a saját, mint mindazok halálának elkerülhetetlenségét, akiken tekintete és figyelme nyugszik.

Csak egy ilyen érzékelés és egy ilyen felfogás rombolhatja ma le azt az egoizmust, ami tökéletesen kikristályosodott bennük.

A halálról kialakult mai felfogásunk tükrében ez úgy hangzik, mint egy lidércnyomás receptje. De a halál folyamatos tudata olyan áramlónak és leheletfinomnak mutatja a világot, akár a kék füst áttetsző mintázatai a levegőben – hogy valójában nincs semmi, amit megragadhatnánk, és nincs senki, aki megragadja. Ez csak addig nyomasztó, amíg a leghalványabban is fenntartjuk annak lehetőségét, hogy rögzíteni lehet, hogy csak még egyszer el lehet odázni, vagy ameddig abban reménykedünk, hogy van bennünk – vagy éppenséggel mi magunk vagyunk – valamiféle egolélek, amely túléli a test felbomlását.

(Nem azt mondom ezzel, hogy nem létezik személyes kontinuitás a halálon túl – csak azt, hogy az ebben való hit bezártságban tart minket.)

Amint azt sem mondtam, hogy legyünk önzetlenek, úgy azt sem mondom, hogy ne féljünk a haláltól. A halálfélelem elfojtása még erősebbé teszi azt. A lényeg az, hogy tudjuk minden kétséget kizáróan, hogy az “én” és minden jelen lévő “dolog” szétfoszlik majd; amíg ez a tudás arra nem kényszerít, hogy elengedjük őket – hogy olyan biztosan tudjuk ezt most, mintha ebben a pillanatban zuhantunk volna le a Grand Canyon pereméről. És valóban, egy szakadék széléről löktek minket le, amikor megszülettünk, és semmi értelme a velünk együtt zuhanó szikladarabokba kapaszkodni. Ha félsz a haláltól, akkor éld a halált. Hagyd, hogy magával ragadjon, elborítson – félelem, kísértetek, fájdalmak, múlandóság, felbomlás; minden. És akkor jön, ami mindeddig elképzelhetetlen volt, a meglepetés; nem halsz meg, mert sohasem születtél. Csak éppen elfelejtetted, ki vagy.

Barátok közreműködésével mindez sokkal könnyebben megy. Amikor gyerekek vagyunk, a többi énünk, a családunk, a barátaink és a tanáraink minden tőlük telhető erőfeszítéssel azon vannak, hogy megszilárdítsák elkülönültségünk illúzióját – hogy segítsenek minket eredeti hamisítványokká válni, vagyis pontosan azzá, amit “egy valódi személy” alatt értünk. Hiszen a latin personából származó személy (person) eredetileg az ókori Görögország és Róma szabadtéri színházaiban használt szócsöves maszk volt, a maszk, amelyen keresztül (per) jött a hang (sonus). A halálban levetjük a personát, miként a színészek is levetik maszkjukat és jelmezüket a színfalak mögötti zöld szobában. És amint a barátok a színpad mögött gratulálnak nekik az előadáshoz, ugyanígy a barátoknak össze kellene gyűlniük az ember halálos ágyánál, hogy segítsenek neki kilépni halandó szerepéből, hogy megdicsérjék az előadást, sőt mi több, pezsgővel vagy (ízlés szerinti) szentségekkel ünnepeljék a halál nagy felébredését.

Még sokféleképpen válthatjuk át a Fekete-Fehér Játékot a “Fehérnek győznie kell” játékába. A túlélési harchoz hasonlóan az átváltás különböző módjai is azon alapulnak, hogy nem vesszük tudomásul, kiszűrjük tudatunkból az ellentétes oldalak kölcsönös egymástól függését. Különös módon ez is része természetesen magának a Fekete-Fehér Játéknak, mivel az egymástól való kölcsönös függésük elfelejtése vagy figyelmen kívül hagyása az “elbújás” a bújócskában. A bújócska tehát a Fekete-Fehér Játék!

A példa kedvéért tegyünk egy kirándulást a tudományos-fantasztikus irodalom egyik válfajába, amely rohamosan, a szemünk láttára válik tudományos ténnyé. A tudományos előrejelzés és technikai alkalmazásainak segítségével megpróbálunk teljes körű ellenőrzést gyakorolni környezetünk és önmagunk fölött. Az orvostudományban, a kommunikációban, az ipari termelésben, a közlekedésben, a pénzügyben, a kereskedelemben, a lakásépítkezésben, az oktatásban, a pszichiátriában, a kriminológiában és a törvénykezésben megpróbálunk könnyen kezelhető, üzembiztos rendszereket gyártani, kizárni a hibák lehetőségét. Minél erőteljesebbé válik a technológia, annál sürgetőbben jelentkezik az ilyen ellenőrzés igénye, mint például a sugármeghajtásos repülőgépek biztonsági óvintézkedései esetében, és érdekes módon az atomhatalmak szakemberei közötti megbeszéléseken, ahol megpróbálják kivédeni azt, hogy valaki véletlenül megnyomja a Gombot. Az ember és környezete megváltoztatására szinte korlátlan lehetőségeket hordozó, nagy teljesítményű eszközök használata egyre több jogszabályt, engedélyezési feltételt és rendszabályozást igényel, valamint ebből kifolyólag a felügyelet és a nyilvántartás egyre összetettebb eljárásait. A nagyobb egyetemeken például alelnök látja el a kormánnyal való kapcsolattartás feladatát, és kiterjedt titkársági személyzetre van szükség az ehhez tartozó papírmunkahegyek napi szinten tartásához. Olykor úgy tűnik, hogy a papírmunka, annak feljegyzése, amit elvégeztek, fontosabbá válik, mint az, amit feljegyeznek.

A tanulmányi osztályon a diákok adatlapjait gyakran széfekben és páncéltermekben tárolják, nem úgy, mint a könyveket a könyvtárban – eltekintve a kivételesen ritka vagy veszélyes könyvektől. Ennek megfelelően az egyetem területén az adminisztráció épülete válik a legtágasabb és legfeltűnőbb építménnyé, a tanári kar tagjai pedig azon kapják magukat, hogy a tanításra és kutatásra szánt idejük egyre nagyobb részét kell bizottsági ülésekre és hivatalos nyomtatványok kitöltésére szentelniük ahhoz, hogy az intézmény működtetésének pusztán technikai részleteiről gondoskodjanak.

Ugyanezen okokból egyre lehetetlenebb fenntartani egy kisvállalkozást, amely nem engedheti meg magának, hogy eleget tegyen a ma már a legegyszerűbb vállalkozásokra nézve is kötelező végtelen paragrafusrágásnak. A tévé, rádió, könyvek és folyóiratok tömegtájékoztatási csatornáin zajló kommunikáció könnyedsége lehetővé teszi egyetlen értelmes kifejezőkészséggel rendelkező személy számára, hogy milliókhoz szóljon. Ugyanakkor a telefon és a posta lehetővé teszi az említett milliók óriási hányadának, hogy válaszoljon; ami kellemes lehet, eltekintve attól, hogy egyéni válaszadásra nincs mód – ez különösen olyankor érezhető, amikor a levélírók egyéni vagy speciális problémával kapcsolatban kérnek tanácsot. Csak az elnök, a miniszterelnök vagy óriási vállalatok vezetői engedhetnek meg maguknak akkora személyzetet és szervezetet, amely képes ilyen hatalmas mennyiségű visszajelzéssel megbirkózni.

A többsávos autópályákon és a levegőben zajló közlekedés gyorsasága és hatékonysága többféleképpen is korlátozza az utazás szabadságát. Egyre nagyobb nehézségekbe ütközik sétálni egyet máshol, mint olyan, “kóborlóknak fenntartott területeken”, amilyenek például a közparkok. A házamhoz legközelebb eső közpark kerítését feliratos táblák hosszú sora borítja: TŰZRAKÁS TILOS. A TERÜLETRE KUTYÁT BEHOZNI TILOS. VADÁSZNI TILOS. SÁTOROZNI TILOS. DOHÁNYOZNI TILOS. LOVAGOLNI TILOS. ÚSZNI TILOS. MOSNI TILOS. (Ezt az egyet sosem értettem.) KEMPINGEZÉS CSAK A KIJELÖLT HELYEKEN ENGEDÉLYEZETT. Az egykor szabad és könnyen elérhető partszakaszok mérföldjei mára közparkok lettek, amelyek délután hatkor bezárnak, úgyhogy senki sem táborozhat ott többé egy holdfényes ünnepségen. Úszni sem úszhat egy őrszem által felügyelt, százyardnyi távon kívül, és nem merészkedhet a vízbe néhány száz lábnál mélyebben. Mindezt a “biztonság mindenekfölött”, valamint a hiba- és zökkenőmentes élet szolgálatában.

Csak próbálj sétálni egyet sötétedés után egy kellemes amerikai lakóövezetben. Ha sikerül áthatolnod az autópályákat szegélyező drótkerítéseken, és végre jólesően kóborolsz egy barátságos dűlőúton, nagy valószínűséggel kérdőre vonnak egy rendőrautóból: “Mit mászkál itt?” A céltalan sétálás gyanús és ésszerűtlen. Valószínűleg csavargó vagy betörő vagy. Még csak nem is a kutyát sétáltatod! “Mennyi pénz van magánál?” Bizonyára megengedhetted volna magadnak, hogy buszra szállj, és ha kevés apród van, vagy esetleg nincs is, akkor egyértelmű, hogy egy szerencsétlen, lepattant alak vagy. Bármely hozzáértő, magabiztos bűnöző egy Cadillacen közelítené meg zsákmányát.

A szabályszerű utazás ma azt jelenti, hogy pontról pontra megyünk a megengedett sebességgel, de a legtöbb elérhető ponton egyre több ember és egyre több leparkolt kocsi zsúfolódik össze, ezért aztán egyre kevésbé érdemes elmenni bárhová. Hasonló okokból nagyvárosaink központjai egyre alkalmatlanabbá válnak bármilyen üzleti életre. A valódi utazáshoz a legnagyobb mértékű megtervezetlen kóborlásra van szükség, máskülönben nem lehet meglepetéseket és csodákat felfedezni, ami szerintem az egyetlen jó ok arra, hogy ne maradjunk otthon. Amint már utaltam rá, a pontok közötti gyors összeköttetés minden pontot ugyanazzá a ponttá tesz. Waikiki Beach csupán Atlanta, Brighton és Miami keverékének egy változata.

Annak ellenére, hogy több baleset történik otthon a lakásban, mint bárhol máshol, könnyen előfordulhat, hogy a kommunikáció és az emberi viselkedés irányításának növekvő hatékonysága ahelyett, hogy megnyitná előttünk a levegőeget, hogy szabadon szárnyalhassunk, mint a madarak, a földhöz tapaszt, akár a mérges gombák. Minden információ hiperrealista tévékészülékeken és egyéb, még csak a tervezés szakaszában lévő vagy még meg sem álmodott elektronikus eszközökön keresztül fog áramolni. Bizonyos értelemben ez majd lehetővé teszi az egyén számára, hogy testének egyetlen mozdulata nélkül elérjen bárhová -még az égbolt távoli vidékeire is. Ez azonban egy újfajta egyén lesz – gigantikus külső idegrendszerével egyre mélyebben a végtelenbe terjedő egyén. Ez az elektronikus idegrendszer pedig olyan sokoldalúan összekapcsolt lesz majd, hogy minden rácsatlakozott egyén hajlamos lesz ugyanazokat a gondolatokat, ugyanazokat az érzéseket és ugyanazokat a tapasztalatokat osztani. Előfordulhatnak

persze specializált típusok, ahogyan testünkben is vannak specializált sejtek és szervek. Mert az alapirányultsága minden egyénnek az lesz, hogy egyetlen bioelektronikus testté olvadjon össze.

Gondoljuk csak meg, milyen bámulatos kémlelőeszközöket gyártanak ma már, vagy idézzük fel akár csak az irodákban, gyárakban, bevásárlóközpontokban, valamint a posta és a telefon különböző kommunikációs vonalain már használatos eszközöket. A tranzisztor és a miniatürizálás módszereinek segítségével ezek az eszközök egyre láthatatlanabbá és egyre érzékenyebbé válnak az alig érzékelhető elektromos impulzusokra. Mindez a magánszféra teljes felszámolásának irányába mutat, ahol megtörténhet, hogy még a gondolatok eltitkolása is lehetetlenné válik. A gondolatfonal végén már senkinek sincs saját értelme és elméje: csak egy végtelenül kiterjedt és összetett közösségi elme létezik, amely – talán – olyan csodálatos irányítási és előrejelzési képességekkel bír majd, hogy már hosszú évekre előre ismerni fogja saját jövőjét.

De minél biztosabban és élethűbben ismerjük a jövőt, annál inkább elmondhatjuk, hogy “már megvolt”. Amikor biztosan tudjuk egy játék végeredményét, abbahagyjuk, és újat kezdünk. Sokan ezért tiltakoznak a jövendőmondás ellen. Nem azért, mert a jövendőmondás puszta babona, vagy ijesztőek a jóslatok, hanem egyszerűen azért, mert minél biztosabban ismerjük a jövőt, annál kevesebb meglepetést tartogat, és annál kevésbé élvezetes megélni.

Merüljünk el még egy képzeletbeli látomásban ezen a vonalon. A technológiának arra kell törekednie, hogy megőrizze az emberi népesség és a fogyasztható források egyensúlyát. Ehhez egyrészt megfontolt népességszabályozásra lesz szükség, másrészt új típusú élelmek előállítására a földből, az óceánból és a levegőből, amihez kétségkívül az ürülék tápláló anyagokká alakítása is hozzátartozik majd. Minden ilyen rendszer azonban fokozatosan veszít az energiájából. A források kiapadásával arányban a népesség is szükségképpen apad. Ha erre az időre az emberi faj már egyetlen test-elmének érzi magát, akkor ez a szuperegyén önmagát egyre kisebbnek és kisebbnek látja majd, mígnem az utolsó száj megeszi az utolsó morzsát. Persze az is megtörténhet, hogy már jóval ez előtt az emberek táplálkozásra nem szoruló, rendkívül tartós műanyagból készült, újrafeldolgozott emberekké válnak. Nem egyenlő-e mindez az emberi faj halálával, önmagunknak az időben örökösen visszaverődő, üres, műanyag visszhangjaival?

Ezek a jövőre vonatkozó képzelgések legtöbbünkben erős tiltakozást és viszolygást keltenek: a magánszféra és a szabadság elvesztése, az utazás korlátozása, valamint a fejlődés lépcsőiként a vér és a hús, a fák és a kövek, a gyümölcsök és a halak, a látás és a hang fokozatos átalakítása műanyaggá, szintetikus és elektronikus másolatokká. A művész és a zenész mindinkább kivonja magát mesterségéből azzal, hogy eredeti műveinek egyre pontosabb és egyre olcsóbb reprodukcióit, “feldolgozásait” készíti. Vajon az ilyen értelemben vett reprodukció veszi át a sejtosztódáson vagy a szexuális egyesülésen keresztüli biológiai reprodukció helyét? Röviden: vajon a fejlődés következő lépése az ember puszta elektronikus jelzésmintákká való átalakítása lesz?

Mindezek a lehetőségek nagyon is távolinak és érdektelennek tűnhetnek. Ugyanakkor sok értelemben már most is velünk vannak és, mint láttuk, a technikai, valamint a társadalmi változás erőteljesebben gyorsul, mint szeretnénk beismerni. A tudományos fantasztikum népszerűsége tanúsítja, hogy az ilyen és az ehhez hasonló kérdések széles tömegeket ejtenek bűvöletbe; ez a rengeteg tudományos fantasztikum pedig gyakorlatilag nem más, mint a jelent magyarázó fejtegetés – hiszen azt, ami ma történik, a legjobban úgy érthetjük meg, ha kiterjesztjük a holnapba. Mi a különbség az éppen történő esemény és iránya közt? Ha Londonból New Yorkba repülök, akkor nyugatnak tartok még mielőtt elhagynám a brit partvonalat.

A tudományos fantasztikum tehát, amelybe belemerültünk, két fontos tanulságot hordoz. Az első szerint ahhoz, hogy a rend-az-esetlegesség-ellen játék játékként folytatódjon, a rendnek nem szabad győznie. Az előrejelzés és az irányítás növekedésével arányban a játék egyre kevésbé éri meg a fáradságot. Ujat keresünk, olyat, amelynek a végeredménye bizonytalan. Más szóval újra el kell bújnunk, talán új módokon, és aztán újra keresnünk, hiszen e kettő alkotja a létezés táncát és csodáját. Az ellenkező oldalon szintúgy: az esetlegességnek nem szabad győznie, és valószínűleg nem is győzhet, mert a rend/esetlegesség ugyanolyan típusú polaritásnak tűnik, mint a bekapcsolt/kikapcsolt és a fent/lent. Egyes csillagászok szerint a galaxisokat a világegyetemünk kezdetét jelentő robbanás repítette a térbe, ahol majd – negatív entrópián keresztül – jellegtelen sugárzássá oldódva örökre megsemmisülnek.

Én nem tudok így gondolkodni. Alapvető metafizikai axiómám, mondhatni, “hitugrásom” az a meggyőződés, hogy ami megtörtént egyszer, bármikor megtörténhet újra. Nem annyira az, hogy az idő szükségszerűen létezik az első robbanás előtt ugyanúgy, mint a végső megsemmisülés után, mint inkább az, hogy az idő, a térhez hasonlóan, visszahajlik önmagába.

Ezt a feltevést támasztja alá a fenti fantáziák második, még meghökkentőbb tanulsága. Erre mondja a francia közmondás: plus ga change, plus c’est la merne chose – minél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad. A változás bizonyos értelemben illúzió, hiszen mindig ott vagyunk, ahová bármilyen jövő elvihet minket! Ha az emberi faj kifejleszt egy az egyének testén kívüli elektronikus idegrendszert, amely mindannyiunkat egyetlen elmével és egyetlen globális testtel ruház fel, akkor ez szinte pontosan azonos azzal, ami a saját testünket alkotó sejtek szerveződésében történt. Már megtettük.

Ráadásul testsejtjeink, valamint legkisebb alkotóelemeik feltűnése és letűnése, nagyjából ugyanúgy zajlik, mint ahogyan a fényhullámok lüktetnek, az emberek pedig születnek majd meghalnak. Az emberi test olyan, mint egy örvény; úgy tűnik, hogy van egy állandó forma, amit örvénynek nevezünk, de ez éppen amiatt működik, hogy nem marad meg benne a víz. A víz molekulái és atomjai maguk is “örvények” – minden állandó, tovább nem bontható “anyagot” nélkülöző mozgásminták. Minden ember egy folyam formáját ölti, tej, víz, kenyér, bifsztek, gyümölcs, zöldség, levegő, fény és sugárzás káprázatos zuhataga – amelyek maguk is mind külön folyamok. Akárcsak intézményeink. Létezik egy Kaliforniai Egyetemnek nevezett “állandó”, amelyben semmi sem marad változatlanul: diákok, tanszékek, adminisztrátorok, még az épületek is jönnek-mennek, csupán maga az egyetem marad meg mint állandó folyamat, viselkedésminta.

Az előrejelzés és az irányítás képességeiről pedig csak annyit, hogy az egyes (élő) organizmusok ezeket már oly mértékben teljesítették, hogy a neuronok valószínűleg lepadlóztak az első alkalommal, amikor a trükköt megtanulták. És ha önmagunkat mechanikus, műanyag és elektronikus minták szerint reprodukáljuk, akkor ebben sincs semmi új. Bármely fejlődésben lévő faj szükségszerűen gyanakvással szemléli a változás jeleit elsőként magukon hordó tagjait, és biztos, hogy veszélyesnek vagy őrültnek tartja őket. Sőt mi több, a reprodukciónak ez az új és váratlan módja biztos, hogy nem furcsább számos más módszernél, amelyet a biológiai világ nagy változatosságban tár elénk – a hernyó szédületes átváltozása pillangóvá, a méhek és a virágok közötti elrendezés, vagy a maláriát terjesztő szúnyogok (anopheles moszkító) kellemetlen, de csodálatosan összetett rendszere.

Ha mindez végül oda vezet, hogy az emberiség elektronikus jelzésmintákon kívül más nyomot nem hagy önmagáról a világegyetemben, miért nyugtalanítana ez bennünket? Hiszen pontosan azok vagyunk most! Hús vagy műanyag, intelligencia vagy mechanizmus, ideg vagy drót, biológia vagy fizika – úgy tűnik, hogy minden erre a varázslatos elektronikus táncra vezethető vissza, amely önmaga számára a formák és “szubsztanciák” teljes terjedelmének mutatkozik makroszkopikus szinten.

A kibernetika mélyén rejlő alapvető probléma azonban, amely folytonos siker/kudarccá teszi azt, az magának az irányítás folyamatának az irányítása. A hatalom nem feltétlenül bölcsesség. Lehet, hogy saját testem és fizikai környezetem irányításában virtuális mindenhatósággal rendelkezem, de hogyan irányítsam úgy magam, hogy “használatomban” elkerüljem az ostobaságot és a hibát?

A genetikusok és a neurológusok képessé válhatnak arra, hogy rendelésre bármilyen típusú emberi karaktert előállítsanak, de honnan fogják tudni, hogy milyen típusú karakterre lesz szükség? Egy úttörő kultúra kemény és agresszív egyéneket kíván, míg az ipari-urbánus kultúrában barátságos, együttműködésre kész egyénekre van szükség. A társadalmi változás egyre erőteljesebb gyorsulásával hogyan lesznek képesek a genetikusok előre látni az ízlés, a vérmérséklet és a motivációk húsz vagy harminc évvel későbbi kívánalmainak megfelelő változásait? Továbbá minden egyes beavatkozás a természet folyamataiba előre nem látható változásokat okoz bennük. Az az emberi test, amely antibiotikumokat vett fel, már nem teljesen ugyanaz a típusú organizmus, mint azelőtt volt, mert a szer hatására mikroorganizmusainak viselkedése jelentősen megváltozott. Minél inkább beavatkozunk, annál többet kell elemeznünk az egyre csak szaporodó, részletes információhalmazt beavatkozásainknak egy olyan világra gyakorolt hatásáról, amelynek végtelen részletei szétválaszthatatlanul egymásba fonódtak. Már most olyan mérhetetlen mennyiségű információ áll a rendelkezésünkre, még a leginkább szakosodott tudományterületen is, hogy nincs ember, akinek lenne ideje elolvasni – a megértésről már nem is beszélve.

A problémák megoldásával a technológia új problémákat teremt, és nekünk, úgy tűnik, egyre gyorsabban és gyorsabban kell futnunk ahhoz, hogy egy helyben maradhassunk, mint Alice-nak Tükörországban. A kérdés tehát az, hogy tulajdonképpen “vezet-e valahová” a technikai fejlődés, már ami az élet boldogságának és gyönyörűségének elmélyítését illeti. Természetesen megjelenik egyfajta örömteli lelkesültség vagy felszabadultságérzés a változás pillanatában – a telefon, a rádió, a tv, a sugárhajtású repülőgép, a csodagyógyszer vagy a számológép használatának első pillanataiban. De ezek a találmányok csakhamar hétköznapiakká válnak, és mi az általuk teremtett kínos helyzet szorításában találjuk magunkat. Egy sikeres egyetem rektora panaszolta egyszer nekem: “Olyan elfoglalt vagyok, hogy be kell szereznem egy helikoptert!” “Nos”, mondtam neki, “csak addig leszel előnyben, amíg te vagy az egyetlen rektor, akinek helikoptere van. De ne szerezd be. Még többet vár majd tőled mindenki.”

Az egyén rövid távú szempontjából a technikai fejlődés természetesen lenyűgöző. Ahogyan a hatvanas években Cedric Hardwicke már öregemberként mondta, egyedül azt sajnálja, hogy nem élhetett a viktoriánus korban – penicillinnel. Én még most is hálás vagyok azért, hogy nem kell magam többé alávetnem gyermekkorom orvoslásának és fogászati gyakorlatának, ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy az egyik területen bekövetkező fejlődés szorosan összekapcsolódik az összes többi terület fejlődésével. Nem juthatnék penicillinhez vagy modern érzéstelenítéshez repülés, elektronika, tömegkommunikáció, többsávos autópályák és ipari mezőgazdaság nélkül – hogy az atombombát és a biológiai háborút már ne is említsem.

Egy hosszú távú és szélesebb látókörű szempontból tehát a “természet meghódításának” egész vállalkozása egyre inkább délibábnak tűnik – csak az életvitel üteme gyorsul az alaphelyzet lényegi változása nélkül, amint azt a Vörös királynő sugallta. Az az alapvető illúzió, hogy az ember és a természet, az organizmus és környezete, az irányító és az irányított teljesen különböző dolgok, a technikai fejlődést egyfajta egyre gyorsabb és gyorsabb egy helyben állássá változtatja. Akár meg is “hódíthatnánk” a természetet, ha előbb, vagy egyúttal, a saját természetünket is meg tudnánk hódítani – habár nem fogjuk fel, hogy az emberi természet és a “külső” természet “egybe van”. Ugyanígy azt sem fogjuk fel, hogy “én”, a tudással rendelkező és az irányító, ugyanaz a fickó vagyok, mint “magam”, amit megismerni és irányítani kell. Az agykéreg öntudatos visszacsatoló mechanizmusa (feedback) lehetővé teszi számunkra a hallucinációt, hogy egy testben két lélek vagyunk -egy racionális lélek és egy állati lélek, egy lovas és egy ló, egy jobb érzékű és finomabb érzésű jó kisfiú/kislány, és egy telhetetlen élvvágyakkal és zabolátlan szenvedélyekkel teli vásott alak. Ebből fakadnak a bűn és a bűnhődés csodálatosan szövevényes álszenteskedései, valamint a büntetés, a háború és még az önkínzás félelmetes kegyetlenségei is, amelyeket a gonosz lélekkel szemben álló jó lélek melletti küzdelem nevében követnek el. Minél eltökéltebben áll ki önmaga mellett a jó lélek, annál világosabban felfedi saját, önmagától elválaszthatatlan árnyékát; és minél inkább tagadja árnyékát, annál inkább azzá válik.

így aztán évezredeken keresztül az emberi történelem egy fenségesen meddő konfliktus volt: azon

a megingathatatlan tabun alapuló, csodálatosan színre vitt győzelmek és tragédiák körképe, amely tiltja a fekete és a fehér összetartozásának belátását. Talán nem volt soha semmi, ami ennyi káprázatos hűhóval jutott sehova. Amint Tweedledum és Tweddledee megegyeztek abban, hogy harcolni fognak, úgy a Fekete-Fehér Játék alapvető trükkje is egy a partnerek közötti hallgatólagos összeesküvés, amellyel eltitkolják egységüket, és a lehető legkülönbözőbbeknek mutatkoznak. Olyan ez, mint egy élethűen alakított színpadi harc, amelyet a közönség hajlamos valódi harcnak hinni. Nyilvánvaló különbözőségeik mögött a hallgatólagosan benne foglalt egység rejlik, amit a Védanta Énnek, a kettő nélküli Egynek nevez, az, ami van, és a minden, ami van, amely te magadként rejtőzik.

Ha tehát létezik az énnek és a másnak, az egyénnek és a világegyetemnek ez az alapvető egysége, hogyan szűkülhetett úgy be az elménk, hogy ne ismerjük?

 

 

 

HOGYAN LEGYÜNK EREDETI HAMISÍTVÁNYOK?

 

 

 

A macskát már kiengedtük a zsákból. A bizalmas, színfalak mögötti értesülés az, hogy te magad mint “én kicsinységem”, aki “beleszületett ebbe a világba”, és átmenetileg bőrszatyorban él, nem más, mint beugratás, egy hamisítvány. A helyzet az, hogy mivel ebben a világegyetemben egyetlen dolog vagy jellegzetesség sem választható el a teljes egésztől, ezért az egyetlen valódi te, vagy Én, a teljes egész. A könyv hátralévő része megpróbálja ezt olyan világossá tenni, hogy ne csak a szavakat értsd, hanem érezd is magát a tényt. Első lépésként azt kell megértenünk, amilyen érzékletesen csak lehetséges, hogy miként is kezdődik a beugratás.

Először is meg kell vizsgálnunk a beugratás megjelenési módját és viselkedését. Régóta érdekel, miként tapasztalják vagy érzékelik az emberek saját létezésüket – pontosan mely érzetekre használják az “én” szót?

Ritkán fordul elő, hogy valaki a teljes fizikai organizmusra használja. Gyakrabban mondják, hogy “testem van”, mint azt, hogy “test vagyok”. A “lábaim”-ról úgy beszélünk, mint a “ruháim”-ról, és az “én” még akkor is épnek és sértetlennek tűnik, ha a lábakat amputálják. Azt mondjuk: “beszélek, sétálok, gondolkodom és (még azt is, hogy) lélegzem”. De azt nem mondjuk, hogy “megformálom a csontjaimat, növesztem a fogamat, áramoltatom a vérem”. Az “én”-t valami olyanra használjuk, ami a testben van, de nem a testből való, hiszen úgy tűnik, hogy a testben zajló folyamatok nagy része ugyanúgy megtörténik az “én”-nel, mint a külső események. Az “én” szót az akaratlagos viselkedés és a tudatos figyelem központjának megjelölésére használjuk, de nem következetesen. A légzés csak részben akaratlagos, és azt, hogy “beteg voltam”, “álmodtam” vagy “elaludtam”, úgy mondjuk, mintha nem passzív, hanem aktív igék volnának.

Mindazonáltal az “én” általában egy testben lévő központra utal, ezt azonban a különböző népek különböző helyeken érzik. A kínai hsin, a szív-elme vagy lélek, a mellkas középpontjában található. A nyugatiak többsége azonban az ego helyét a fejben jelöli meg, amely központból fennmaradó részünk alácsüng. Az ego valahol a szemek mögött és a fülek között van. Olyan ez, mintha odabenn, a koponya boltozata alatt, egy felügyelő tiszt ülne, aki a fülekhez kapcsolt fejhallgatót visel, és a szemekből kivezetett tévéképernyőt néz. Előtte hatalmas műszerfal, a test minden részéhez csatlakoztatott számtárcsákkal és kapcsolókkal, amelyek tudatos információkkal szolgálnak, vagy működésbe lépnek a tiszt akarata szerint.

Ez a felügyelő tiszt látványokat “lát”, hangokat “hall”, érzéseket “érez”, és tapasztalatokat “szerez”. Ez egy bevett, de fölöslegesen körülményes megközelítés, hiszen látványt látni csupán látás, hangot hallani csupán hallás, érzést érezni sem más, mint érzés, és tapasztalatot szerezni is csak tapasztalás. Az, hogy ezek a terjengős kifejezések olyan gyakoriak az általános szóhasználatban, arra mutat, hogy a legtöbb ember gondolataitól és tapasztalataitól különállónak tekinti önmagát. Mindez csodálatosan bonyolulttá válhat, ha azon kezdünk el tűnődni, vajon a mi tisztünk fejében van-e még egy tiszt és így tovább a végtelenségig!

Volt egy ifjú aki azt mondta, “Urak Úgy tűnik, tudom, hogy tudok,

Amit látni szeretnék

Az az “én”, aki tudja hogy én ki lennék Amikor tudom hogy tudom, hogy tudok.”

Tisztünk felszerelésének egyik legfontosabb eleme a feljegyzési és iktatórendszer – az emlékezet, amelytől folyamatosan felvilágosítást kér, hogy a bejövő érzéki információt értelmezni tudja, és válaszolni tudjon rá. E berendezés nélkül nem lenne állandóságérzete – nem érezné, hogy ő ugyanaz a tiszt, aki néhány másodperccel azelőtt volt. Bár az emlékezet sokkal képlékenyebben és megfoghatatlanabbul rögzíti feljegyzéseit, mint a fotografikus film vagy a magnószalag, az emlékek felgyülemlése az egoérzet lényegi részét képezi. Azt a benyomást kelti önmagunkról, a tisztről, hogy az valami olyan, ami megmarad, míg az élet tovaszáll – mintha a tudatos én egy stabil, állandó tükör volna, amely egy elvonuló menetet tükröz. Ez még inkább felnagyítja a különállóság érzését, azt, hogy a “saját magam” annyival lassabban változik, mint a külső események vagy a belső gondolatok, hogy úgy tűnik, külön áll tőlük, mint egy független megfigyelő. De az emlékek ugyanúgy maradnak fenn, mint az örvény. A tudatos figyelem ugyanúgy sorban “átlapozza”, átvilágítja őket, ahogyan a számítógépek sorra letapogatják örökké forgó szalagjaikat, vagy egyéb tárolómechanizmusaikat. Az emlékezet inkább egy tartós mozgásminta, semmint egy tükör, egy viasztábla, egy ív papír vagy bármilyen hasonló tartós anyag. Ha az emlékeket a neuronok tárolják, akkor nem lehetséges az események folyamán kívül állni, hiszen a neuronok ugyanabban a folyamban áramolnak, mint a koponyán kívüli események. Végül is a te neuronjaid részei az én külső világomnak, és az enyéim a tiednek! Minden belsőnk külső, ott, a fizikai világban. De fordítva is, a külső világnak nincs színe, alakja, súlya, hője vagy mozgása “belső” agyak nélkül. Ezekkel a tulajdonságokkal csak az agyakhoz kapcsolódóan bír, amelyek viszont saját részei.

Bárhol is állapítsák meg a népek az ego helyét, és a testnek bármilyen nagy vagy kis részét azonosítsák is vele, szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy “én” semmi olyan nem vagyok, ami a bőrömön kívül van. Ahogyan Shakespeare János királya mondja Hubertnek:

…e hús-Falak között egy oly lélek tanyáz, Mely tartozását kész bevallani, S tetézve adni meg hűségedet.1

1 Arany János fordítása

A bőrt mindig falnak, gátnak vagy határvonalnak tekintik, amely félreérthetetlenül elválasztja “önmagunkat” a világtól – annak ellenére, hogy lélegző pórusok, és információt közvetítő idegvégződések szövik át meg át. A bőr legalább annyira kihatárol, mint amennyire behatárol minket; nemcsak gát, hanem híd is egyben. Ennek ellenére szilárd meggyőződésünk, hogy a “hús e falán” túl egy irántunk szinte közömbös, idegen világ terül el, úgyhogy sok energiába kerül figyelmét magunkra vonni, uralni, vagy viselkedését megváltoztatni. Ott volt, mielőtt megszülettünk, és folytatódni fog, miután meghalunk. Átmenetileg élünk benne, igencsak érdektelen részletekként, elszigetelten és magányosan.

Ez az illúzió történetileg azokban a gondolkodásmódokban – képzetekben, modellekben, mítoszokban és nyelvrendszerekben – gyökerezik, amelyeket évezredek óta az élet értelmének megfejtésére használunk. Egy hipnotizőr nagyrészt beszéddel hozza létre az illúziókat és a furcsa viselkedésbeli változásokat alanyában – beszéddel, amelyet az alany ellazult, tudatos figyelmének rögzítésével kapcsol össze. A színpadi mágus is halandzsával és a figyelem elterelésével hajtja végre legtöbb illúzióját. A hipnotikus illúziók élénken érzékiek és valóságosak az alany számára, még azután is, hogy kijött az úgynevezett “hipnotikus transzból.”

Tehát úgy néz ki, mintha az emberiség hipnózissal belevitte vagy belebeszélte volna magát az én-központúság szemfényvesztő tréfájába. Csak magunkat hibáztathatjuk, senki mást. Nem valamiféle külső Isten vagy manipulátorok titkos társasága által szervezett összeesküvés áldozatai vagyunk. Ha létezik biológiai alapja a tréfának, akkor az az agy leszűkített, figyelmes tudatosságra való képességében rejlik, amely kéz a kézben jár felismerő erejével – azzal, hogy tud a tudásról, és gondolkodik a gondolkodásról képek és nyelvek segítségével. Mint író, aki szavakat használ, azzal a nehézséggel küszködöm, hogy szétoszlassam a nyelv keltette illúziókat, miközben magam is egy olyan nyelvet használok, amely létrehozza őket. Ez csak a “kutyaharapást szőrével” alapon sikerülhet.

Eltekintve olyan emberi műalkotásoktól, mint az épületek és az utak (különösen a római és az amerikai utak), világegyetemünk, önmagunkat is beleértve, minden izében tekergőző. Jellegzetességei, alakjai és magatartása tekintetében egyaránt tekergőző. Felhők, hegyek, növények, folyók, állatok, partvonalak – mind tekergőznek. Oly sokat és oly sokféleképpen tekergőznek, hogy senki sem tudja világosan megkülönböztetni, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik; akár térben, akár időben. Egy 18. századi francia klasszicista panasza szerint, a Teremtő munkájának komoly hiányossága, hogy nem gondoskodott a csillagok valamely elegáns szimmetria szerinti elrendezéséről, hiszen úgy néznek ki, mintha belefröcskölődtek volna a térbe, akár a parton megtörő hullámcseppek. Egy dolog-e mindez, amely sokféleképpen tekergőzik, vagy sok dolog, amelyek mindegyike önállóan tekergőzik? Vannak-e tekergőző “dolgok”, vagy a tekergőzések és a dolgok ugyanazok? Attól függ, hogyan közelítjük meg.

Évezredekkel ezelőtt egy zseni felfedezte, hogy olyan tekervényeket, mint a hal és a nyúl, hálóba lehet fogni. Sokkal később egy másik zseni arra gondolt, hogy a világot fogja ki egy hálóba. A világ, önmagában, valahogy így néz ki:

De most figyeljük csak meg ezt a tekervényt egy hálón keresztül:

A háló kis tekervényekre “vágta” a nagy tekervényt, és egyforma nagyságú négyzetekbe foglalta őket. Rend helyeződött a káoszra. Most már mondhatjuk, hogy a tekervény ennyi és ennyi kockányira terjed jobbra, annyira balra, emennyire fölfele és amannyira lefele, és végre megkaptuk a számát. Századokkal később a hálónak ugyanezt a képét helyezték a világra, mind az égi, mind pedig a földi hosszúság és szélesség vonalaiként, milliméterpapírként matematikai tekervények ábrázolására, iktatandó tételek rekeszeiként, és városok tervrajzaként. A háló ily módon az emberi gondolkodás uralkodó képzetévé vált. De bárhogyan is, csak egy képzet marad, és mint ahogy senki sem tudja az egyenlítőt arra használni, hogy összekössön vele egy csomagot, ugyanígy a valódi tekergőző világ kicsúszik képzeletbeli hálóinkból, akár a víz. Bármennyit osszuk, számoljuk, csoportosítsuk és osztályozzuk is ezt a tekergőzést egyes dolgokra és eseményekre, nem több az, mint a világról való gondolkodás egy módja: gyakorlatilag sosem osztódik fel.

Egy másik nagy hatású képzet, a világegyetem Keramikus Modellje, amelyben a világot úgy gondoljuk el, mint egy vagy több anyag számos formáját, amint a fazekak az agyag formái, és amint Istenről mondják, hogy Ádámot a porból teremtette. Ez egy különösen bosszantó képzetnek bizonyult, amely évszázadokon keresztül olyan bárgyú kérdésekkel hozta zavarba a filozófusokat és a tudósokat, mint az, hogy: “Hogyan befolyásolja a forma (vagy energia) az anyagot?” “Mi az anyag?” “Mi történik a formával (lélek), amikor elhagyja az anyagot (testet)?” “Hogyan lehetséges az, hogy a »puszta« anyag szabályos formákba rendeződött?” “Milyen kapcsolat áll fenn a test és az elme között?”

A tartósan megoldhatatlan problémákról mindig gyanítanunk kellene, hogy valójában rosszul feltett kérdések, akárcsak az ok-okozat problémája. Végy egy folyamatot, egy felosztással hamisítsd kettővé, felejtsd el, hogy megtetted, majd tépelődj rajta évszázadokig, hogy mi közük van egymáshoz. Az “anyaggal” és a “formával” ugyanígy. Mivel nem fedezett fel soha senki egyetlen darab formátlan “anyagot” sem, vagy akár csak egy anyagtalan formát, napnál is világosabbnak kellett volna lennie, hogy valami baj van a Keramikus Modellel. A világ csak annyira anyagból formált, amennyire a fákat fából “készítették”. A világ sem nem anyag, sem nem forma, mert ezek csak esetlen megjelölései ugyanannak a folyamatnak, amit homályosan “a világ”-nak vagy “létezésnek” ismerünk. Mégis, az illúzió, hogy minden forma valamiféle alapvető “anyagszerűség”-ből áll vagy készül, mélyen bevésődött józan eszünkbe. Egészen elfelejtettük, hogy mind a “matéria”, mind pedig a “méter” a szankszkrit matr-, “mérni” gyökből származik, és hogy a “materiális” vagy anyagi világ annyit jelent: a világ, mint megmért vagy megmérhető – olyan elvont képzetek segítségével, mint hálók vagy mátrixok, fontok, másodpercek, grammok és decibelek. A “materiális” vagy anyagi terminust gyakran a “fizikai” (physical) szó szinonimájaként használják, amely a görög physisből (természet) és az eredeti indoeurópai Wieu-ből (valamivé válni) származik. Ezekben

a szavakban semmi sem utal arra, hogy a materiális vagy fizikai világ bármilyen anyagszerűségből állna, a Keramikus Modelltől eltérően, amelyet tehát ennélfogva Lökött Fazék Modellnek kell neveznünk.

De a Lökött Fazék Modell szerinti, agyagból formált világ képzete nemcsak a filozófusokat és a tudósokat zaklatta. Belőle ered a nyugati civilizációt uraló két fő mítosz, amely, egyik a másik után, alapvető szerepet játszott a “valódi személy” illúziójának kialakításában.

Ha a világ alapvetően az agyaghoz hasonló “puszta anyagszerűség”, nehéz elképzelni, hogy egy ilyen tehetetlen massza képes legyen mozogni vagy önmagát formálni. Ezért az energiának, a formának és az intelligenciának kívülről kell a világba jönnie. A cipót meg kell keleszteni. A világot tehát egy műalkotásnak fogjuk fel, egy korsóhoz, egy szoborhoz, egy asztalhoz vagy egy haranghoz hasonlóan, és ha műalkotás, akkor valakinek meg kellett alkotnia, és valaki az eredeti anyagért is felelős. Azt is el kellett “készíteni”. A Genezisben a “forma nélküli és üres”2 ősi anyagszerűség szimbóluma a víz, és amint a víz sem hullámzik szél nélkül, nem történhet semmi, amíg Isten Lelke meg nem mozdul rajta.

2 “A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.” 1 Móz, 1,2

Az anyag formálása és mozgatása tehát egy Intelligens Szellemnek tulajdonítható, egy tudatos erőnek vagy energiának, ami informálja, vagyis szellemének erejével úgy alakítja az anyagot, hogy annak különböző formái jönnek és mennek, élnek és meghalnak.

Ugyanakkor a világban, ahogyan ma ismerjük, sok minden kétségtelenül rossz, és az ember habozik mindezt annak a ragyogó Elmének tulajdonítani, amely képes volt kezdetben megteremteni a világot. Iszonyodunk elhinni, hogy a kegyetlenség, a fájdalom és a rosszindulat közvetlenül a Lét Gyökeréből és Alapjából jön, és forrón reméljük, hogy legalább Isten maga a tökéletesség mindabban, amit a bölcsességről és az igazságosságról el tudunk képzelni. (Nem szükséges ezen a ponton belemennünk a Gonosz mitikus és megoldhatatlan problematikájába, amelyet a világegyetemnek ez a modellje létrehoz, eltekintve attól, hogy megjegyezzük: magából a modellből fakad.) Pátriárkák vagy királyok uralták azokat a népeket, amelyek kialakították ezt a mítoszt: az egyiptomi, a káldeus és a perzsa egyeduralkodókhoz hasonló, hatalmas királyok sugallták Istennek mint a Világegyetem Egyeduralkodójának a képét, aki tökéletes a bölcsességben és az igazságosságban, a szeretetben és az irgalomban, ugyanakkor szigorú és sokat követelő. Természetesen nem a kifinomult zsidó, keresztény és muzulmán teológusok istenképéről beszélek, hanem arról a képről, ami a köztudatban él. Mert nem a testetlen fogalom gyakorol nagyobb hatást a józan észre, hanem az érzékletes, eleven kép.

Ennek a személyes, a világon valahogyan “kívül álló” istenről alkotott képnek megvolt az az érdeme, hogy úgy érezhettük, az élet intelligencián alapul, hogy a természet törvényei mindenhol következetesek, amennyiben egy irányítótól erednek, és hogy szabadjára engedett képzeletünk béklyó nélkül alkothatott magának fogalmat e felsőbbrendű és tökéletes Lény magasztos tulajdonságairól. Ez a kép ezenkívül megajándékozott mindenkit a személyes fontosság és az értelemmel bíró élet érzésével. Ugyanis ez az isten közvetlen tudomással bír a legkisebb porszemcséről és energiarezdülésről is, hiszen éppen az ő róluk való – isteni – tudomása eleveníti meg őket. Ez a tudatosság szeretet is egyben, és isten, legalábbis az angyalok és az emberek számára, a legtisztább üdvösséggel teljes, örök életet tervezett, amely a halandó idő lejártával kezdődik. De persze ehhez a jutalomhoz madzagokat erősítettek, és azoknak, akik akarattal megtagadják az isteni felséget, vagy megátalkodottan engedetlenek vele szemben, olyan mélységes gyötrelmek közt kell majd tölteniük az örökkévalóságot, mint amilyen gyönyörteljes a jó és hűséges alattvalók mennyei üdvössége.

Ezzel az istenképpel az volt a baj, hogy egy “túl jó” dologgá vált. A iskolapadjukban dolgozó gyerekek majdnem mindig visszataszítónak találják még egy kedves és tiszteletben tartott tanártól is, ha föléjük hajolva nézi, hogy mit csinálnak. Mennyivel zavaróbb lehet hát ráébredni, hogy minden egyes cselekedeten, gondolaton és érzésen a tanárok Tanárának figyelme nyugszik, hogy sem égen, sem földön nincs olyan hely, ahová elbújhatnánk a Szem elől, amely mindent lát és mindent megítél.

Ezért aztán sokak számára hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor a nyugati gondolkodók elkezdték megkérdőjelezni ezt a képet, és kijelentették, hogy isten létének feltevése mit sem segít a természet működésmódjának leírásában vagy előrejelzésében. Azonban, mint az oly gyakran megtörténik, amikor egy zsarnokot megfosztanak trónjától, egy még rosszabb veszi át a helyét. A Lökött Fazék Mítosz fennmaradt, Fazekas nélkül. A világot még mindig műalkotásnak fogták fel, de most egy automata gép modellje alapján. A természet törvényei továbbra is ott voltak, a törvényhozó azonban eltűnt. A deisták szerint az Úr megteremtette ezt a gépet, beüzemelte, de aztán elment aludni, vagy valamerre, nyaralni. Az ateisták, naturalisták vagy agnosztikusok szerint azonban a világ teljesen automata. Felépítette önmagát, bár nem szándékosan. Az anyag “alapanyaga”, úgy gondolták, parányi biliárdgolyókhoz hasonló atomokból tevődik össze, amelyek olyan aprók, hogy lehetetlen tovább bontani vagy elemezni őket. Csak hagyd, hogy ezek az atomok meghatározatlanul hosszú ideig különböző permutációkban és kombinációkban tekergőzzenek, és egyszer a virtuálisan végtelen időben, beleesnek abba az elrendezésbe, amit most világnak ismerünk. A régi történet a majmokról és az írógépekről.

A világegyetemnek ebben a Teljesen Automata Modelljében a forma és az anyagszerűség energiaként és anyagként él tovább. Az emberi lények, testet és elmét is beleszámítva, részei voltak a rendszernek, így aztán az atomok már említett, szűnni nem akaró pörgése következtében úrrá lett rajtuk az érzés és az intelligencia. De az írógépes majmokkal az a baj, hogy amikor végre elkezdik begépelni az Encyclopaedia Britannicát, bármelyik pillanatban visszaeshetnek az értelmetlen makogásba. Ezért ha az emberek fenn akarják tartani szeszélyes státusukat és rendjüket, teljes dühvel kell munkálkodniuk azon, hogy legyőzzék a természet merőben véletlenszerű folyamatait. Ebben a mítoszban igen erősen hangsúlyozzák, hogy az anyag brutális és az energia vak, hogy minden, az emberek – és néhány állat – bőrén kívül eső természet egy mélységesen ostoba és érzéketlen mechanizmus. Azokat, akik továbbra is hittek benne, hogy van Valaki Ott Fenn Aki Törődik, kásaagyú, zavarodott ábrándozóknak csúfolták, szerencsétlen nyápicoknak, akik nem képesek szembenézni az ember zord helyzetével egy szívtelen világegyetemben, ahol a túlélés egyedül a kemény fickók kiváltsága.

Ha a túlságosan is intelligens isten zavaró volt, a megkönnyebbülés, hogy megszabadultak tőle, nem tartott sokáig. Helyébe lépett a Kozmikus Idióta, és az emberek soha nem tapasztalt mértékben kezdtek elidegenedni a világegyetemtől. Ez a helyzet pusztán megerősítette az ego (immár egy “mentális mechanizmus”) magányosságának és különállóságának illúzióját, és a magukat naturalistáknak nevező emberek elindították a történelem legnagyobb harcát a természet ellen.

így vagy úgy, a Teljesen Automata Modell mítosza elfogadottá vált, és bizonyos akadémiai tudományágakban ugyanolyan szent és sérthetetlen dogmának számít, mint bármely teológiai dogma a múltban – a biológia és a fizika ellentétes irányzatai dacára. Mert léteznek mítoszdivatok, és a tizenkilencedik századi, világhódító Nyugatnak szüksége volt egy olyan életfilozófiára, amelyben

a reálpolitika – győzelem a sivár tényekkel szembenéző kemény fickók számára – volt az irányadó elv. Tehát minél sivárabbak a tények, amelyekkel szembenézel, annál keményebbnek tűnsz. Úgyhogy egymással versengve próbáltuk a világegyetem Teljesen Automata Modelljét a lehető legsivárabbá tenni.

Mindazonáltal csak mítosz marad, a mítosznak mint a világ értelmének megfejtésére használt képzetnek minden pozitív és negatív jellegzetességével együtt. Ha nem mechanikus modellek alapján próbáltuk volna megérteni a természetet, kétséges, hogy a nyugati tudomány és technológia létrejöhetett volna. Joseph Needham szerint a kínaiak – minden kifinomultságuk ellenére – azért nem tettek nagy lépéseket a tudományos fejlődés terén, mert eszükbe sem jutott, hogy a természetet mechanizmusnak fogják fel, amelynek elkülöníthető “összetevői” különböző logikai törvényeknek “engedelmeskednek”. A világegyetemről alkotott képük organikus volt. Nem egy biliárdjátéknak látták, amelyben a golyók egy ok-okozat sorozatban egymásnak ütődnek. Amit mi okoknak vagy okozatoknak láttunk, azt ők “korrelatíváknak” – kölcsönösen felmerülő eseményeknek – látták, mint az érem két oldala, vagy mint valaminek az elülső és a hátulsó része. Világegyetemüknek nem voltak elkülöníthető “részei”, hanem (a “részek”) olyanynyira egymásba fonódtak, mint az eladás aktusa a vásárlás aktusával.3

3 “A 17. század közepén a kínai és az európai tudományos elméletek nagyjából ugyanazon a színvonalon álltak, és csak azután kezdett az európai gondolkodás gyors ütemben előrehaladni. Annak ellenére azonban, hogy a newtoni-kartéziánus mechanika lobogója alatt masírozott, ez a látásmód nem elégítette ki egyszer s mindenkorra a tudomány igényeit – eljött az idő, amikor elkerülhetetlenné vált a fizikát a kisebb organizmusok és a biológiát a nagyobb organizmusok tudományágának tekinteni. Amikor eljött az idő, Európa (vagyis addigra inkább a világ) képes volt felvázolni egy nagyon ősi, nagyon bölcs és egyáltalán nem európai jellegű gondolkodásmódot.” Needham, Science and Civilization in Ch’ma. [Tudomány és civilizáció Kínában] Cambridge University Press, 1956. Vol. II, pp. 303.

Egy elkészített vagy “összeállított” világegyetem, akár a Lökött Fazék, akár a Teljesen Automata Modell alapján készült, darabokból áll össze, a darabok pedig a természet alapvető realitásai. A természet megértésére tehát mikroszkopikusan és analízissel kell törekedni, hogy felfedjük a darabok “valódi természetét”, és azt, hogy hogyan is tevődnek össze. Ez volt a késő középkori nominalista filozófusok nézete, akik erőteljesen szembehelyezkedtek az akkori realistákkal, amiért azok fenntartották, hogy olyan entitások, mint az Emberiség vagy az Emberi Természet, az egyes emberek “véletleneinek” alapját képező, valóságos “szubsztanciák”. Következésképpen minden egyes ember az emberi “szubsztancia” egy példája vagy esete volt; habár a szó, korabeli használata szerint, nem anyagot vagy anyagszerűséget jelentett, hanem egyfajta esszenciát, amely egyedi megnyilvánulásai alatt (sub) áll (stance). A nominalisták kitartottak amellett, hogy ez zagyvaság. Számukra az Emberiség nem volt több az egyes emberek összességénél. Az Emberiséget nem egy szubsztanciának tartották, hanem egyszerűen egy névnek, amely az élőlények egy osztályát jelöli; nem valóságosnak, hanem pusztán névlegesnek, azaz: nominálisnak.

A nominalizmus, mint tudjuk, a nyugati gondolkodás uralkodó hozzáállásává vált, különösen a tudományfilozófia terén. A tizennyolcadik században Rousseau odáig ment, hogy azt állította, a Társadalom és az Állam eredetileg az egyének közötti szerződés alapján jött létre. Számára a Társadalom egy egyesület volt, mint a Rotary-klub, az egyének pedig valamikor csatlakoztak hozzá, és ennek következtében feladták eredeti függetlenségüket. De a modern szociológia rávilágít, hogy az ember szükségképpen társadalmi lény, már csak azért is, mert senki sem tud egy apa és egy anya nélkül világrajönni – és ez már társadalom. A nyugati tudomány csak nemrégiben kezdett eltávolodni attól az addig általánosan bevett felfogástól, hogy nagyjából ugyanúgy, ahogyan egy ház téglákból tevődik össze, az állatok és a növények, a sziklák és a gázak is molekulák, sejtek, atomok és más hasonló részecskék egységeiből “tevődnek össze.” Egy következetes nominalistát azonban arra az álláspontra kell szorítani, hogy emberi test nem is létezik: csak az egyes összetevői, a molekulák vagy az atomok léteznek – hogy az elektronokat, protonokat, neutronokat és a többit már ne is említsük. Nyilvánvaló, hogy ezek a részecskék önmagukban nem “tehetik össze” az emberi testet. Az egész több, mint részeinek összessége, már csak azért is, mert a test tudományos leírásának számolnia kell a részecskék elrendeződésének és működésének törvényszerű rendjével vagy mintájával.

A mikroszkóp mögött az ember Ezzel a tanáccsal vár: “Ne azt kérdezd, hogy mi az, Kérdezd azt, hogy. mit csinál?”

De még ez sem elég. Azt is meg kell kérdeznünk, hogy: “Milyen környezetben csinálja?” Ha az emberi test tudományos leírásának tartalmaznia kell annak leírását, hogy maga a test és minden “része” mit csinál – vagyis a viselkedését -, akkor ez a viselkedés más lesz szabad téren, és egészen más lesz egy vákuumban, egy kemencében vagy a víz alatt. A kémcsőben lévő vér nem ugyanaz, mint az erekben lévő vér, mert nem ugyanúgy viselkedik. Viselkedése megváltozott, mert környezete, kontextusa is megváltozott, mint ahogy más-más mondatban ugyanannak a szóalaknak eltérő a jelentése. Óriási különbség van aközött, hogy valaki vizet mer, vagy szólni mer.

Éppen ezért nem elég a dolgokat vagy az eseményeket egyedül olyan elemzés alapján leírni, meghatározni és értelmezni, amely darabjaira bontja őket azért, hogy kiderítse, “hogyan lettek összeállítva”. Ebből sokat megtudhatunk ugyan, de valószínűleg a történet felénél is kevesebbet. Manapság a tudósok egyre inkább tudatára ébrednek annak, hogy a dolgok “valódi természete” és az, hogy mit “csinálnak”, azon múlik, hogy mikor és hol csinálják. Ha tehát egy dolog vagy egy esemény leírásának, környezete meghatározását is tartalmaznia kell, rájövünk arra, hogy minden egyes dolog olyan bensőségesen és elválaszthatatlanul együtt jár egy adott környezettel, hogy nehezebb lesz világos határvonalat húzni a dolog és környezete közé.

Ez volt az igazságmagva az asztrológia primitív és megbízhatatlan tudományának – mint ahogyan az alkímia, a gyógynövénytan és más primitív tudományágak is hordoztak igazságmagvakat. Hiszen amikor az asztrológus képet rajzol egy adott személy karakteréről vagy lelkéről, akkor felrajzol egy horoszkópot – vagyis az egész világegyetemnek egy nagyon vázlatos és hiányos képét, úgy, ahogyan az az adott személy születésének pillanatában állt. Ugyanakkor ezzel érzékletesen azt is mondja, hogy a lelked, pontosabban a lényegi Éned maga a teljes világegyetem, amint a köré az egyedi hely, idő és cselekmény köré összpontosul, amit Kovács Pistának hívnak. Így hát nem a lélek van a testben, hanem a test a lélekben, a lélek pedig a környezetünket felépítő viszonyok és folyamatok teljes rendszere, amely nélkül semmik vagyunk. Egy tudományos asztrológia, amennyiben egyáltalán ki lehetne dolgozni, az egyén teljes – társadalmi, biológiai, botanikai, meteorológiai és asztronómiai – környezetének aprólékos leírása lenne, életének minden egyes pillanatán keresztül.

A dolgok állása szerint azonban az egyént leszűkített, “elemlámpa”-tudatosságunk fényében határozzuk meg (és ebből adódóan végül: érezzük), ez pedig nagyrészt figyelmen kívül hagyja saját környezetét. Az individuum a görög “atom” szó latin megfelelője: az, ami további különálló részekre nem vágható vagy osztható. Nem csaphatjuk le valakinek a fejét vagy távolíthatjuk el a szívét anélkül, hogy meg ne ölnénk. De ugyanolyan eredményesen megölhetjük azzal, ha különválasztjuk sajátos környezetétől. Ez azt is jelenti, hogy az egyetlen valódi atom a világegyetem – azon kölcsönösen egymástól függő “dolog-események” teljes rendszere, amelyek csak névleg különíthetők el egymástól. Mert egy ember nem úgy “tevődik össze”, mint egy kocsi. Nem a különálló részek összeállításával jön a világra. Nem csavaroznak egy fejet a nyakra, nem drótoznak egy agyat a tüdőhöz, és nem forrasztanak ereket a szívhez. Fej, nyak, szív, tüdő, agy, erek, izmok és torok; ezek mind különálló nevek, de nem különálló események, hanem egyidejűleg és egymástól kölcsönös függésben létrejövő események. Pontosan ugyanígy, az egyén csak névlegesen különíthető el (világ)egyetemes környezetétől. Amikor ezt nem ismerjük fel, bolonddá tett minket a nevünk. Ha összetévesztjük a neveket a természettel, végül azt hisszük, hogy egy különálló név különálló lénnyé tesz minket. Ezt nevezik -meglehetősen szó szerinti – megigézettségnek.

Természetesen az elnevezés puszta tényé nél többre van szükség a “valódi személy” beugratáshoz. A gyereket az őt körülvevő társadalom viszonyulási formái, szavai és cselekedetei csalják bele az egoérzésbe – szülei, rokonai, barátai és mindenekfölött hasonlóan rászedett pajtásai. Mások tanítják meg nekünk, hogy kik vagyunk. Hozzánk való viszonyulásuk a tükör, amelyben megtanuljuk önmagunkat látni, ám a tükör torz. Valószínűleg nagyon homályosan vagyunk csak tudatában társadalmi környezetünk mérhetetlen hatalmának.

Ritkán ébredünk rá például, hogy legbensőségesebb gondolataink és érzéseink tulajdonképpen nem a mieink. Hiszen olyan nyelvekben és képekben gondolkodunk, amelyeket nem mi találtunk fel, hanem a társadalmunktól kaptuk. Érzelmi reakciókat másolunk a szüleinkről, megtanuljuk tőlük, hogy az ürüléknek állítólag undorító szaga van, és hogy a hányás kellemetlen érzés. A halálfélelmet is a betegséghez fűződő aggodalmaikból, valamint a temetésekhez és a tetemekhez való viszonyulásukból tanuljuk meg. Társadalmi környezetünknek pontosan azért van ilyen nagy hatalma, mert nem létezünk tőle függetlenül. A társadalom kiterjesztett testünk és elménk.

Ugyanakkor maga a társadalom, amelytől az egyén elválaszthatatlan, maradéktalanul beveti ellenállhatatlan erejét, hogy elhitesse az egyénnel: ő egy valóban különálló lény! Az általunk ismert társadalom tehát önellentmondó szabályokkal működő játékot játszik. Pontosan amiatt képes a közösség meggyőzni minket róla, hogy tőle függetlenül létezünk, hogy mindegyikünk egy saját elmével rendelkező, független forrása a cselekvésnek – mert nem így van. Minél sikeresebben ülteti el ezt az érzést a közösség az egyénben, annál bajosabban tudja majd rávenni az együttműködésre. Az eredmény az, hogy az ilyen környezetben nevelkedő gyerekek szinte folyamatosan össze vannak zavarodva.

Ez a felállás technikailag a “22-es csapdája” néven ismeretes. Az ember úgy kerül a 22-es csapdájába, hogy egy rejtett ellentmondást tartalmazó parancsot kap. “Lazíts!” “Ne pirulj el!” Vagy a híres ügyész kérdése a felesége elleni kegyetlenség vádjával kihallgatott vádlotthoz: “Abbahagyta már a felesége bántalmazását? Igennel vagy nemmel válaszoljon.” Ez egy ráfázol, ha megteszed és ráfázol, ha nem teszed meg helyzet, ami gyakran előfordul az emberi (különösen a családi) viszonyokban. A feleség panaszkodik a férjének: “Észrevetted, hogy két éve, mióta összeházasodtunk, egyszer sem vittél el moziba? Azelőtt nem így volt. Azt hiszem, túlságosan is biztos vagy már a dolgodban.” Amikor a bűnbánó férj másnap este hazaér a munkából, azt mondja: “Drágám, mi lenne ha ma este vacsora után elmennénk moziba?” Mire a feleség: “Csak azért mondod ezt, mert panaszkodtam!”

A társadalom mai formájában minden gyerekkel eljátszotta ezt a trükköt már kora gyermekkorban. Először is a gyereket arra tanítják, hogy ő egy felelős, szabad ember, a gondolatok és cselekedetek független forrása – egyfajta mini Eredendő Ok. Ezt a színlelést pontosan azért fogadja el, mert nem igaz. Nem tehet másként, mint hogy elfogadja, amint csak elfogadni tudja azt is, hogy tagjává válik a közösségnek, amelybe beleszületett. Nincs hatalmában ellenállni annak, hogy a társadalom ily módon belenevelje őt a “józan ész” alapelveibe. Jutalmazással és büntetéssel ismételten bevésik. Beleágyazódott annak a nyelvnek az alapszerkezetébe, amit tanul. Újra meg újra belesulykolják ilyen és hasonló megjegyzésekkel: “Hogy tehetted ezt? Te nem ilyen vagy.” Vagy: “Ne utánozz folyton valaki mást, légy önmagad!” Vagy amikor az egyik gyerek egy másik gyerek modorát utánozza, akit csodál: “Petike, ez nem te vagy. Ez Tomi!” A “józan észbe” való belenevelés ártatlan áldozata ezt az ellentmondást nem érti. Azt mondják neki, hogy szabadnak kell lennie. Ellenállhatatlan nyomást gyakorolnak rá, hogy elhiggye, ilyen nyomás nem létezik. A közösség, amelytől szükségszerűen függ, független tagjának nyilvánítja.

Másodszor, mindezek után, megparancsolják neki, mint szabad embernek, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyek csak akkor elfogadhatóak, ha önszántából teszi őket! “Igazán szeretned kell minket”, mondják a szülők, nagynénik, nagybácsik és testvérek. “A jó gyerekek szeretik a családjukat, és kérés nélkül is a kedvükben járnak.” Más szóval “megköveteljük, hogy szeress minket önszántadból, nem pedig azért, mert mi azt mondjuk, hogy ezt kellene tenned”. Ennek a zagyvaságnak egy része abból fakad, hogy összetévesztjük a “szükséges” értelmében vett, állapotot kifejező “kell” szót (“ahhoz, hogy ember légy, kell vagy szükséges, hogy legyen fejed”) a parancsot kifejező “kell” szóval (“el kell pakolnod a játékaidat”). Senki sem törekszik arra, hogy feje legyen, a szülők mégis azt hajtogatják, hogy a gyereknek rendszeres bélműködése “kell, hogy legyen” ahhoz, hogy egészséges maradjon, vagy hogy meg kell próbálnia elaludni, vagy hogy igyekeznie kell odafigyelni – mintha ezeket a célokat pusztán az izmok megfeszítésével teljesíteni lehetne. A gyerekek nincsenek abban a helyzetben, hogy felfedezzék az ezekben az elvárásokban rejlő ellentmondást, és még ha valami csodagyerek szavakba is tudná önteni, megkapná röviden és velősen, hogy “ne feleseljen”, és viselkedjen tisztelettudóan az “idősebbekkel és tapasztaltabbakkal”. Ahelyett, hogy világosan és egyértelműen elmagyaráznánk gyermekeinknek a közösség játékszabályait, reménytelenül összezavarjuk őket, minthogy minket, felnőtteket is ugyanígy összezavartak egyszer, és mivel úgy maradtunk, nem értjük a játékot, amit játszunk.

A 22-es csapdája típusú játék önellentmondó szabályokkal működik, és ezek örökös meghiúsulásra kárhoztatják a játékot – mintha csak megpróbálnánk örökmozgót készíteni a newtoni mechanika törvényei szerint, vagy egy bármilyen szöget három egyforma részre osztani egy egyenes vonalzóval és egy iránytűvel. A társadalmi 22-es csapdája játék többféleképpen is megfogalmazható:

Az első szabálya ennek a játéknak az,

hogy ez nem játék.

Mindenkinek játszania kell.

Szeretned kell minket.

Élned kell az életedet.

Légy önmagad, de következetes és elfogadható

szerepet játssz.

Uralkodj magadon, és légy természetes.

Próbálj őszinte lenni.

Ez a játék lényegében egyfajta spontán viselkedés megkövetelése. Az élet és a szeretet átélése, az őszinteség és a természetesség – ezek mind spontán viselkedésformák: “maguktól” történnek, akár a táplálék megemésztése vagy a haj növekedése. Amint elkezdik őket kierőszakolni, természetellenes, megjátszott és művi hangulatot árasztanak -fonnyadttá és szagtalanná válnak, mint a művirágok és íztelenné, mint a kényszerített gyümölcs. Az élet és a szeretet erőfeszítést gerjeszt, az erőfeszítés viszont nem gerjeszt életet és szeretetet. A hit – az életbe, a többi emberbe és az önmagunkba vetett hit az a hozzáállás, amely megengedi, hogy a spontán valóban spontán legyen a maga módján és a maga idejében. Ez természetesen kockázatos, hiszen az élet és a többi ember nem mindig úgy válaszol a hitünkre, ahogyan szeretnénk. A hit mindig egy szerencsejáték, mivel az élet maga is az, mégpedig a játék rejtett aspektusában megjelenő, gigantikus tétekkel. De kihagyni a játékból a kockáztatást, holtbiztossá tenni a győzelmet nem más, mint egy valóban “holtbiztos” bizonyosságot szerezni. A kölcsönös bizalmon alapuló közösség alternatívája egy totalitariánus rendőrállam, egy olyan közösség, ahol a spontaneitás gyakorlatilag tiltott.

Az Arthashastra, a kormányzás művészetéről szóló hindu értekezés, amely előírja az államvezetés szabályait a tökéletes zsarnok számára, olyan leírással szolgál a királyi palota szervezetéről, az udvarról és az államról, hogy ahhoz képest Machiavelli liberálisnak tűnik. Az első és legfontosabb szabály az, hogy az uralkodó senkiben sem bízhat, és nem lehet egyetlen bensőséges, jó barátja sem. Ezenfelül kormányát egymást követő koncentrikus körökben kell megszerveznie, amelyek a parancsait végrehajtó különböző miniszterekből, tábornokokból, hivatalnokokból, titkárokból és szolgákból állnak. A körök mindegyike egy-egy rangfokozatot képvisel, amely felfelé vezet, egészen a királyig, aki a középpontban áll – mint egy pók a hálójában. A legbelsőbb körrel kezdődően a köröknek váltakozva kell a király természetes ellenségeiből és természetes barátaiból állniuk. Minthogy a legmagasabb rangú hercegi kör összeesküvést fog szőni a király hatalmának megszerzésére, miniszterekkel kell körbevenni őket, akik a király kegyének elnyerésén buzgólkodnak, és rajtuk tartják a szemüket -a kölcsönösen bizalmatlan körök hierarchiájának pedig egészen a háló széléig kell terjednie. Divide et impera – oszd meg és uralkodj.

Mindeközben a király megmarad legbensőbb lakosztályának biztonságában, amelyet őrök vesznek körül, akiket, a falba rejtve, további őrök figyelnek. Rabszolgák kóstolják ételét, amely mérgezett lehet, és még alvás közben is nyitva kell tartania egyik szemét, vagy magára zárni a legbelső ajtót. Egy komoly forradalom esetére léteznie kell egy föld alatti, titkos átjárónak, amely kimenekíti őt a központból – egy átjárónak, ahol egy emelőkarral kimozdítja az épület sarokkövét, hogy lázadó udvarára rogyjon a palota. Az Arthashastra nem mulasztja el figyelmeztetni a zsarnokot, hogy sohasem győzhet. Magas méltóságra juthat ugyan becsvágyból vagy kötelességérzetből, de minél kizárólagosabb a hatalma, annál jobban gyűlölik, és annál menthetetlenebb foglya lesz saját csapdájának. A háló megfogja a pókot. Nem kóborolhat kedvére fővárosa utcáin és parkjaiban, nem ülhet le egy magányos parton hallgatni a hullámverést és figyelni a sirályokat. A legnyomorultabb rabszolgává tette őt az, hogy rabszolgává tett másokat.

Nincs még egy akkora bukás, mint a siker -mert társadalmunk ellentmondásos feladatot rótt magára, és minden tagjára: kierőszakolni, hogy olyan dolgok történjenek, amelyek csak akkor elfogadhatóak, ha erőltetés nélkül történnek meg. Ez pedig az embernek, mint független cselekvőnek a meghatározásából ered, aki a világegyetemben van, de nem abból való, és feladata, hogy akaratának igájába hajtsa a világot. A világ minden prédikációja vagy erkölcsi fejtegetése sem fogja megszelídíteni az ily módon meghatározott embert, mert a hipnotikus hallucináció, amelyben önmagát a világtól különálló valaminek érzékeli, olyan erősen a hatalmába kerítette, hogy képtelen felismerni – az élet egy geológiai és biológiai együttműködési rendszer. Természetesen a rendszer harcokat is magában hordoz: madarak férgek ellen, csigák saláták ellen, pókok legyek ellen. De ezeket a harcokat abban az értelemben hordozza, hogy korlátozza őket: egyetlen faj se váljon állandó győztessé. Egyedül az ember próbálja kipusztítani természetes ellenségeit, abbéli meggyőződésében, hogy nála magasabb rendű faj nem létezik, nem létezhet. Ugyanúgy, ahogyan abban a tudatban, hogy az életünk függ tőlük, zöldségeket, lábasjószágot és csirkét termelünk táplálékul, azt is be kellene látnunk, hogy az emberen élősködő ellenséges élőlények – rovarok, baktériumok és különböző gombafélék – tulajdonképpen ellenség/barátok.

Egy pakisztáni államférfival társalgó New York-i dáma szóba hozta az ázsiai születésszabályozás sürgető problémáját, és hogy mit tesznek Pakisztánban ennek érdekében. Teljesen elképesztette a válasz, hogy tudniillik a születésszabályozással kapcsolatos minden hírverés csak a fehér ember abbéli próbálkozása, hogy megtarthassa a színes bőrű fajok feletti felsőbbrendűségét. Azt kellett volna válaszolnia, mondtam neki, hogy: “Nem, igazán. Mindössze segíteni akarunk megmetszeni csodálatos gyümölcsfáikat.”

Mert az ember ellenség/barátai a megmetszői. Megakadályozzák abban, hogy túlszaporodással elpusztítsa önmagát, úgyhogy azokat, akik maláriában vagy tüdőbajban halnak meg, ugyanolyan tiszteletben kellene tartani, mint azokat, akik a hazáért haltak meg a csatában. Helyet adtak a többieknek, akik megmaradtunk, a baktériumokat pedig, amelyek megölték, a tiszteletre méltó ellenfélnek járó lovagiassággal kellene üdvözölni. Nem arról van szó, hogy azonnal hagyjunk fel a penicillinnel vagy a DDT-vel, hanem arról: azért harcoljunk, hogy ellenőrzés alatt tartsuk, ne pedig azért, hogy kiirtsuk az ellenséget. Meg kell tanulnunk önmagunkat is beleszámítani a természet egyensúlyát alkotó együttműködések és konfliktusok körébe, mivel egy állandóan győztes faj nemcsak önmagát, hanem minden más életet is elpusztít a környezetében.

Nyilvánvalóan a betegségben szenvedő személyek iránti együttérzésünket hozzuk fel a rák, a szúnyogok és más hasonló, az ember természetes ellenségeinek “kiirtását” ellenző érvvel szemben. Az odáig rendben van, hogy elvont értelemben arra a következtetésre jutunk: az emberi népesség megmetszésre szorul, de amikor a betegség engem kap el, rohanok az orvoshoz. Vajon milyen sikernek örvendene egy “jelentkezz önkéntes megmetszésre” felhívás? A nyugati civilizációban nem hagyjuk sorsukra a beteges gyerekeket, nem lőjük le az elmebetegeket, nem hagyjuk éhen halni az éhezőket, és nem hagyjuk az utcán meghalni a legyengülteket. (Legalábbis jobb pillanatainkban nem.) Mert a mi kultúránk legszentebb ideálja az, hogy minden embernek joga van az igazságszolgáltatáshoz, az egészséghez és a jóléthez, másképpen “az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz”. Azt állítani, hogy a személyes ego egy hallucináció, eme legszentebb érték ellen intézett támadásnak tűnik, amelynek hiányában a civilizált ember visszaesne a bennszülött kulimunkás vagy a hangyák szintjére: szervezett tömeggé válna, ahol az egyes ember pótolható fogyóeszköz.

A II. világháború alatt egy barátom kínai segédmunkásokat szállított a Himalája keleti láncolatán át a burmai út déli végébe dolgozni. A hosszú repülőút természetesen ideálisnak kínálkozott a szerencsejátékra, de mivel nem volt elég készpénzük, ami érdekessé tette volna a játékot, az volt a tét, hogy a végső vesztes kiugrik a repülőből. Ejtőernyő nélkül, persze. A mi ösztönös reakciónk erre az, hogy aki ilyenre képes, az valójában nem is ember. Az ősi királyok családjához és szolgáihoz hasonlóan, akiket halott urukkal együtt elevenen eltemettek, ahogyan Thomas Mann írta, fej nélküli arcoknak tűnnek, puszta maszkoknak csupán, minden további haszon vagy jelentés nélküli, puszta szerepeknek; királynő nélküli méheknek. Bármilyen gaztetteket követtek is el az angolok Indiában, keresztény lelkiismeretük visszahőkölt a sati szokásától, amely az özvegyen maradt feleséget arra kötelezi, hogy öngyilkosságot kövessen el férje temetésén. A valóban civilizált emberek -úgy érezzük – nem az égre írt arcok, hanem lélekkel bíró, teljes körbe záródó fejek, amelyek mindegyike végtelen értékű Isten színe előtt.

Az egyik végletben tehát a szakrális értékkel bíró egyént találjuk, az egyedi, személyes egót, amely mind a természettől, mind pedig Istentől külön áll. A személyes egót pontosan az a közösség határozza meg ekként, amely gyakorlatilag ugyanazzal a lélegzetvételével megparancsolja neki, hogy legyen szabad, és idomuljon a többihez. A másik végletben a kulimunkást, az ipari-kollektivista gépezet fogaskerekét találjuk, aki nem több, mint (ahogyan a gyári munkásokat gyakran nevezik) puszta “kéz”. Ha azt hisszük, hogy a személyes ego a társadalmi szokásrendszertől függetlenül minden ember természetes adottsága, akkor a kuli sorsa igencsak sivár – mert egy elnyomott, reményvesztett emberi roncsnak látjuk, noha a saját társadalma talán sosem határozta volna meg őt ekként.

Létezik azonban egy harmadik lehetőség. Az egyént nem szükséges sem elszigetelt személynek, sem pedig fogyóeszközként használt, emberi munkagépnek tekinteni. Ehelyett inkább egy sajátos, egyéni gyújtópontnak lehetne felfogni, amelyben a teljes világegyetem megnyilvánítja önmagát – egy inkarnációnak, amelyben testet ölt az Én, vagy az Istenség, vagy, bárhogyan is nevezzük, AZ. Ez a látásmód megőrzi, és valójában kitágítja – mind gondolatilag, mind érzetileg – azt a felfogásunkat, hogy az egyén valamilyen módon szakrális. Ugyanakkor feloldja a személyes ego paradoxonát, vagyis azt, hogy a túléléshez tapadó folyamatos szorongás árán jussunk a sajátos, egyedi személy “értékes állapotába”. A különállóság hallucinációja miatt nem látjuk, hogy az egót dédelgetni annyi, mint nyomorúságot dédelgetni. Nem vesszük észre, hogy amit az egyénre irányuló szeretetünknek és törődésünknek nevezünk, az egyszerűen csak a saját halálfélelmünk vagy halálelutasításunk másik arca. A különálló identitásnak ezzel a túlzott értékelésével a személyes egó maga alatt vágja az ágat, amin ül, és aztán egyre jobban aggódik a közelgő zuhanás miatt!

Tisztázzuk továbbá, hogy az egofeltevés egyáltalán nem szükséges ahhoz, hogy az egyén, a teljes emberi organizmus kiteljesítse és kifejezze egyéniségét. Mert minden egyén egy egyéni megnyilvánulása a Teljesnek, mint ahogyan a fának egy-egy sajátos “kinyúlása” minden ág. Ahhoz, hogy egyéniségét kinyilvánítsa, minden egyes ágnak érzékeny kapcsolatban kell állnia a fával, amint az egymástól függetlenül mozgó különböző ujjainknak is érzékeny kapcsolatban kell állniuk az egész testtel. A lényeg, amit aligha lehet elégszer ismételni, az, hogy a különbözőség nem elkülönülés. A fej különbözik a lábtól, de nem különálló, és bár az ember nem pontosan ugyanazokon a fizikai szálakon kapcsolódik a világegyetemhez, mint az ág a fához, vagy a láb a fejhez, mindazonáltal kapcsolódik -méghozzá lenyűgözően szövevényes fizikai szálakon. Az egyén halála nem szétkapcsolódás, hanem egyszerűen visszahúzódás. A holttest olyan, mint egy lábnyom vagy egy visszhang – szétfoszló nyoma valaminek, amit az Én megszűnt tenni.

Ha tehát nagy értéket tulajdonítunk az egyének különbözőségének, azon az alapon, hogy az élet sója a változatosság, akkor ezt az értéket az egyéniség ellentmondásos meghatározása nem fogja tovább növelni. Társadalmunk, azaz mi magunk, mindannyian, az egyént a 22-es csapdájában határozzuk meg, megparancsolván neki, hogy legyen szabad és a világtól különálló, ami nem lehet, különben nem működne a parancs. Az adott körülmények közt csak abban az értelemben működik, hogy a különállóság illúzióját kelti, amint egy hipnotizőr parancsai is illúziókat keltenek.

Az ily módon bolonddá tett egyén – ahelyett hogy betöltené egyéni szerepét a világban – kimerülten és beteljesületlenül törekszik önellentmondó célokat teljesíteni. Mivel mélyen átitatódott azzal a meghatározottsággal, hogy ő egy különálló személy egy idegen és értelem nélküli világegyetem fogságában, legfőbb feladatává vált maga alá gyűrni a világegyetemet és meghódítani a természetet, hogy egy legyen a csúcson: ő. A vak is látja, hogy ez abszurd, és így, mivel a feladat soha nem teljesíthető, az egyént megtanítják egy meghatározatlan jövőnek élni és dolgozni, amelyben végre megtörténik a lehetetlen, ha számára nem is, de legalább a gyermekei számára. Vagyis egy olyan embertípust nevelünk, aki képtelen a jelenben élni -azaz, igazából élni.

Mert amíg az ember nem képes a jelenben élni, a jövő csak egy beugratás. Semmi értelme terveket szövögetni egy olyan jövő számára, amit sosem leszel képes élvezni. Amikor terveid elkezdenek megvalósulni, te még mindig valami azon túli jövőnek fogsz élni. Soha, de soha nem leszel képes elégedetten hátradőlni, és azt mondani: “Most! Végre megérkeztem.” Megfosztott ettől a képességtől egész neveltetésed, mert a jövőre készített fel ahelyett, hogy megmutatta volna, hogyan élhetnél elevenen itt és most.

Más szóval, egy valamiféle állítólagos végső Sikerhez vezető, lépcsőzetesen elrendezett oktatási feldolgozórendszer hipnotizált vagy kondicionált téged. Először a bölcsöde vagy az óvoda, majd az általános iskola lépcsőfokai, amelyek a középiskola nagy pillanatára készítettek fel! De aztán újabb lépcsőfokok következtek, egyre feljebb és feljebb az egyetem vágyva vágyott céljáig. Itt, ha okos vagy, bármeddig ellehetsz, állandó diákká válva a posztgraduális képzéseken. Egyébként minden egyes lépcsőfokkal egyre közelebb kerülsz a nagy Külső Világhoz, ahol a családfenntartás, az üzlet és a hivatás vár rád. De a diplomaosztás napja igencsak röpke beteljesülés, mert az első termékreklámozási megbeszélés alkalmával újra a régi rendszerben találod magad, ahol a kvóta teljesítésére sürgetnek (és ha teljesíted, akkor kapsz egy magasabb kvótát), és így lépsz előre a létrán, amíg üzletvezető, majd elnökhelyettes, és végül a saját üzleted elnöke nem leszel (úgy kábé negyven-negyvenöt évesen). Időközben a biztosítók és a befektetők különböző tervekkel keresnek meg nyugdíjazásod időszakára – arra a valóban végső célra, hogy nyugodtan hátradőlhess, és élvezhesd minden munkád gyümölcsét. De mire az a nap elérkezik, gondjaid, szorongásaid és a sok megerőltetés következtében ott állsz gyenge szívvel, protézissel, prosztataproblémákkal, impotensen, homályos látással és hitvány emésztéssel.

Mindez csodálatos is lehetett volna, ha minden egyes szakaszban úgy tudtad volna mindezt játszani, mint egy játékot. Ha ugyanolyan lebilincselőnek találtad volna a munkádat, mint a pókert, a sakkot vagy a horgászást. De a legtöbbünk számára a nap munkaidőre és szabadidőre oszlik, és a munka nagyrészt olyan feladatokból áll, amelyek elvégzéséért mások fizetnek meg minket, olyan végtelenül unalmasak. Tehát nem a munka kedvéért, hanem a pénzért dolgozunk – és állítólag a pénzzel lehet megszerezni azt, amit igazán akarunk, a szórakozásra és a játékra szánt szabad óráinkban. Az Egyesült Államokban még a szegény embereknek is rengeteg pénzük van India, Afrika és Kína nyomorult, csont és bőr millióihoz képest; míg közép- és felső osztályaink (vagy inkább “bevételi csoportjaink”?) hercegi jómódnak örvendenek. Mégis, nagyrészt igen kevés érzékük van az örömérzéshez. Önmagában a pénzzel nem lehet örömérzéshez jutni, bár jól jöhet. Mert az élvezet művészet és képesség, amelyhez kevés tehetségünk vagy energiánk van.

Ahol lakom, a közelben, van egy vitorlásokkal és luxusjachtokkal zsúfolásig tömött kikötő.

Ritkán használják őket, mert a vitorlázás egy nehéz, bár sok örömet nyújtó művészet, amelyet tulajdonosaiknak nincs idejük gyakorolni. Vagy azért vették meg a hajókat, mert státusszimbólumnak számítanak, vagy csak játékszernek, de amint rájöttek, hogy nem játékok (mint aminek reklámozták őket), már nem is tűntek olyan érdekesnek. Ugyanez vonatkozik a megvásárolható élvezeti cikkek lélegzetelállító sokaságára is. Tobzódunk az élelmiszerekben, de kevesen tudnak főzni. Bőséges mennyiségben áll rendelkezésünkre a változatosabbnál változatosabb fajtájú építőanyag, de a legtöbb ház úgy néz ki, mintha olyan ember építette volna őket, aki már hallott ugyan házról, de még sosem látott egyet sem. Tömérdek selyem, lenvászon, gyapjú- és pamutszövet kapható különböző színekben és mintákkal, a legtöbb férfi mégis úgy öltözködik, mintha teológushallgató lenne vagy temetkezési vállalkozó, míg a legtöbb nő a divatjáték rabszolgájaként az “én hamarabb hozzáidomultam, mint te” szabálynak engedelmeskedik. A művészek és a szobrászok piaca úgy kivirult, mint soha eddig a történelem folyamán, de a festmények úgy néznek ki, mintha ürülékkel vagy hirdetőtáblákról levakart hulladékkal készítették volna őket, a szobrok és kisplasztikák pedig széttrancsírozott írógépekre vagy egy leégett melléképület elszenesedett limlomaira emlékeztetnek.4

4 Nem az általában vett “modern művészet”, hanem csak azon – túlsúlyban lévő – aspektusának elutasítását értem ezalatt, amely kijelenti, hogy a művésznek saját korát kell ábrázolnia. És mivel ez a roncstelepek, hirdetőtáblák és a kiterjedt nyomornegyedek korszaka, számos – egyébként tehetségtelen – művész azzal szerez nevet magának, hogy “ízlésesen” bekeretez vagy talapzatra helyez a város szeméttelepéről guberált dolgokat.

Határtalan mennyiségű rögzített zenei anyagunk van minden korból és kultúrából, és a legnagyszerűbb eszközeink arra, hogy lejátsszuk őket. De ki hallgatja őket? Talán egy-két füves.

Lehet, hogy mindez egy Henry Miller-i túlzás. Mégis egyre inkább rádöbbenek, hogy Amerika materialista hírneve megalapozatlan – legalábbis ha a materialista egy olyan személy, aki mélységesen élvezi a fizikai világot, és szereti az anyagi dolgokat. Remek materialisták vagyunk, amikor a lökhajtásos repülőgépek megépítéséről van szó, de amikor az utasok kényelmére kidíszítjük ezeknek a fenséges szörnyeknek a belsejét, csupa ócska cifrasággal tömjük tele őket. Magas sarkú, szűk csípőjű, babaarcú lányok szolgálnak fel mesterséges, túlmelegített ételeket. Mert a mi élvezeteink nem anyagi élvezetek, hanem az élvezet szimbólumai -kívánatos a csomagolásuk, de tartalmuk silány.

Egyszerű a magyarázat: a legtöbb termékünket olyan emberek állítják elő, akik nem élvezik a munkájukat, akár tulajdonosok, akár alkalmazottak. A vállalkozásban nem a termék a fő céljuk, hanem a pénz, éppen ezért mindenféle trükkel azon vannak, hogy minél jobban leszorítsák a termelési költségeket, és a vevőt körmönfont színezéssel és csomagolással abba a tévhitbe ringassák, hogy a terméket alapos és gondos munkával állították elő. Egyedül azok a termékek képeznek kivételt, amelyeket biztonsági okok, vagy a magas vételár miatt kiváló minőségben kell előállítani – légi közlekedési eszközök, számítógépek, űrhajók, tudományos műszerek stb.

Az egész végül is egy ördögi kör, mert amikor megszerezted a pénzt, mit veszel vele? Újabb pénzőrültek által előállított újabb hatásvadász hamisítványokat. Azt a néhány valódi luxuscikket, ami a piacon található, “visszamaradott” országokból importálják, ahol a parasztok és a kézművesek önbecsülése még mindig kiterjed a munkájukra is. Például a mexikói Oaxaca államban előállított takarók a legszebbek közé tartoznak a világon. Az amerikai vevők megpróbálták hatalmas mennyiségekben importálni. De nincs az a pénz, amin a viszonylag kisszámú kézműves, aki szövi őket, megvehetné a rendelés teljesítéséhez szükséges időt. Ha meg akarják tartani a rendelést, kénytelenek csalni és gyenge minőségű takarókat készíteni. Az egyetlen megoldás több száz új kézműves kiképzése lenne. De Oaxaca nemrégiben megismerte a tévét és bevezette a közoktatást, úgyhogy melyik érvényesülni vágyó, szép reményű fiatal fecsérelné az idejét takarószövésre?

A költők és a bölcsek csakugyan évszázadok óta mondják, hogy a világi siker hiábavalóság. “Semmivé válik, szétporlad a világi reménység, melyet az emberek szívükben őriznek”, vagy, kicsit korszerűbb kifejezéssel élve, amikor az abszolút nyalánksághoz öblítjük a szánkat, kiderül, hogy az gipsz, papírmasé és műanyagragasztó. Kapható mindenféle ízben. Gondoltam rá, hogy piacra dobom mint valami egyetemes alapanyagot, egyfajta prima matériát, amiből bármi és minden előállítható -házak, bútorok, virágok, kenyér (már használják), alma és még emberek is.

A világ, mondják, káprázat. Mindörökké széthullik minden, rögzítésére nincs mód, és minél nagyobb erőfeszítéssel próbáljuk megragadni ezt az illékony semmit, annál villámgyorsabban szertefoszlik a kezünkben. Mind ez idáig a nyugati, technológiai civilizáció az ember legelkeseredettebb erőfeszítése arra, hogy megnyerje a játékot – hogy megértse, irányítása alá vonja és rögzítse ezt az életnek nevezett bolygótüzet, és meglehet, hogy éppen saját ereje és kicsiszolt képessége fogja még rohamosabban szétfoszlatni álmait. De ha mégsem szükségszerű, hogy ez bekövetkezzen, akkor a technikai hatalommal egy egészen újfajta embertípusnak kell rendelkeznie.

A régmúlt időkben a világ állandótlanságának felismerése visszavonuláshoz vezetett. Ott voltak egyrészt az aszkéták, a szerzetesek és a remeték, akik megpróbálták kiűzni magukból a vágyaikat, hogy a világra jóindulatú, üdvös lemondással tekintsenek, vagy hogy egyre mélyebben visszahúzódjanak a tudat rejtelmeibe, ahol eggyé válhatnak az örök derű és békesség megnyilvánulatlan állapotában lakozó Énnel. Másrészt voltak, akik úgy érezték, hogy a világ egy próbaidős állapot, ahol a Mindenhatótól hitelbe kapott anyagi javakkal jó sáfárként kell gazdálkodni, és ahol a legfőbb dolgunk az életben az Isten és az emberek iránti szeretetteljes odaadás.

Ugyanakkor mindkét válasz azon az előfeltevésen alapul, hogy az egyén egy különálló ego, és mivel ez egy 22-es csapdája gerjesztette feltevés, bármely ezen az alapon vállalt feladat – a vallást is beleértve – önmaga ellen dolgozik. Pontosan azért, mert kezdettől fogva egy beugratás; a személyes ego csak mesterkélt választ képes adni az életre. Mert a világ egy örökké megfoghatatlan és örök beteljesületlenségre ítéltetett káprázat, de csak egy olyan ember szemszögéből, aki kívül áll rajta -mintha az egy önmagától egészen különböző dolog lenne -, és aztán megpróbálja megragadni. Születés és halál nélkül, valamint az élet minden formájának örökös átváltozása nélkül a világ mozdulatlan lenne, ritmus nélküli, tánctalan és mumifikált.

Lehetséges azonban egy harmadik válasz. Nem a visszavonulás, nem egy jövőbeni jutalom feltételezésén alapuló sáfárkodás, hanem a legteljesebb együttműködés a világgal, mint tartalmazott konfliktusok harmonikus rendszerével – annak a felismerésnek az alapján, hogy az egyetlen valódi “én” maga a teljes, véget nem érő folyamat. Ez a felismerés már bennünk van, abban az értelemben, hogy tudja a testünk, tudják a csontjaink, az idegeink és az érzékszerveink. Egyedül abban az értelemben nem tudjuk, hogy a tudatos figyelem szűk sugarát megtanították figyelmen kívül hagyni ezt, és olyan alaposan megtanították rá, hogy nagyon eredeti hamisítványok vagyunk, valóban.

 

 

 

A VILÁG A TESTED

 

 

 

Kiderítettük, hogy sok olyan dolog, amit a természet alapvető realitásának tartottunk, valójában társadalmi fikció vagy elméleti feltevés, amely a világról való gondolkodás általánosan elfogadott, hagyományos módjaiból ered. E fikciók közé sorolhatóak a következők:

1. Az az elképzelés, hogy a világ különálló részekből vagy dolgokból áll, vagy “készült”.
2. Hogy a dolgok valamiféle alapvető anyagszerűség különböző formái.
3. Hogy az egyes organizmusok ilyen dolgok, és hogy mindegyikben egy független ego lakozik, amely részben uralja őket.
4. Hogy a viszonyok ellentétes pólusai között, úgymint fény/sötétség és tömör/tér, valóságos ellentét feszül, amely az egyik pólus állandó győzelméhez vezethet.
5. Hogy a halál gonosz, és az élet óhatatlanul egy ellene vívott szakadatlan háború.
6. Hogy az embernek mind egyénileg, mind közösségileg arra kell törekednie, hogy a legfelsőbbrendű fajjá váljon, és uralkodjon a természet fölött.

A fikciók addig hasznosak, amíg fikcióknak tekintik őket. Ez esetben egyszerűen különböző útjaimódjai annak, hogy “képet alkossunk magunknak a világról”, képeket, amelyeket közös megegyezéssel használunk, hogy egymással együttműködve tudjunk cselekedni, éppúgy, ahogyan megegyeztünk centiméterekben és órákban, számokban és szavakban, nyelvekben és matematikai rendszerekben. Ha nem lennének közös megegyezéssel megállapított idő- és térmértékeink, nem tudnék megbeszélni veled egy randevút a 42. utca és az 5. sugárút sarkán április negyedikén, vasárnap délután 3-ra.

A bajok azonban ott kezdődnek, amikor a fikciókat tényként kezelik. Így történhetett 1752-ben, azután, hogy a brit kormány egy naptárreformot vezetett be, amely szerint abban az évben szeptember 2-át szeptember 14-ének kellett számítani, hogy sokan azt képzelték, 11 napot elvettek az életükből, és a Westminster elé rohantak ordítva, hogy “adják vissza a tizenegy napunkat”. A tények és a fikciók ehhez hasonló összetévesztése ugyancsak megnehezíti a szokásjog, a nyelvek, a mértékegységek és egyéb hasznos intézmények szélesebb körű elfogadását, valamint a már használatban lévők továbbfejlesztését.

Mint láttuk azonban, a mélyebb problémák abból fakadnak, hogy önmagunkat, és a világhoz való alapvető viszonyunkat összetévesztjük különféle fikciókkal (vagy a gondolkodás alakzataival), amelyeket adottaknak veszünk, eszünkbe sem jut felülvizsgálni őket, és amelyek gyakran önellentmondóak. A probléma “magja”, amint azt szintén láttuk, az az ellentmondásos meghatározás, amely az embert a világban lévő, különálló és független lénynek gondolja el, megkülönböztetve őt a világ egy sajátos cselekedetétől. A nehézség egy része abban rejlik, hogy az emberről alkotott utóbbi nézet, úgy tűnik, puszta bábot farag belőle. Ez azonban azért tűnik így, mert miközben megpróbáljuk ezt az utóbbi nézetet elfogadni vagy megérteni, még mindig az előző nézet hatása alatt állunk. Amikor az emberről mint a világ egy cselekedetéről beszélünk, nem nyilvánítjuk őt “dolognak”, amely kénytelen tehetetlenül tűrni, hogy az összes többi “dolog” ide-oda lökdösse őt. Túl kell lépnünk a világot biliárdgolyók rendszerének tekintő newtoni látásmódon, ahol minden egyes biliárdgolyót ide-oda lökdös az összes többi! Ne feledjük, hogy Arisztotelész és Newton azért foglalkoztak annyit az okozati determinizmussal, hogy megmagyarázzák, miként befolyásol egy dolgot vagy egy eseményt a többi, és közben egészen megfeledkeztek róla, hogy a világ különálló dolgokra és eseményekre való felosztása: fikció. Azt állítani, hogy bizonyos események között okozati összefüggés áll fenn, nem más, mint esetlen megfogalmazása annak, hogy ezek valójában ugyanazon esemény jellegzetességei, mint a macska farka és a feje.

Kulcsfontosságú megértenünk a lehető legmélyebben: az önmagában való dolog (Kant ding an sichje), legyen bár állati, növényi vagy ásványi, nemcsak megismerhetetlen – nem is létezik. Ennek megértése a békés és egészséges elmeállapot szempontjából ugyanolyan fontos, mint a gazdaság, a politika és a technológia “leggyakorlatibb” szempontjaiból. Összekuszálódtak és újra meg újra megbuktak gyakorlati vállalkozásaink azon, hogy nem ismertük fel: az egyes emberek, nemzetek, állatok, rovarok és növények nem léteznek önmagukban vagy önmaguktól. Ez nemcsak annyit jelent, hogy a dolgok egymáshoz való viszonyukban léteznek, hanem azt is, hogy az általunk “dolgoknak” nevezett jelenségek csupán egy egységes folyamat felvillanó pillanatképei. Ennek a folyamatnak természetesen vannak különböző, figyelmünket megragadó jellegzetességei, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a különbözőség nem elkülönülés. Bármily éles és világosan körvonalazott is legyen a hullámhegy taraja, szükségszerűen “együtt jár” a hullámhegy sima és kevésbé élesen kirajzolódó ívével. Ugyanígy a csillagok ragyogó pontjai “együttjárnak” (ha szabad egy új kifejezést alkotnom) a tér sötét hátterével.

Az érzékelés Gestalt elméletében ez az alakzat/háttér viszonyként ismeretes. Ez az elmélet röviden azt állítja, hogy minden alakzatot csakis egy háttérhez képest észlelünk. Ha például olyan közel jössz hozzám, hogy a testem körvonalai látómeződön kívülre esnek, többé nem a testem lesz az a “dolog”, amit látni fogsz. Figyelmedet inkább egy kabátgomb vagy egy nyakkendő “ragadja” majd meg, mivel az elmélet azt is kijelenti, hogy bármely adott háttér ellenében figyelmünket szinte automatikusan egy bármilyen mozgó alakzat “nyeri meg” (a mozdulatlan háttérrel szemben), vagy egy bármilyen körbezárt, esetleg szorosan és átláthatóan összetett alakzat (az egyszerűbb, jellegtelen háttérrel szemben).

Így aztán amikor a következő alakzatot rajzolom a táblára:

és megkérdezem, “mit rajzoltam?”, az emberek általában azt mondják, hogy egy kört, egy labdát, egy korongot vagy egy gyűrűt. Csak nagy ritkán válaszolja azt valaki, hogy “egy falat, amelyen van egy lyuk”.

Más szóval nehezen vesszük észre, hogy a világ minden jellegzetessége közösen tartja határait az őket körülvevő területekkel – hogy az alakzat külső körvonala egyben a háttér belvonala. Tegyük fel, hogy az én kör/lyuk alakzatom a következő alakváltozásokon menne keresztül:

A mozgássorozatot, a cselekvést, legtöbben a körbezárt területnek tulajdonítanák, mintha az egy amőba lenne. De az is meglehet, hogy én egy fényezett asztalon szétterített, vékony vízréteg száradó foltjait rajzoltam le. A lényeg mindkét esetben az, hogy a világ bármely jellegzetességének mozgása nem tulajdonítható egyedül a belsőnek vagy a külsőnek. Mindkettő együtt mozog.

A nehézség, ami ezekben az egyszerű szemléltető példákban megakadályozza azt, hogy észrevegyük a háttérnek mind a jelenlétét, mind pedig az aktivitását, beláthatatlanná növekszik, amikor élő organizmusok viselkedéséről van szó. Amikor egy homokfolton elnézzük, hogyan rohangálnak a hangyák ide-oda, vagy hogyan kavarognak az emberek összevissza egy téren, abszolút tagadhatatlannak tűnik, hogy a mozgásért egyedül a hangyák és az emberek felelősek. Pedig ez tulajdonképpen csak a térben mozgó három gömb egyszerű problémájának egy igen összetett változata. Ott arra a megoldásra jutottunk, hogy a teljes konfiguráció (Gestalt) mozog – nemcsak a gömbök, nemcsak a tér, még csak nem is a gömbök és a tér összehangolt együttese, hanem inkább egy tömör/térből álló egyetlen mező vagy “elő-háttér” mozog, amelynek a gömbök és a tér mintegy a pólusai.

Az illúzió, hogy az organizmusok teljesen önmaguktól mozognak, végtelenül meggyőző, amíg, a tudósokhoz hasonlóan, hozzá nem látunk gondosan leírni a viselkedésüket. Ekkor a tudós, akár biológus, szociológus vagy fizikus, igen gyorsan rájön, hogy nem tudja elmondani, mit csinál egy organizmus, anélkül hogy környezetének a viselkedését is leírná. Nyilvánvalóan, egy organizmusról nem lehet pusztán a lábmozgása alapján azt állítani, hogy jár, hiszen a járás irányát és sebességét is le kell írni, mégpedig abban a talajban kifejezve, amelyen mozog. Sőt mi több, ez a járás ritkán véletlenszerű. Köze van a területen fellelhető élelemforrásokhoz, más organizmusok ellenséges vagy barátságos viselkedéséhez, és számtalan egyéb tényezőhöz, amelyekkel nem számolunk azonnal, amikor figyelmünk egy arra portyázó hangyára terelődik. Minél részletesebbé válik a leírásunk hangyánk viselkedéséről, annál több ahhoz hasonló tényezőt kell magában foglalnia, mint a környező légkör sűrűsége, nedvességtartalma és hőmérséklete, a fellelhető élelmek típusai és forrásai, saját fajtájának társadalmi szervezete és a szomszédos fajtáké is, amelyekkel valamilyen szimbiotikus vagy zsákmányoló-ragadozó viszonyban áll.

Mikor a tudós végre összeállította a teljes, terjedelmes listát, és – további érdeklődés vagy idő hiányában – felkiált, hogy: “vége!”, nagy valószínűséggel az a benyomása, hogy a hangya viselkedése nem más, mint a környezetére adott automatikus és ösztönös válasz. Ez vonzza, az taszítja, az egyik feltétel életben tartja, a másik elpusztítja. Ha azonban figyelmét a hangya szomszédságában élő valamely másik organizmusra fordítja – talán egy zsíros konyhát vezető gazdasszonyra -, hamarosan számba kell vennie a hangyát, annak minden barátját és rokonát mint a gazdasszony viselkedését meghatározó tényezőket. Bárhová fordítja figyelmét, egy pozitív, okozati cselekvő helyett egy pusztán ingerekre válaszoló űrt talál, amelynek határai erre meg arra terjednek a külső nyomásoknak megfelelően.

Ha azonban jobban belegondolunk, itt valami nem stimmel. Miért kell – kérdezheti a tudós – a hangya viselkedésének leírásába belevenni a környezetét? Azt jelenti, hogy a dolog vagy entitás, amelyet tanulmányoz, megváltozott. Eleinte az egyes hangya volt, de igen gyorsan a hangyához fűződő tevékenységek teljes körévé vált. Ugyanez történne, ha nekifognánk leírni a test egyik szervét: tökéletesen értelmetlen lenne, amíg figyelembe nem vennénk a többi szervvel való kapcsolatát. Ezért minden egyes, az élő organizmusok tanulmányozásával foglalkozó tudományágnak – bakteriológia, botanika, zoológia, biológia, antropológia -ki kell alakítania a maga sajátos szemszögéből egy tudományos ökológiát – szó szerint “a háztartás logikáját” – vagy az organizmus/környezet elő-hátterek tanulmányozásának a tudományát. Sajnos ez a tudományág az akadémikus elvekbe ütközik, mivel túl interdiszciplináris az egyes szakterületek határainak féltékeny őrei számára. Az ökológia elhanyagolása azonban a modern technológia egyetlen, nagyon súlyos gyengesége, és szorosan együtt jár az attól való vonakodásunkkal, hogy részt vevő tagjai akarjunk lenni az élő fajok teljes közösségének.

Az ember arra törekszik, hogy uralja a természetet, de minél jobban elmélyedünk az ökológia tanulmányozásában, annál abszurdabbnak tűnik arról beszélni, hogy egy organizmus vagy egy organizmus/környezet elő-hát-tér bármely jellegzetessége irányítsa vagy uralja a többit. Egyszer a száj, a kezek, és a lábak azt mondták egymásnak: “Mi keményen dolgozunk, összegyűjtjük és megrágjuk az élelmet, de az a mihaszna semmirekellő, a gyomor, semmit sem csinál. Itt az ideje, hogy ő is dolgozzon, mondták, és sztrájkot hirdettek. Ezek után napokig nem csináltak semmit. Hamarosan egyre gyengébbnek és gyengébbnek érezték magukat, mígnem valamelyikük rájött, hogy a gyomor az ő gyomruk, és hogy életben maradjanak, vissza kell menniük dolgozni. Még az élettankönyvekben is az áll, hogy az agy vagy az idegrendszer “irányítja” a szívet vagy az emésztőrendszert, azt sugallva ezzel, mintha inkább a szív tartozna az agyhoz, s nem az agy a szívhez vagy a gyomorhoz. Ugyanolyan igaz vagy hamis azt mondani, hogy az agy a gyomron keresztül “táplálja önmagát”, mint azt, hogy felső részén a gyomor “kifejleszt” egy agyat, hogy még több élelemhez jusson.

Amint megértjük, hogy a különálló dolgok csupán elméleti feltevések vagy fikciók, egyértelművé válik, hogy “nem létező” dolgok nem tudnak cselekedeteket “végrehajtani”. A nehézség abból fakad, hogy a legtöbb nyelv belső logikája azt az elrendezést kívánja, amelyben a cselekedeteket (igék) dolgoknak (főnevek) kell mozgásba lendíteniük. Időközben pedig elfelejtjük, hogy a nyelvtani szabályok nem feltétlenül azonosak a természet szabályaival vagy mintáival. A bevett nyelvtani szabályszerűség felelős olyan abszurd kérdésfeltevésekért is, hogy miként irányítja a lélek az anyagot, vagy hogyan mozgatja az elme a testet. Miként vezethet egy főnév, ami már meghatározásánál fogva nem cselekvés, cselekvéshez?

A tudósok nem lennének akkora zavarban, ha egy, az amerikai indián nootka nyelv modelljére alkotott nyelvet használnának, amely csak igékből és határozókból áll, és egyszerűen felhagynának a főnevek, valamint a melléknevek használatával. Ha egy házról vagy az otthonunkról vagy bármiféle szállásunkról azt tudjuk mondani, hogy “lakás”, egy kanapéról vagy székről pedig azt, hogy “ülés”, miért nem tudjuk az embereket “emberzés”-nek, az agyakat “agyzás”-nak vagy a hangyákat “hangyázódás”-nak elgondolni? Ilyenformán tehát a nootka nyelvben egy templom “vallásosan lakás”, egy üzlet “kereskedve lakás” és egy otthon “otthonosan lakás”. Ugyanakkor megszoktuk, hogy rákérdezzünk: “Ki vagy mi lakozik? Ki emberzik? Mi hangyázódik?” De nem nyilvánvaló-e, hogy amikor azt mondjuk, “villámlott”, nem szükséges hozzátennünk, hogy “egy villám villant”, hiszen tudjuk, hogy a villanás és a villám ugyanaz, tehát elég, ha csak annyit mondunk: “villámlott”. Minden főnévvel ellátott nyelvtani szerkezetről kimutatható, hogy valójában egy folyamat vagy egy cselekvés, de a nyelv tele van kísértetekkel, mint például az “it”, az angol “it is raining” (esik) mondatban, ahol is ezek a cselekvés feltételezett (alaki) okai.

Tényleg megmagyarázza a futást, ha azt mondjuk: “Egy ember fut”? Ellenkezőleg, az egyetlen magyarázat annak az elő-hát-térnek vagy teljes helyzetnek a leírása lenne, amelyben “egy emberzés együtt jár futással”, megkülönböztetve ezt egy olyantól, amelyben “egy emberzés együtt jár üléssel”. (Nem javaslom általános és bevett használatra ezt a primitív és igen esetlen igenyelvet. Valami sokkal elegánsabbat kellene kieszelnünk.) Ráadásul a futás nem különbözik tőlem, az nem valami más, mint amit én (az organizmus) teszek. Mert az organizmus néha egy futásfolyamat, néha egy állásfolyamat, néha egy alvásfolyamat és így tovább, ahol minden esetben a viselkedés “oka” maga a teljes helyzet, az organizmus/környezet. Valóban legjobb lenne elvetni az okozatiság elvét, és a relativitás elvét használni helyette.

Mert még az sem elég pontos, ha azt mondjuk, hogy egy organizmus futással vagy állással vagy akármivel “válaszol” vagy “reagál” egy adott helyzetre. Ez még mindig a newtoni biliárdjáték nyelve. Tehát, hogy visszatérjünk a macskához (vagy macskázódáshoz), az egyik felén hegyes fülű és bajszú helyzet a másik felén nem a bajuszra vagy a karmokra vagy a szőrzetre adott válaszként vagy reakcióként növesztett farkat. Ahogy a kínaiak mondják, egy helyzet különböző jellegzetességei “kölcsönösen keletkeznek”, vagy magukban foglalják, feltételezik egymást, amint valaminek a háta magában foglalja vagy hordozza az elejét, vagy amint a tyúk magában foglalja a tojást – és viszont. Egymáshoz kapcsolódóan léteznek, mint a mágnes pólusai, csak éppen összetettebb struktúrákban.

Sőt, amint azt a tyúk/tojás viszony sugallja, egy teljes helyzet nem minden jellegzetességének kell egy időben megjelennie. Egy ember létezése hordozza a szülőket még akkor is, ha már régen meghaltak, és egy organizmus születése hordozza a halálát. Nem ugyanolyan erőltetett lenne a születést a halál okának tekinteni, mint a macska fejét a macskafarok okának nevezni? Ha a nyakánál fogva felemelek egy üveget, az hordozza az üveg fenekének a felemelését is, mivel a “két rész” egyszerre mozdul el. Ha megemelek egy tangóharmonikát az egyik végénél fogva, a másik vége is követi a mozgást valamivel később, de az alapelv

ugyanaz marad. A teljes helyzetek ennélfogva időbeli és egyben térbeli minták.

És most eljött az ideje, hogy elmondjam: nem próbálom a “teljes helyzet” fogalmát becsempészni avégett, hogy a régi dolgoknak, amelyekről azt hittük, hogy megmagyarázzák a viselkedést vagy a cselekvést, új álruhája legyen.

A teljes helyzet vagy elő-hát-tér soha nincs lezárva, mert

Nagy mezők hátán kis mezők:

csípős bájt lelni ebben.

S még kisebb mezők megtoldják

a sort, mely véghetetlen.

Nagy mezők rendje még nagyobb

mezők rendjét előzi:

S még nagyobbakét… tudhatod,

jön még nagyobb, s a többi.1

1 Valószínűleg August de Morgan versének Alan Watts szerinti átírása. Az eredetiben a mezők helyett bolhák szerepelnek. A fordítás az “eredeti” Tandori Dezső-fordítás átírása.

Soha, de soha nem tudjuk a teljes helyzet összes jellegzetességét leírni, nemcsak azért, mert minden egyes helyzet végtelenül összetett, hanem azért is, mert a teljes helyzet maga a világegyetem. Szerencsére nem szükséges minden helyzetet kimerítően leírni, mert ahhoz, hogy megértsük a benne található különböző organizmusok viselkedését, bizonyos jellegzetességei fontosabbaknak tűnnek másoknál. Mindig csak odáig jutunk, hogy felvázoljuk a helyzetet, ez mégis éppen eléggé megmutatja, hogy a cselekedeteket (vagy folyamatokat) helyzetekben kifejezve kell megérteni vagy megmagyarázni, amint a szavakat a mondatok, a bekezdések, a fejezetek, a könyvek, a könyvtárakés … magának az életnek a kontextusában kell megérteni.

Összegezve: amint a dolgok vagy organizmusok nem léteznek önmagukban, úgy nem is cselekednek önmaguktól. Sőt minden organizmus egy folyamat, így tehát az organizmus nem más, mint a cselekedetei. Kissé esetlen megfogalmazásban: minden dolog az, amit tesz. Pontosabban az organizmus, viselkedését is beleértve, egy olyan folyamat, amely csak környezetének tágabb és hosszabban tartó folyamatához kapcsolódóan érthető meg. Hiszen amikor “megértésről” vagy “átlátásról” beszélünk, arra gondolunk, hogy képesek vagyunk felfogni, hogyan illeszkednek a részek egy teljes egészbe, majd pedig meg tudjuk “látni”, hogy ez a teljes egész nem a részekből áll össze (mint amikor kirakunk vagy “összeállítunk” egy puzzle-játékot), hanem – a teljes egész – egy minta, egy összetett tekergőzés, amelynek nincsenek különálló részei. A részek elméleti feltevések vagy fikciók, amelyek a nyelvhez, valamint ahhoz a számítási módhoz tartoznak, amely, úgy tűnik, darabokra szabdalja a világot. A részek mindössze a leírásnak, valamint a számítás “elképzelésének” vagy megoldásának a célját szolgálják, csakhogy miközben megoldjuk a világot, összezavarodunk, ha nem tartjuk ezt szem előtt.

Amint ez világossá vált, megrendítettük a Teljesen Automata Világegyetem mítoszát, ahol az emberi tudat és intelligencia csak egy szerencsés véletlen a mindent átható, határtalan butaság közepette. Könnyen belátható, hogy egy intelligens emberi lény egy intelligens társadalmat hordoz vagy feltételez, mivel a gondolkodás egy társadalmi tevékenység – nyelveken, tudományokon, könyvtárakon, egyetemeken, múzeumokon és hasonló társadalmi intézményeken alapuló üzenet-és gondolatcsere. De mi a helyzet a nem emberi környezettel, amelyben az emberi társadalom virágzik?

Az ökológusok az organizmusok kialakulásán túl gyakran beszélnek “környezetek kialakulásáról”. Hiszen az ember nem jelent meg a földön, amíg maga a föld, összes biológiai formájával együtt, el nem érte az egyensúly és az összetettség egy bizonyos fejlődési fokát. A fejlődésnek ezen a pontján a föld “hordozta”, feltételezte az embert, pontosan úgy, ahogyan az ember létezése hordoz egy ilyen és éppen ezen a fejlődési fokon álló bolygót. A természet egyensúlya, az embert tápláló és fenntartó “tartalmazott konfliktusok harmóniája” a legkáprázatosabb kifinomultsága és összetettségű, kölcsönösen egymástól függő organizmusok szövedéke. Teilhard de Chardain “bioszférának” nevezte az élő organizmusoknak az eredeti “geoszférát”, az ásványi bolygót beborító rétegét.

Megértésünket elhomályosítja egyrészt az, hogy nem tudjuk, miként fejlődött ki az “organikus” az “inorganikusból”, másrészt sok félrevezető mítosz arról, hogy az élet valahonnan kívülről jön ebbe a világba. Így aztán nehezen fogjuk fel, hogy a bioszféra együtt keletkezik vagy “együtt jár” egy bizonyos fokú geológiai és asztronómiai fejlettséggel. Ellenben, amint arra Douglas E. Harding felhívta a figyelmünket, hajlamosak vagyunk ezt a bolygót egy élettel fertőzött sziklának képzelni, ami legalább annyira abszurd, mint azt képzelni az emberi testről, hogy egy sejtekkel fertőzött csontváz. Nyilvánvalóan minden életformát, beleértve az emberit is, a föld, a naprendszer és a galaxis “szimptómáiként” kell értelmezni – ez esetben viszont elkerülhetetlen a következtetés, hogy a galaxis intelligens.

Ha egy fát télen látok először, feltételezhetem róla, hogy nem gyümölcsfa. Nyáron azonban,

amikor visszatérek, és meglátom a fát szilvától roskadozva, felkiáltok: “Bocsáss meg! Hiszen végül is gyümölcsfa vagy.” Képzeljük el, hogy több milliárd évvel ezelőtt valahol a galaxisban élő lények repülő csészealjukon beutazták a naprendszert, és nem találtak benne életet. Legyintettek, hogy: “Ugyan, ez csak néhány ócska kő!” De ha visszatérnének ma, elnézést kellene kérniük, hogy: “Nos – te egy emberző kő voltál, végül is!” Erre persze mondhatnátok, hogy nincs analógia a két helyzet között. A gyümölcsfa valamikor egy szilva belsejében volt, de a föld sosem – a naprendszer és a galaxis pedig még kevésbé – volt egy ember belsejében. Azonban, bármily furcsa, tévednétek.

Megpróbáltam elmagyarázni, hogy az organizmus és környezete közt a kapcsolat kölcsönös, hogy egyik sem “oka” vagy meghatározója a másiknak, mivel a közöttük lévő elrendezés poláris. Ha tehát van értelme az organizmust környezetében kifejezve tárgyalni, akkor annak is van értelme, hogy a környezetet az organizmusban kifejezve tárgyaljuk. (Ezt mindeddig a mellényzsebemben tartogattam, hogy ne zavarjam össze a kép első felét.) Egy nagyon is valóságos, fizikai értelemben ugyanis az ember és minden organizmus megteremti saját környezetét.

A világról szóló összes ismeretünk bizonyos értelemben önismeret. Hiszen a megismerés nem más, mint fordítás, a külső események testi folyamatokba – különösen az idegrendszer és az agy állapotaiba – való lefordítása: a világot a testben kifejezve és a test felépítésének megfelelően ismerjük. Egy sebészeti beavatkozással megváltoztatott idegrendszer vagy a miénktől eltérő felépítésű érzékszervek, minden valószínűséggel különböző érzékelésekkel járnak – amint a mikroszkóp és a teleszkóp is megváltoztatja a szem természetes látóképességét. A méheknek és más rovaroknak például polaroid (képfelbontó) szemük van, amellyel az ég bármely darabkájának megfigyeléséből képesek a nap állását megállapítani. Vagyis szemük eltérő felépítése miatt az ég, amit ők látnak, nem az az ég, amit mi látunk. A denevéreknek és a postagalamboknak a radarral analóg érzékelési berendezésük van, és ebben az értelemben több “valóságot” látnak, mint mi, speciális eszközeink segítsége nélkül.

A szemed “szempontjából” a saját fejed egy láthatatlan űrnek tűnik, sem nem sötét, sem nem fényes, ott van közvetlenül a hozzád legközelebb eső látható dolog mögött. Holott tulajdonképpen az egész látómező “ott kint, előtted” egy, a fejed hátsó részében, az optikai központban keletkező érzet. Amit ott kint látsz, az az, amilyennek a fejed “látszik” vagy “érződik” közvetlenül belülről. Ugyanígy minden, amit hallunk, érintünk, ízlelünk és szaglunk, valamilyen, az agyunkkal kölcsönhatásba lépő rezgés. Az agyunk azzá fordítja le ezt a rezgést, amit fénynek, színnek, hangnak, nehézségnek, érdességnek, sósságnak, súlyosságnak vagy csípősségnek ismerünk. Az agyunktól függetlenül mindezek a rezgések olyanok lennének, mint az a hang, ami akkor keletkezik, ha fél kézzel tapsolunk vagy egy bőr nélküli dobon peregnek az ütők. Az agyunktól vagy valamilyen agytól függetlenül, a világban nincs fény, hő, súly, tömörség, mozgás, tér, idő, sem bármely más elképzelhető jellegzetesség. Mindezek a jelenségek kölcsönhatások vagy tranzakciók a rezgések és a valamilyen meghatározott elrendezéssel bíró neuronok között, így tehát a nap fény- és hőrezgései gyakorlatilag nem válnak fénnyé vagy hővé, amíg egy élő organizmussal kölcsönhatásba nem lépnek, éppúgy, ahogyan a fénysugarak sem láthatók a térben, hacsak az atmoszféra részecskéi vagy a porszemcsék vissza nem tükrözik őket. Más szóval: kettő kell ahhoz, hogy bármi történjen. Amint láttuk, egyetlen gömbnek nincs mozgása a térben, míg két gömb a lineáris mozgás lehetőségét hordozza, három gömb a síkban való mozgás, négy gömb pedig a három dimenzióban való mozgás lehetőségét.

Ugyanez vonatkozik az elektromos áram elindítására is. Az áram nem “áramlik”, nem folyik át a vezetéken addig, amíg a pozitív pólus a negatívhoz nem csatlakozik, vagy, még egyszerűbben, az áram nem folyik addig, amíg nincs megérkezési (vég)pontja. Egy élő organizmus pontosan ilyen “megérkezési (vég)pont”. Nélküle a fény, a hő, a súly, a nehézség és a többi ehhez hasonló jelenség “áramai” nem léteznének. Szinte azt mondhatnánk, hogy az agy varázsereje éppen az, hogy előhívja mindezeket a csodákat a világegyetemből, akár egy hárfajátékos, aki a csendes húrokból dallamot hív elő.

Egy még meggyőzőbb példa a létezésre mint viszonyra vagy (össze)kapcsolódásra a szivárvány előidézése.2

2 Ennek szemléltetéséért Owen Barfieldnak tartozom hálával, Saving the Appearances (Mentsük meg a látszatot). Faber & Faber, London, 1956.

A szivárvány ugyanis csak olyankor jelenik meg, amikor egy meghatározott, háromszögű kapcsolat áll fenn három összetevő: a nap, az atmoszféra páratartalma és egy megfigyelő között. Ha mindhárom jelen van, és ha a közöttük lévő szögkapcsolat pontos, akkor, és csakis akkor jön létre a “szivárvány” jelensége. Ha mégoly áttetsző is, a szivárvány nem egy szubjektív hallucináció. Korlátlan számú megfigyelővel ellenőrizhető, noha egymáshoz képest mindegyikük egy kissé eltérő helyzetből fogja látni. Kisgyerekként egyszer a biciklimen kergettem a szivárványt, és csodálkozva vettem észre, hogy folyton távolodik. Olyan volt, mintha a víz tükrén visszaverődő holdat próbáltam volna megfogni. Akkor még nem értettem, hogy a szivárvány csak akkor jelenhet meg, ha a nap, én és az ív láthatatlan középpontja ugyanazon az egyenes vonalon helyezkedünk el, úgyhogy mozgásommal megváltoztattam az ív látszólagos középpontját.

A lényeg tehát az, hogy egy megfelelő helyzetben álló megfigyelő ugyanolyan szükséges a szivárvány megnyilvánulásához, mint a másik két összetevő, a nap és a páratartalom. Persze mondhatná bárki, hogy ha megfelelő kapcsolatban állna a nap és egy bizonyos mennyiségű páratartalom, mondjuk, az óceán fölött, bármely velük egy vonalba hajózó megfigyelő szivárványt látna. De azt is mondhatná bárki, hogy ha egy megfigyelő és a nap pontosan egy vonalba esnek, szivárvány jönne létre, ha lenne a levegőben páratartalom.

Az elsőként felsorolt feltételpáros valahogy mintha megőrizné egy megfigyelőtől függetlenül is a szivárvány valóságértékét. A másodikként említett feltételpáros viszont azzal, hogy kiiktat egy tömör, jól megfogható “külső valóságot”, vitathatatlan ténnyé látszik tenni, hogy ilyen körülmények között nem jöhet létre szivárvány. Ennek egyedül az az oka, hogy abból a jelenlegi mitológiánkat alátámasztó alapvetésből indulunk ki, amely szerint a dolgok önmagukban léteznek, függetlenül attól, hogy van-e megfigyelő, vagy nincs. Ezzel azt a képzelődésünket igazoljuk, hogy az ember nem tartozik lényegileg a világhoz, hogy létezése önmagában nem sokat változtat a világ menetén, és hogy szabadon megfigyelheti a valóságot anélkül, hogy ezzel megváltoztatná azt. Ugyanis a mítosz, amelyben a világ tömör, érzékelhető és “ott” van, akár látjuk, akár nem, kéz a kézben jár azzal a mítosszal, amely minden megfigyelőt egy önmagától lényegében idegen valósággal “szembesülő”, különálló egónak tekint.

Meglehet, különösebb vívódás nélkül elfogadható ez az érvelés, amíg csak olyan dolgokról van szó, mint a szivárvány, melyet sosem értékeltek túl nagyra a valóságos világban. De mi van, ha rádöbbenünk, hogy ugyanez a helyzet akkor is, amikor sziklákat, hegyeket és csillagokat érzékelünk? Nincs ebben semmi ésszerűtlen. Nem kellett hozzá az elmét, a lelket, a szellemet vagy ehhez hasonló agyrémeket előráncigálnunk. Egyszerűen fizikai rezgések és az agy, valamint a hozzá kapcsolódó különböző érzékszervek közötti kölcsönhatásról beszéltünk, és csupán azt mondtuk, hogy az aggyal rendelkező lények integráns, lényegileg hozzátartozó jellegzetességei a mintának, amely a szilárdan érzékelhető földet és a csillagokat is hordozza, és hogy enélkül az integráns jellegzetesség

(vagy árampólus) nélkül az egész kozmosz ugyanolyan megnyilvánulatlan lenne, mint a szivárvány a levegő páracseppjei vagy egy megfigyelő nélkül. Ellenállásunk ezzel az érveléssel szemben pszichológiai. Bizonytalanságérzetet kelt bennünk, mert megbolygatja a világnak azt az ismerős képét, amelyben a sziklák mindenekfelett a kemény, megingathatatlan valóság szimbólumai, az Örök Szikla pedig magának Istennek egy metaforája. A tizenkilencedik század mitológiája az embert egy merőben jelentéktelen kis baktériummá redukálta egy határtalan kiterjedésű, végeérhetetlen világegyetemben. Egyszerűen túl sokkoló, vagy túl gyors váltást jelent belátni, hogy mesés agyával az egészet – beleértve a több millió fényév távolában található csillagködöt is – ez a kis baktérium hívja elő.

Kénytelenek vagyunk-e mindezek fényében levonni azt az igencsak valószerűtlen végkövetkeztetést, hogy mielőtt az első, aggyal rendelkező organizmus megszületett, a világegyetem nem is létezett – hogy az organikus és az inorganikus jelenségek ugyanabban az időbeli pillanatban jöttek létre? Lehetséges, hogy a teljes geológiai és asztronómiai történelem merő extrapoláció – hogy arról szól, mi történhetett volna, ha megfigyelték volna? Talán. De én egy óvatosabb elgondolásig merészkedem.

Azt a tényt, hogy minden organizmus előhívja saját környezetét, azzal a poláris vagy ellentétes ténnyel kell kiegyensúlyozni, hogy az organizmust viszont a teljes környezet hívja elő. Ráadásul a teljes környezet (vagy helyzet) térbeli és időbeli egyszerre – azaz tágabb és huzamosabb, mint a benne foglalt organizmusok. Az organizmus a saját születését megelőző múltról és a halálán túli jövőről való tudást hív elő. A másik póluson viszont a világegyetem nem kezdődött volna el, vagy nem nyilvánult volna meg, ha már kezdettől nem úgy lett volna, hogy egy bizonyos ponton organizmusokat is hordozni fog – amint az áram sem kezd el a vezeték pozitív végéből áramolni addig, amíg a negatív végpont nem rögzített. Az elv ugyanaz, akár több milliárd évbe kerül a világegyetemnek, hogy az organizmusba polarizálja magát, akár egy másodpercbe az áramnak, hogy áthaladjon egy 186 000 mérföld hosszú vezetéken.

Ismétlem, az organizmus/környezet polaritás megértésének nehézsége pszichológiai. A mítosz történelme és földrajzi eloszlása bizonytalan, de jó néhány ezer éven keresztül hamis alázatosság megszállottai voltunk – egyrészt alulbecsültük magunkat mint puszta “teremtményeket”, akik Isten szeszélyéből vagy vak erők szerencsés összjátékaként jöttünk ebbe a világba; másrészt meggyőztük magunkat arról, hogy különálló személyes egók vagyunk, és mint ilyenek, harcoltunk a fizikai világ feletti irányítás megszerzéséért. Mindeközben pedig hiányzott belőlünk a valódi alázat: az a felismerés, hogy tagjai vagyunk a bioszférának, a “tartalmazott konfliktusok harmóniájának”, amelyben egyáltalán nem is létezhetnénk a növények, a rovarok, a halak, a lábasjószág és a baktériumok közreműködése nélkül. Ugyanennyire hiányzott belőlünk a megfelelő önbecsülés is, a felismerés, hogy én, az egyedi organizmus, olyan mesés leleményességű szerkezet vagyok, amely az egész világegyetemet életre hívja. Hogy leírhassuk és irányíthassuk, mindent egy bizonyos távolságra helyeztünk önmagunktól, és ezzel elidegenítettük magunkat a környező világtól és a saját testünktől egyaránt – az ént pedig ott hagytuk elárvultan, egy tartalmától megfosztott, kielégítetlen kísértetként, csordultig bűntudattal és szorongással; kapcsolattalanul és magányosan.

Egy olyan világnézetet és egy olyan józanságot nyertünk ezáltal, amely szikkadt, mint egy rozsdás sörösdoboz a tengerparton. A tárgyak világa ez, az olyan hétköznapi “ez-csak-egy”-eké, mint egy króm alkatrészekkel ellátott, hőálló műanyag asztal. Határtalanul megnyugtatónak érezzük – csakhogy nem marad nyugton, ezért aztán meg kell védelmezni, akár azon az áron is, hogy addig sikáljuk az egész bolygót, amíg egy szép, tiszta szikla nem lesz belőle újra. Hiszen ebben a mi alapvetően geológiai világegyetemünkben az élet végül is egy igencsak nyálkás és ragacsos véletlen. “Ha az ember fia kenyeret kér tőle, vajon az követ ad-e neki?” A válasz valószínűleg “igen”.

Mindazonáltal ez a felfogás nem vitatja a tudományos gondolkodást, amely mára messze maga mögött hagyta a newtoni biliárdjátékot, és a Teljesen Automata, puszta tárgyakból álló mechanikus világegyetem mítoszát. A tudomány igazából ezen a ponton vette kezdetét, de, hűen William Blake elvéhez, amely szerint: “A bolond, aki kitart bolondságában, végül bölccsé válik”, elsőként a kitartó tudós veszi észre a régi világmodellek elavulását. Üssük fel bármelyik jól bevált, szabványos kvantumelmélet-tankönyvet:

…a világot nem lehet helyesen különálló részekben elemezni. Egy oszthatatlan egységnek kell tekinteni, amelyben a különálló részek csak a klasszikus (ti. a newtoni) határok között jelennek meg érvényes közelítésekként… Tehát a precizitás kvantumszintjén egy tárgynak nincsenek “belső, valódi természetéből adódó” tulajdonságai (például hullám vagy részecske), amelyek egyedül csak hozzá tartoznak, hanem minden tulajdonságát kölcsönösen és szétválaszthatatlanul megosztja azokkal a rendszerekkel, amelyekkel kölcsönhatásba lép. Sőt, mivel egy adott tárgy, mint például egy elektron, különböző időpontokban különböző rendszerekkel lép kölcsönhatásba, amelyek különböző potencialitásokat hívnak elő… folyamatos átváltozáson megy keresztül azon különböző formák között (például hullám- vagy részecskeforma), amelyekben meg tud nyilvánulni.

Habár a fizikában, a kvantumelmélet megjelenése előtt, az elemi részecskék szintjén még nem találkoztunk hasonló mértékű képlékenységgel és a formának a környezettől való függőségével… nem ismeretlen olyan területeken, mint például a biológia, amelyek összetett rendszerekkel foglalkoznak. Tehát, megfelelő környezeti feltételek esetén, egy baktérium spóraállapotba fejlődhet, amely szerkezetében teljesen eltérő, és viszont.3

3 David Bohm, Quantum Theory. Prentice-Hall, New Jersey, 1958. pp. 161-62.

Aztán ott van a másik, kiegészítő oldala a képnek, ahogyan azt a kiváló biofizikus, Erwin Schrödinger bemutatja:

Egyszerűen lehetetlen, hogy a tudásnak, az érzésnek és a választásnak ez az egysége, amit a sajátodnak nevezel, egy adott pillanatban, nem túl régen, hirtelen életre kelt a semmiből; ehelyett inkább ez a tudás, érzés és választás lényegében örök és változatlan, és számszerűen egy minden emberben, sőt minden érző lényben. De nem ebben az értelemben – hogy te egy része, egy darabja lennél egy örök, végtelen lénynek, egy aspektusa vagy módosulása, mint Spinoza panteizmusában. Hiszen akkor ugyanolyan értetlenül azt kérdeznénk: melyik része, melyik aspektusa vagy te? Mi különböztet meg objektíven a többitől? Nem, de bármilyen felfoghatatlannak tűnik is a hétköznapi értelem számára, te – és minden tudatos lény mint olyan – minden vagy a mindenben. Ennélfogva ez az életed, amit most élsz, nem pusztán a teljes létezés egy darabja, hanem bizonyos értelemben maga a teljes egész; csak ez a teljes egész nem olyan felépítésű, hogy egyetlen pillantás át tudná fogni.4

4 Erwin Schrödinger, My View of the World (Az én világképem). Cambridge University Press, 1964. pp. 21-22.

A világegyetem hordozza, feltételezi az organizmust, és minden egyes organizmus hordozza a világegyetemet – csak éppen leszűkített figyelmünk elemlámpasugarának “egyirányú tekintetét,” amelyet arra tanítottak, hogy futó pillantásait különálló “dolgoknak” nézze, valahogyan rá kell nyitnunk a teljes látókörre, amelyről Schrödinger a továbbiakban így ír:

Úgyhogy egyenesen a földre vetheted magad, kitárt testeddel szétterülve Föld Anyán, abban a biztos tudatban, hogy egy vagy vele, és ő veled. Ugyanolyan szilárdan megalapozott vagy, és ugyanolyan sebezhetetlen, mintő, valójában ezerszer szilárdabb és sebezhetetlenebb. Amilyen biztosan elnyel holnap, ugyanolyan biztosan életre kelt újra, új törekvésekre és szenvedésre. És nem csak “valamikor”: most, ma, mindennap életre kelt, nem egyszer, hanem ezerszer, újra meg újra téged, éppúgy, ahogyan mindennap ezerszer elnyel. Mert örökre és mindig csak most van, ugyanaz a most; a jelen az egyetlen dolog, aminek nincs vége.5

5 Ugyanott, p. 22.

 

 

 

ÉS AKKOR MI VAN?

 

 

 

Egy új látomásról és látásmódról beszélni azt jelenti, hogy amint elmondtuk, máris megkérdezik, mire jó. Ha belegondolunk, ez elképesztő, de a protestantizmus közegében nevelkedett emberek esetében kivétel nélkül így működik. A katolikusok, a hinduk, a buddhisták, a muzulmánok és a taoisták mind megértik, hogy a “látás” vagy a szemlélődés és a kibontakozó “látomás” önmagáért jó, sőt, ha az Üdvözült Látomást vesszük alapul, ahol a lények örökre Isten ismeretébe és szeretetébe merültek, akkor ez maga a legfőbb jó. De a protestánsokat bosszantja ez a lehetőség. Egyik hivatalos imájukban azt kérik, hogy azoknak, akik a mennybe kerülnek, “adassék szüntelen növekedés a Te szeretetedben és szolgálatodban”, hiszen, végül is, a Fejlődés megállíthatatlan. Még a menny is, óhatatlanul, egy fejlődő közösség.

Ennek oka, feltételezem, az, hogy a tárgyak világának és az embernek mint különálló egónak a mitológiája a vallások közül legerősebben a protestantizmusban, különösen a modern protestantizmus liberális és haladó formáiban éreztette hatását. Az ily módon meghatározott és megtapasztalt ember természetesen képtelen felszabadultan örülni, gyönyört és elégedettséget érezni, hogy a kreativitást már ne is említsük. Mivel beugratták az illúzióba, hogy ő egy független, felelős forrása a cselekvésnek, nem érti, hogy miért van az, hogy bármit tesz, az mindig kevesebb annál, mint amit tennie kellene, mivel a társadalom, amely különállóként határozta meg őt, nem tudja rávenni, hogy úgy viselkedjen, mintha valóban tartozna valahová. Ezért aztán állandó bűntudatban ég, és a leghősiesebb erőfeszítésekkel igyekszik lelkiismeretét kibékíteni.

Ezekből az erőfeszítésekből születnek a szociális szolgálatok, a kórházak, a békemozgalmak, a külföldi segélyprogramok, a térítésmentes oktatás és a jóléti állam egész filozófiája. Ugyanakkor az őrületbe kerget minket az a tény, hogy minél sikeresebbek ezek a hősies és nagyszerű erőfeszítéseink, annál több új és egyre borzalmasabb problémát váltanak ki. Ami azt illeti, kevesen gondoltuk végig, hogy végső soron mi az a jó, aminek elérését feladatul tűzték ki maguknak ezek a kezdeményezések. Mikor jóllakattuk az éhezőket, felöltöztettük a mezteleneket, és lakást biztosítottunk a hajléktalanoknak, akkor mi van? Az a cél, hogy képessé tegyük a szerencsétlen embereket, hogy segíteni tudjanak a még náluk is szerencsétlenebbeken? Hogy egy hatalmas burzsoáziává alakítsuk a hindukat és az afrikaiakat, ahol minden bengáli és zulu számára biztosítjuk azt a kiváltságot, hogy csatlakozzon különkiadása patkányversenyünkhöz, időben megvegye a tartozékokat, és egy tévékészüléket, ami pályán tartja?

Néhány évvel ezelőtt egy barátom teaültetvényeken sétált keresztül Darjeelingben, és észrevette, hogy egy bizonyos részen a cserjék mind kiszáradtak. Amikor rákérdezett, elmagyarázták, hogy a tulajdonos annyira megszánta elszegényedett munkásait, hogy dupla bért fizetett nekik. Az eredmény azonban az lett, hogy csak feleannyi ideig dolgoztak, ami a kritikus szezonban, amikor mindennap gondozni kell a növényeket, katasztrofális volt. A barátom felvetette a problémát egy indiai kommunistának. Az ő megoldása az volt, hogy fizessenek nekik dupla bért, és kényszerítsék munkára őket. Aztán megkérdezett egy amerikai üzletembert. Az ő megoldása az volt, hogy fizessenek nekik dupla bért – és szereljenek rádiót az otthonaikba! Senki sem fogta fel, hogy azok a munkások többre becsülték a lógással töltött időt, mint a pénzt.

A kényszeres aktivisták nehezen értik meg, hogy a világ hatalmas társadalmi és gazdasági problémáit nem lehet puszta erőfeszítéssel és technikával megoldani. A kívülálló nem tolakodhat be csak úgy, mint valami Mikulás, aki rendbe teszi a dolgokat – különösen az a fajta kívülálló, aki közülünk való, akiről, mivel hiányzik belőle a világhoz való tartozás érzése, menthetetlenül érezni már a “szagáról”, hogy beavatkozó. Nem igazán tudja, hogy mit akar, így aztán mindenkinek gyanús, hogy ajándékai egy cseppet sem önzetlenek. Mert ha tudod, hogy mit akarsz, és megelégszel annyival, megbízható vagy. De ha nem tudod, vágyaid határtalanok, és senki sem tudja, hogyan álljon hozzád. Semmi sem elégít ki egy élvezetre képtelen embert. Nem azt mondom, hogy az amerikai és az európai cégeket kapzsi gonosztevők vezetik, akik jólétben élnek, mindenki másnak a bőrén. A lényegre csak akkor derül fény, amikor rájövünk, együttérzéssel és szomorúsággal, hogy a legtöbb befolyásos, gazdag emberünk egy taposómalom rabja, egy szerencsétlen balek, akinek – az igen ritka kivételtől eltekintve – halvány gőze sincs róla, hogyan költse el és hogyan élvezze a pénzt.

Ha pogány lettem volna, A bíborpiros szőlőt magasztalnám,

Rabszolgáim felásnák szőlőskertemet, És én a bort innám;

De Higgins egy pogány, És rabszolgái aszottak, búsak,

Hogy holmi langyos tejet iszik Pontosan kétszer mindennap.1

1 G. K. Chesterton, “The Song of the Strange Ascetic” (A furcsa aszkéta dala), Collected poems. Dodd, Mead, New York, 1932. P. 199.

A meghökkentő igazság az, hogy a polgárjogok érvényesítésére, a nemzetközi béke megteremtésére, a népességszabályozásra, a természeti erőforrások megőrzésére és a föld éhezőinek megsegítésére tett legnemesebb erőfeszítéseink – bármily sürgetőek is legyenek – inkább rombolni fognak, mint segíteni, ha továbbra is a jelen szellemben visszük véghez őket. A dolgok állása szerint ugyanis, semmink sincs, amit adhatnánk. Ha itt nem élvezzük saját gazdagságunkat és életformánkat, máshol sem fogja élvezni senki. Javaink természetesen hozzájuttatnak ahhoz a hirtelen energialökethez és reményhez, amit a metadrin és hasonló gyógyszerek nyújtanak végső kimerültség esetén. De békét csak azok teremthetnek, akik maguk is békések, és a szeretettel csak azok képesek megismertetni, akik tudnak szeretni. Bűntudat, félelem vagy a szív üressége nem terem semmiféle szeretetteljes munkálkodást, aminthogy érvényes jövőbeli terveket sem készíthet az, aki nem tud a jelenben élni.

A különálló személyből hiányzik a megelégedettség, az őt megtöltő tartalom. Örökösen a reményen él, a holnapot várva, mert így nevelték gyerekkorától, amikor játékokkal csendesítették le a 22-es csapdákkal szembeni, önmaga számára még felfoghatatlan dühét. Ha egy valódi népi vallásra akarsz bukkanni saját kultúránkban, csak figyeld meg a Mikulás-rítusokat. Már advent beköszönte előtt, amely eredetileg az ünnepre előkészítő háromnégy hetes böjti időszak volt, az utcák mindenhol karácsonyi díszekben pompáznak, aranyfüstragyogásban és az ünnepi ajándékvásár színáradatában úsznak az üzletek, a nyilvános hangszórók pedig elektromos karácsonyi dalokat búgnak, úgyhogy a Venite adoremustól már jóval karácsony napja előtt halálosan émelyeg az ember.

A legtöbb lakásban már feldíszítik és kivilágítják a fákat, a nagyszabású felhajtás előrehaladtával pedig körülveszik őket azokkal a remegő fényű szalagokkal összekötött, tündöklő csomagokkal, amelyek úgy néznek ki, mintha hercegeknek szánt ajándékokat rejtenének. Az iskolákban és a munkahelyeken ez időre már megtartották a karácsonyi ünnepségeket, még a valódi ünnepi szünetnapok előtt, úgyhogy karácsony estére az ünneplések már gyakorlatilag lefutottak. De még a fa alatt ott vannak azok a csomagok, és a kandalló előtt a zoknik.

Amikor végre elérkezik a nagy nap, a gyerekek szinte önkívületbe kerülnek. Valahogy átvergődnek a reggelin, az éjszaka nagy részében amúgy sem tudtak már aludni, majd rávetik magukat az ajándékokra, és cafatokra tépik azokat az arany-és ezüstcsomagokat, mintha legalábbis magát az életelixírt vagy a bölcsek kövét rejtenék. Délre a nappali úgy néz ki, mintha egy használtpapír-szállító teherautó véletlenül egy trafiknak ütközött volna: megcsonkított kartondobozok, fagyapot, csomagolópapír és vonagló szalagroncsok mindenhol; nyakkendők, fejükön landolt babák, félig összerakott villanyvasutak, űrruhák, műanyag atombombák és elszórt tábla csokik; ezernyi összerakósjáték-darabka, leszakadt karácsonyfadísz, mini sportkocsi, vízipisztoly, whiskysüveg és lufi hever szanaszét. Egy óra múlva a gyerekek bömbölnek vagy visítoznak, és ki kell őket kergetni a szabadba, hogy egy kicsit rendbe szedjék a szobát, és helyet szorítsanak a karácsonyi vacsorának. Ezután karácsony tizenkét napja gyomorpanaszokkal, meghűléssel és influenzával telik, újévkor pedig a felnőttek merev részegre isszák magukat, hogy elfelejtsék az egészet.

Leírni talán szórakoztató volt, a lényeg azonban az, hogy a felfűtött várakozás siralmas véget ért. A lány fantasztikus volt, de a pasi impotens. De mivel lennie kell valahol valaminek, a várakozásokat újra felszítják, hogy továbbra is bedőljünk a törekvéseink hosszú sorának végén arányló, ínycsiklandozó nyalánkságnak. Mi lehet az? A gyerekek jól tudták, mi az, amíg a patkányverseny csapdájába nem estek. Életem egyik legszebb karácsonyi ajándéka egy olcsó, véletlenül hozzám került üveggyémántos gyűrű volt, ami egy pukkanós bonbonból gurult ki valami bulin. De én leültem a kandalló mellé ezzel az elvarázsolt tárggyal, és ide-oda forgattam, hogy elkapjam a belsejében izzó, különböző színű fényeket. Tudtam, hogy megtaláltam Salamon gyűrűjét, amellyel dzsinneket és bronzszárnyú gonosz szellemeket lehet megidézni – nem mintha meg akartam volna kérni őket valamire, mivel éppen elég volt ennek a varázslatnak a jelenlétében lenni, nézni, amint életre kelnek a tűz lángjaiban, és érezni, hogy kapcsolatban vagyok az időtlen, paradicsomi világgal.

Jellemző tünete a mi rozsdás sörösdoboz típusú józanságunknak, hogy kultúránk nagyon kevés mágikus tárgyat állít elő. Az ékszerek semmitmondóak és unalmasak. Az építészetből szinte teljesen kiveszett az áradó kifejezőkészség, megszállottan emeli üvegdobozait a magasba. A gyerekkönyveket komoly hölgyek írják, akiknek három nevük van, de fantáziájuk nincs, na és a képregények: megnézted valaha közelebbről Dagwood szobabútorait? A katolikus egyház potenciálisan mágikus szertartásait vagy elhadarják csúcssebességgel vagy pedig egy kommentátor segítségével “megmagyarázzák”. A mindennapi viselkedésben affektálásnak és modortalanságnak számít a dráma vagy a rituálé, a modor pedig megkülönböztethetetlenné vált a modorosságtól – ahol létezik egyáltalán. Nem állítunk elő semmit, ami a híres keleti szőnyegekhez, perzsa üveghez, cseréphez és gazdagon díszített kódexekhez vagy az arab bőrművességhez, spanyol berakásokhoz, hindu szövetekhez, kínai porcelánhoz és hímzéshez, japán lakktárgyakhoz és brokáthoz, francia gobelinhez vagy inka ékszerészethez lenne fogható. (Bár mellesleg egyes apró elektronikus eszközök akaratlanul is közel járnak a finom kidolgozású ékszerekhez.)

Ennek oka nemcsak abban rejlik, hogy túlságosan elfoglaltak vagyunk, és nincs jelenérzékünk; nemcsak abban, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a fajta munkát, amit ez ma jelentene, sem pedig pusztán abban, hogy jobban szeretjük a pénzt a “kellékeknél”. Az az oka, hogy kitakarítottuk, varázslatmentesre sikáltuk a világot. Még a paradicsom látomását is elvesztettük, úgyhogy művészeink és kézműveseink számára már elhomályosultak, kivehetetlenné váltak formái. Ez az ára annak, hogy megpróbáljuk a világot egy olyan “én” szemszögéből uralni, akinek mindaz, ami megtapasztalható, csak idegen tárgyak, “ez csak egy”-ek végtelen sora.

Visszamenni szentimentális lenne és lehetetlen. A gyerekek annyira vannak kapcsolatban a paradicsomi világgal, amilyen mértékben még nem sajátították el az egotrükköt. Ugyanez igaz azokra a kultúrákra, amelyek, a mi mércéink szerint, “primitívebbek” és – az analógia alapján – gyerekesebbek. Ha tehát miután legalább elméletben megértettétek, hogy az egotrükk egy beugratás, és hogy a színfalak mögött az “én” és a “világegyetem” egy és ugyanaz, megkérdezitek tőlem: “És akkor mi van? Mi a következő lépés, a gyakorlati alkalmazás?” – azt válaszolom, hogy a legeslegfontosabb elmélyíteni, megszilárdítani a megértéseteket, képessé válni a felszabadult örömre, arra, hogy a jelenben tudjatok élni, és az ehhez szükséges fegyelemre. Enélkül nincs mit adnotok – a béke vagy a faji integráció ügyének, az éhező hinduknak és kínaiaknak vagy akár a legközelebbi barátaitoknak. Enélkül minden szociális segítségnyújtási igyekezet zűrzavaros kontárkodás, a jövőre irányuló minden tevékenykedés pedig előre tervezett katasztrófa lesz.

De az út nem visszafelé vezet. Amint a tudomány még több tudomány segítségével haladta meg saját, teljesen atomisztikus és mechanikus világnézetét, az egotrükköt elmélyített és felerősített öntudatossággal kell meghaladni. Mert nem lehet a különállóság érzésétől egy úgynevezett “akaratlagos cselekvéssel” megszabadulni, úgy, hogy megpróbálunk elfeledkezni magunkról, vagy úgy, hogy “belefeledkezünk” valami más érdekes dologba. Ezért bukik meg mindenféle erkölcsi prédikáció: csak körmönfont képmutatókat szül – szégyenbe, bűntudatba vagy félelembe prédikált embereket, akik rákényszerítik magukat, hogy úgy viselkedjenek, mintha tényleg szeretnének másokat, úgyhogy a végén “erényeik” gyakran kártékonyabbak, mint “vétkeik”. Egy igen lelkiismeretes, őszinte és nagyszerű hölgyek által vezetett brit szociális szolgálat, a Charity Organization Society -röviden C. O. S. – a szegények közt csak mint a “Cringe or Starve” (Nyalj vagy Éhezz) szolgálat ismeretes.

Csuang-ce, a taoista filozófus, azt mondta az ilyen, “egótlanságra” vagy önzetlenségre törekvő erőfeszítésekről, hogy olyanok, “mintha dobpergéssel üldöznénk a szökevényt”, vagy, ahogyan mi fogalmaznánk, olyan, mint amikor a rendőrség szirénázva próbál rajtaütni a betörőn. Vagy ahogyan a hinduk mondják, olyan, mint megpróbálni nem gondolni a majomra, amikor gyógyszert szedünk – annak a közismert babonának az alapján, amely szerint hatástalanítja a gyógyszert, ha majomra gondolunk.

Ezekből az erőfeszítésekből csak annyit tanulhatunk, hogy nem működnek. Mert minél inkább próbálunk mohóság és félelem nélkül cselekedni, annál inkább rájövünk, hogy törekvésünk mohóság vagy félelem táplálta okokból fakad. A szentek mindig is alávaló, hitvány bűnösöknek nyilvánították magukat – annak a felismerésnek az alapján, hogy szentségre törekvésük a legnagyobb bűnből, a spirituális büszkeségből táplálkozik, abból a vágyból, hogy önmagukat mint a szeretet és az önzetlenség művészetében elért páratlan sikert csodálják. Emögött pedig az ördögi körök feneketlen kútja rejlik: az “én bűnbánóbb vagyok, mint te”, vagy az “én kevésbé vagyok büszke az alázatomra, mint te” játéka. Lehetséges-e egyáltalán nem belebonyolódni valamiféle egy-a-csúcson játékba? “Én rosszabbul játszom az egy-a-csúcson játékot, mint te.” “Én világosabban felismerem, mint te, hogy minden, amit teszünk, csak egy-a-csúcson játék.” Az egotrükk, úgy tűnik, újra meg újra megerősíti önmagát, pózról pózra, végeérhetetlenül.

De miközben ezeket a játékokat űzöm – amint egyre inkább tudatában vagyok a tudatosságomnak, annak, hogy nem tudom önmagamat mint fent lévőt meghatározni anélkül, hogy te (vagy valami más, mint én magam) ne lenne lent – világosan látom, hogy az én “fent”-em a te “lent”-edtől függ. Egy “komisz” vagy “kárhozott” emberekből álló külső kör segítsége nélkül sohasem tudhatnám, hogy én az “aranyos” vagy a “megváltott” emberek belső körébe tartozom. Hogyan is tudná bármely belső kör kollektív egóját fenntartani a kívülállók rettenetes életvitelének megbeszélésével egybekötött vacsorák öröme nélkül? A rasszista déliek identitása azon alapszik, attól az összehasonlítástól függ, amelyben szembeállítják magukat azokkal a mocskos “niggerekkel”. De az ellenkező oldalon ugyanígy, a külső körök úgy érzik, hogy ők igazán “belül” vannak, és kedvenc kedvtelésükkel, a kockafejűekről, a “fehérekről”, a waspokról,2 a filíszteusokról és az átkozott burzsoáziáról szóló felháborodott beszélgetéseikkel táplálják kollektív egójukat.

2 White Anglo-Saxon Protestant (fehér angolszász protestáns), a tipikus “maradi” a beatnikek szemében.

Még Aquinói Szent Tamás is elszólta magát, hogy a mennybéli szentek áldottságuk osztályrészeként lenézhetnek majd a csipkés oromzatról, és élvezhetik a pokolban vergődő bűnösöket “megillető igazságot”. Minden győztesnek szüksége van vesztesekre; minden szentnek szüksége van bűnösökre; minden bölcsnek szüksége van bolondokra – legalábbis addig, amíg a legnagyobb hajtóerő az életben az, hogy “vigye valamire” az ember, vagy hogy “legyen valaki” mint egy egyedi és különálló isteni lény.

De én általad határozom meg önmagam; csak azon keresztül ismerem magam, ami “más”, függetlenül attól, hogy alattam vagy felettem állónak látom azt a “mást” bármiféle értékrend ranglétráján. Ha fent van, az önsajnálat hajtóerejét élvezem, ha lent, a büszkeségét. Az, hogy én én vagyok, együtt jár azzal, hogy te te vagy. Ezért aztán ahogyan egy híres haszid rabbi mondta: “Ha én azért vagyok én, mert te te vagy, és ha te azért vagy te, mert én én vagyok, akkor én nem vagyok én, és te nem vagy te.” Mindketten inkább valami közös vagyunk abban, amit Martin Buber En-és-Te-nek vagy Én-és-Az-nak nevezett – maga a mágnes, amely a pólusok között fekszik, én magam és minden között, amit másnak érzékelek.

Íme itt van egy elméletileg kétségbevonhatatlan tény. De a kérdés az, hogyan lehet túllépni azon az érzeten, hogy minden “mástól” el vagyunk zárva, hogy csak egymagunk vagyunk – egy a tapasztalati körébe tartozó szinte minden más “tárggyal” elkerülhetetlen versengésbe és konfliktusba vetett organizmus. Számtalan recept kínálkozik erre a vállalkozásra, és szinte mindegyik mellett szólnak érvek. A jógameditációs gyakorlatok, a dervistánc, a pszichoterápia, a zen buddhizmus, a Szent Ignác-i, a Szent Szaléz-i és a Hesychast “imádság”-módszerek, a tudatmódosító szerek – például LSD, meszkalin – használata, a pszichodráma, a csoportdinamika, az érzékeléstudatosítási technikák, a kvékerizmus, a Gurdjieff-gyakorlatok, a relaxációs terápiák, az Alexander-módszer, az autogén tréning és az önhipnózis mind elérhető. Az a baj ezekkel a rendszerekkel, hogy amint komolyan belebonyolódtunk, egyszer csak ott találjuk magunkat valamely különleges belső körbe dobozolva, amely önmeghatározását – gyakran a legelegánsabb, legkifinomultabb árnyaltsággal – egy külső kör kirekesztésére építi. Emiatt minden vallás vagy vallásgyakorlat önmaga ellen dolgozik, és ez azokra a kezdeményezésekre is érvényes, amelyek nem vallásos vagy egyetemes, minden vallást befogadó kezdeményezésekként határozzák meg önmagukat. Mindannyian az “én kevésbé vagyok kirekesztő, mint te” játékát játsszák.

Ezért aztán a testvériség és egyetemes szeretet nevében alapított összes vallás és nem vallás egyformán megosztó és civakodó. Mi szíthat például -a gyakorlati politikában – több ellenségeskedést, mint egy valóban osztályok nélküli és demokratikus társadalom kialakítására törekvő mozgalom? Pedig a mozgalom történelmi gyökerei misztikusak. Jézustól és Szent Páltól, Eckharton és Taule-ren át az anabaptistákig, levellerekig és a Szabad Szellem Testvériségéig visszavezethetők, valamint arra, hogy kitartóan állították: Isten színe előtt minden ember egyenlő. Olyan ez szinte, mintha létezni annyi lenne, mint viszálykodni, vagy legalábbis különbözni, szemben állni valami mással. Ha ez így van, akkor annak, aki nem harcol valami ellen, nincs is identitása; aki nem én-központú, annak nincs is énje. Semmi sem fog össze annyira egy közösséget, mint egy külső ellenséggel szembeni közös ügy. Ugyanaz az ellenség egyúttal a társadalmi egység elengedhetetlen támaszává válik. Éppen ezért minél nagyobb egy társadalom, annál nagyobb ellenségre van szüksége, ami annak rendje és módja szerint vezetett jelenlegi, veszélyes helyzetünkhöz, amelyben a világ gyakorlatilag két széles táborra szakadt. Ha szorult egyáltalán némi intelligencia a szemben álló felek vezérkarába, akkor titokban kiegyeznek, és kerülik a konfliktust: lehordhatják egymást bárminek, de a bombázók bevetésétől tartózkodnak. S ha mégis ragaszkodnának a harchoz, mert az jó formában tartja a seregeket, úgy ezeket a harcokat a helyi összecsapások szintjén tartják, “jelentéktelen” országokban. Voltaire azt mondta volna: ha az Ördög nem létezne, ki kellene találni.

Bárhogy is legyen, minél világosabbá válik, hogy létezni annyi, mint viszálykodni és önérdekkel foglalkozni, annál inkább rákényszerülünk, hogy felismerjük az ellenségek létfenntartó szükségét. Ugyanígy, minél eltökéltebben merülünk bele a “ki vagy mi vagyok én?” kérdésébe – annál elkerülhetetlenebbé válik a felismerés, hogy egyáltalán semmik se vagyunk, minden máson kívül. Viszont, megint csak, minél jobban törekszel valamiféle kiválóságra — az erkölcs, a művészetek vagy a spiritualitás terén -, annál nyilvánvalóbbá válik számodra, hogy csak a jó öreg egojáték egy kifinomult, fennkölt formáját játszod, és hogy bármilyen magas szintűek is legyenek megvalósításaid, azok csak valaki más alacsonyabb szintjéhez vagy kudarcához képest érzékelhetőek, önmagad és mások számára egyaránt.

Ez a megértés először lebénít. Csapdában vagy – a legszörnyűbb 22-es csapdában -, mivel pontosan látod, hogy bármerre lépsz, hordozod és ezáltal előhívod az ellenkezőjét. Határozd csak el, hogy Krisztus leszel, máris lesz egy Júdás, aki elárul, és egy tömeg, aki keresztre feszít. Határozd el, hogy ördög leszel, és az emberek a legmelegebb testvéri szeretetben fognak össze ellened. Az első reakciód talán az lesz, hogy: “Ki a francnak van erre szüksége?” Az egyetlen lehetséges megoldás, úgy tűnik, az, hogy elfelejtsd az egészet, és elmerülj a hétköznapi, jelentéktelen dolgokban, vagy az, hogy öngyilkossággal vagy pszichózissal kiszállj a játékból, és hátralévő napjaidat egy elmegyógyintézetben gügyögve töltsd el.

Marad azonban egy másik lehetőség is. Ahelyett hogy kiszállnánk, kérdezzük meg, mit jelent a csapda. Mit foglal az magában, hogy cselekvésképtelenné váltál, képtelen vagy kiszállni egy játékból, ahol minden szabály egy 22-es csapdája, és minden mozdulat önmaga ellen fordul? Ez kétségkívül ugyanannak a 22-es csapdájának a mély és intenzív megtapasztalása, amelyet gyerekkorodban helyeztek rád, amikor azt mondta neked a közösség, hogy szabadnak és szeretetteljesnek kell lenned, és amikor gyámoltalanságodban független cselekvőként határoztak meg. A bénultság érzete tehát valójában az a derengő felismerés, hogy független egód egy fikció. Egyszerűen nincs ott, hogy bármit is tegyen, vagy hogy külső erők ide-oda lökdössék; hogy megváltoztasson dolgokat, vagy hogy bármilyen változáson menjen keresztül. Az “én”-érzetet, amelyet tapasztalataid teljes világegyetemével kellett volna azonosítani, leszakították és elszigetelték, és ennek a világegyetemnek a megfigyelőjévé tették. Az előző fejezetben láttuk, hogy az organizmus és környezetének ez az egysége fizikai tény. De amikor biztosan tudod, hogy különálló egód egy fikció, akkor úgy is érzed, hogy maga a teljes életfolyamat és alapminta vagy. Tapasztaló és megtapasztalt egyetlen tapasztalássá, megismert és megismerő egyetlen megismeréssé válik.

Ezt minden organizmus más “látószögből” és különböző módokon tapasztalja meg, mivel minden organizmus maga az önmagát végtelen variációkban megtapasztaló világegyetem. Az ember viszont ne essen abba a csapdába, amit ez a tapasztalat egy külső, mindenható Istenben hívőknek tartogat – a kísértésbe, hogy úgy érezze: “Isten vagyok” ebben az értelemben; és elvárja az összes többi organizmustól, hogy engedelmeskedjen neki és imádja őt.

Mindenekfölött véssük az eszünkbe, hogy egy ilyen tapasztalatot nem lehet erőltetni vagy fiktív “akaratunkkal” előidézni – kivéve amennyiben a világegyetemen való felülkerekedés ismételt egy-a-csúcsra erőfeszítései történetesen felfedik meddőségüket.

Ne próbálj megszabadulni az egoérzettől. Fogadd el, amíg tart, mint a teljes folyamat egy jellegzetességét vagy játékát – mint egy felhőt vagy egy hullámot, vagy mint azt, amikor meleget vagy hideget érzel, vagy bármi mást, ami magától történik. Az egótól való megszabadulás a leküzdhetetlen egoizmus utolsó menedéke! Egyszerűen igazolja és megerősíti az (ego)-érzés valódiságát. De ha ugyanúgy közelítünk ehhez a különállóságérzéshez, és ugyanúgy elfogadjuk, mint bármelyik más érzetet, úgy oszlik szét, mint ami: egy káprázat.

Ezért nem lelkesedem túlságosan a különböző meditációs vagy jógikus “spirituális gyakorlatok”

iránt, amelyeket egyesek létfontosságúnak tartanak az ego elengedéséhez.

Ugyanis amikor a célból gyakorolják őket, hogy valamiféle spirituális megvilágosodáshoz vagy (fel)ébredéshez “juttassanak”, azt a tévképzetet erősítik meg, hogy az ego saját hajánál fogva egy rántással eldobhatja önmagát. De nincs azzal semmi baj, ha csak a meditálás kedvéért meditálunk, mint ahogyan zenét is a zene kedvéért hallgatunk. Ha azért jársz koncertekre, hogy “kulturálódj”, olyan süketen fogsz ülni ott, mint egy ágyú.

Ha tehát azt kérdezed tőlem, hogyan lehet túllépni az egoérzésen, én azt kérdezem tőled, hogy miért fontos ez neked. Ha őszintén válaszolsz, vagyis megmondod, hogy azért, mert az egód jobban fogja érezni magát az önmeghaladás “magasabb spirituális státusában”, rájössz, hogy te -mint ego – hamisítvány vagy. Úgy érzed majd magad, mint egy hagyma: héj héj után, rejtekhely rejtekhely után hámlik le róla(d), csak hogy a közepén nem leljük a “magvát”. És pontosan ez a lényeg: felismerni, hogy az ego tényleg egy hamisítvány – egy védekezési fal egy védekezési fal körül egy… semmi körül. Még azt sem akarhatod, hogy megszabadulj tőle, de még azt sem, hogy akard akarni.

Amint ezt megértetted, látni fogod, hogy az ego pontosan az, mint amiről egész színlelésével el akarja hitetni, hogy nem az. Távolról sem a személyiség szabad központja, hanem egy automatizmus, amit társadalmi autoritással ültettek belénk gyerekkorunkban, és amibe – talán – egy csipetnyi örökség is vegyült. Ez azzal járhat, hogy átmenetileg egy zombinak vagy bábunak érzed majd magad, aki távoli, ismeretlen erők kezébe futó köteleken táncol felelőtlenül. Ezen a ponton az ego újra megerősítheti magát, a sunyi “én nem tehetek-róla” játékával, amelyben az ego kettéhasítja önmagát, és úgy tesz, mintha önnön áldozata lenne. “Tudod, én csak egy rakás kondicionált reflex vagyok, úgyhogy nem szabad haragudnotok rám, amiért azt teszem, amit éppen érzek.”

(Amire az lehetne a válasz, hogy: “Nos, mi is csak zombik vagyunk, úgyhogy ne panaszkodj, ha feldühödünk.”)

De ki az, akinek nem szabad dühbe gurulnia, vagy nem kellene panaszkodnia, mintha még mindig lenne valamiféle választási lehetősége? Az ego továbbra is fennmarad az “én” formájában, aki kénytelen passzívan elviselni a “magam” és mások viselkedését – ismét mintha a szemlélő én választhatna aközött, hogy elfogadja-e a dolgokat úgy, ahogyan vannak, vagy erőszakosan megtámadja őket. Pedig tulajdonképpen az történt, hogy a hoppon maradt ego visszavonult függetlenségének utolsó mentsvárába: hogy megőrizze önazonosságát, a dolgok puszta szemlélőjévé vagy elszenvedőjévé vált. Itt a sors bábfigurájaként sajnálja vagy vigasztalja önmagát.

De ha átlátunk ezen, és felismerjük, hogy ez is csak egy újabb rejtekhely, egy újabb ürügy önmaga fenntartására, közel járunk a végső leleplezéshez. Ily módon mindazt, ami velem történik, beleértve a saját érzéseimet, egy elválasztó vonal elkülöníti saját magamtól mint tudatos szemlélőtől. Hát nem egyszerű belátni, hogy ez csak egy képzeletbeli vonal, amely a “mögötte” lévő szemlélővel együtt ugyanaz a jól ismert, gyerekkorunkban automatikusan elsajátított színlelési folyamat? Ugyanaz a jól ismert szakadék megismerő és megismert között? Ugyanaz a jól ismert hasadás az organizmus/környezet és az organizmus feedback vagy öntudatos mechanizmusa között? Ha tehát az egyik oldalon nincs választási lehetőségem abban, hogy mi történik meg velem, akkor ennek megfelelően a másik, vagyis a szemlélő oldalán ugyanúgy nincs választási lehetőségem abban, hogy elfogadom-e vagy visszautasítom, ami történik. Elfogadom, visszautasítom, szemlélem, ami történik, ugyanolyan automatikusan, mint amilyen automatikusan történnek a dolgok, vagy mint amilyen automatikusan tükrözik az érzelmeim fiziológiai és vegyi felépítettségemet.

De ebben a pillanatban, amikor úgy tűnik, hogy az ember valóban totál zombivá válik, felrobban az egész. Hiszen sors nem létezik a nélkül a valaki nélkül, aki hordozza. Csapda sem létezik a nélkül a valaki nélkül, akit be lehet ugratni. És valóban, kényszeres viselkedés sem létezik a választás szabadsága nélkül, hiszen csak az akaratlagos viselkedéssel szembeni kontrasztjából ismerhetjük az akaratlan viselkedés érzését. Így aztán, amikor a saját magam és a velem megtörténő dolgok közötti elválasztóvonal feloldódik, és az egónak még passzív szemlélőként sincs menedéke, nem egy világban, hanem egy világként találom magam, amely se nem kényszeres, se nem szeszélyes. Ami történik, az se nem automatikus, se nem tetszőleges: egyszerűen csak megtörténik, és szinte hihetetlennek tűnő harmóniában, minden történés kölcsönösen egymástól függ. Minden ez együtt jár minden azzal. Mások nélkül nincs én, és valahol máshol nélkül nincs itt, úgyhogy – ebben az értelemben – az én más, az itt pedig ott.

Ennek az új énérzetnek a felbukkanásával egyszerre árad szét bennünk az életöröm és a nyugtalanság. Olyan ez, mint amikor először érezzük meg, hogyan kell úszni vagy biciklizni. Az az érzésed, hogy nem te csinálod, hanem valamiképpen magától történik, és azon tűnődsz, vajon el fogod-e veszíteni – mint ahogy valóban el is veszítheted, ha túl erőszakosan próbálod megtartani. A régi érzés azonnali kontrasztjában érzékelve az új érzés

valóban bizonyos passzivitást hordoz, mintha egy szélfújta falevél lennél – amíg rá nem ébredsz, hogy mind a falevél, mind pedig a szél te vagy. A bőrödön kívül eső világ ugyanannyira te vagy, mint a bőrödön belül levő világ: a kettő együtt mozog szétválaszthatatlanul, és eleinte egy kicsit elbizonytalanít, hogy a külső világ annyival hatalmasabb, mint a belső. Azonban hamarosan rájössz, hogy képes vagy folytatni megszokott tevékenységeidet – dolgozni és döntéseket hozni úgy, mint mindig, bár valahogy már nem tűnik akkora tehernek. A tested többé nem egy tetem, amelyet az egódnak kell megelevenítenie és ide-oda hurcolnia. Az az érzésed, hogy a talpadhoz simulva felemel a talaj, és magasba tol a hegy, miközben megmászod. A levegő ki-be lélegzi magát a tüdődből, és a nézés vagy a hallgatózás helyett magától jön hozzád a fény és a hang. A szem úgy lát és a fül úgy hall, ahogyan a szél fúj és a víz folyik. A tér teljes kiterjedése saját elméddé válik. Az idő hullámzó karjaiban hordoz, mint egy folyó, de sosem folyik ki a jelenből: minél tovább megy, annál inkább marad, és sem harcolnod nem kell többé ellene, sem pedig “agyonütnöd.”

Nem kérdezed, mi az értéke, vagy hogy mire jó ez az érzés. Mire jó a világegyetem? Mi egymillió galaxis gyakorlati felhasználhatósága? Pontosan az a haszna, hogy nincs semmi haszna – ami ellentmondásnak tűnik ugyan, mégsem az. Mire jó például valamilyen hangszeren játszani? Ha azért teszed, hogy pénzt keress vele, hogy lekörözz egy másik művészt, hogy kulturált ember légy, vagy hogy az értelmi képességeidet fejleszd, akkor nem igazán játszol – mert nem a zenén jár az eszed. Nem éreztél rá. Ha belegondolsz, a zenélés vagy a zenehallgatás tiszta luxus, egy szenvedélyes függőség, értékes pénz és idő pazarlása pusztán azért, hogy bonyolult hangmintázatokat hozzunk létre. Ugyanakkor mit gondolnánk egy olyan társadalomról, amelyben nem lenne helye zenének, vagy amely nem biztosítana teret a táncnak; vagy bármely, nem közvetlenül a túlélés gyakorlati problémáihoz kapcsolódó tevékenységnek? Nyilvánvalóan, egy ilyen társadalom túlélésének nincs semmi célja – hacsak nem képes valami módon élvezetessé tenni a földművelés, az építkezés, a katonáskodás, a kézművesség vagy a főzés “elsődleges feladatait”. De abban a pillanatban a túlélés célja feledésbe merül. A feladatokat magukért a feladatok kedvéért végzik, aminek következtében a megművelt gazdaságok kertekre kezdenek hasonlítani, a praktikus lakásdobozokon érdekes tetőzetek és titokzatos díszítmények hajtanak ki, a fegyverekre különös mintákat vésnek, az ácsok gondosan “befejezik” munkájukat, és a szakácsok ínyencekké válnak.

Az aranyvirág titka című, kínai filozófiai mű szerint “amikor a cél a céltalanság elérését szolgálja, a dolgot megértették”. Hiszen egy céltalanul túlélő társadalom éppen hogy a céltalan viselkedés biztosításáról nem gondoskodik – azaz a nem közvetlenül a túlélést szolgáló tevékenységekről, amelyek abban teljesednek ki, hogy a jelenben végzik őket, és nem irányulnak feltétlenül valamiféle jövőbeli jutalomra. De közvetetten vagy akaratlanul, az ilyen viselkedés hasznos a túlélés szempontjából, mert értelmet ad a túlélésnek – persze csak abban az esetben, ha nem e célból gyakorolják. Azért játszani, hogy lazítsunk és felfrissüljünk a munkához, annyi, mint nem játszani, ugyanakkor semmilyen munkát nem lehet jól végezni, ha az nem egyfajta játék maga is.

Kikerülni a “túl kell élned” 22-es csapdájából annyi, mint ráébredni, hogy az élet a játékban gyökerezik. Azért nehéz ezt megérteni, mert a “játék” gondolatának két külön értelme van, amelyeket gyakran összekeverünk. Egyfelől felszínességet és őszintétlenséget jelent az, ha valamit csak vagy pusztán játékból teszünk, és ebben az esetben a “játék” szó helyett a “babázás” vagy a “matchboxozás” szavakat kellene használnunk. De ha egy nő azt mondaná nekem, “szeretlek”, jó válasz lenne az tőlem, hogy: “ez komoly, vagy csak játszol velem?” Hiszen végül is ahhoz, hogy ez a kapcsolat virágozzon, nagyon is remélem, hogy a nő nem komoly, és hogy igenis fog velem játszani. Nem jobb lenne azt kérdezni, hogy: “őszintén mondod, vagy csak matchboxozol velem?” Vagyis másfelől van a játéknak egy olyan formája, amely egyáltalán nem felszínes, mint amikor Segovia játszik a gitáron, vagy, Sir Laurence Olivier Hamlet szerepét játssza, vagy, természetesen, amikor valaki a templomban játszik orgonán. A szónak ebben az értelmében mondhatta a Logosról, Isten teremtő bölcsességről Nazianzoszi Szent Gergely azt, hogy:

Mert a Logos nagyban játszik,

az egész kozmoszt előre-hátra kavarja, akarata

szerinti, mindenféle formákba.

És a világ másik felén Hakuin, a japán zen mester: Az éneklésben és a táncban van a Törvény hangja.

Hasonlóképpen a védantában az egész világ az Én lilájaként és mayájaként jelenik meg. Az első szó “játékot” jelent, a másik pedig az illúzió, mágia, teremtőerő, művészet és mérték összetett jelentését hordozza – a mértékét, mint amikor valaki egy bizonyos mértékű ütemben táncol, vagy bizonyos mértékű kiterjedésben rajzol meg egy mintázatot. Ebből a szempontból a világegyetem általában, és a játék különösen, egy bizonyos értelemben “értelmetlen”: azaz – a szavaktól és a szimbólumoktól eltérően – nem jelöl vagy mutat semmit önmagán túl, amint egy Mozart-szonáta sem tartalmaz semmiféle erkölcsi vagy társadalmi üzenetet, és nem próbálja a szél, a mennydörgés vagy a madárcsicsergés természetes hangjait sugallni. Amikor “víz”-hangot keltek, érted, hogy mire gondolok. De mit jelent ez az egész helyzet – én kiadok egy hangot, és te megérted? Mi az értelme egy pelikánnak, egy napraforgónak, egy tengeri sünnek, egy márványkőnek vagy egy galaxisnak? Vagy annak, hogy a + b = b + a? Minták ezek, táncoló fény- és hang-, víz- és tűz-, ritmus- és rezgés-, elektromosság- és téridőminták, amelyek valahogy így szólnak:

Trillapa, trillapa trulp, Hümm csülapa, csillapa csülp; Dömm bongala makranga, Jameronbagoló zümmi, Vihargugymi lumbonga püll.

Vagy Sir Arthur Eddingtonnak az elektronok természetéről szóló, híres szavaival:

Látjuk az ide-oda szökkenő elektronok áramló koszorúival körülvett atomokat, amint egymásnak ütköznek és újra összekötődnek. A koszorúról leszakadt szabad elektronok százszoros sebességgel sietnek tova, oldalcsúszásos hajtűkanyarokat és nyaktörő manővereket hajtva végre az atomok körül… Az előadás olyan magával ragadó, hogy talán már el is felejtettük: volt idő, amikor tudni akartuk, mi is egy elektron. A kérdés megválaszolatlan maradt… Valami ismeretlen tesz nem tudjuk, mit – elméletünk lényegében ennyire jutott. Nem valami megvilágosító elmélet. Olvastam valami ehhez hasonlót máshol:

Nézsonra járt, nyalkás brigyók turboltak, purrtak a zepén.3

3 Alice Tükörországban, Tótfalusi István fordítása.

4 The Nature ofthe Physical World (A fizikai világ természete) J. M. Dent, London, 1935. pp. 280-81.

Ugyanaz a tevékenységbenyomás. Ugyanaz, a tevékenység és a tevékenység végzőjének természetét körüllengő meghatározatlanság.”

A lényeg az, hogy az “előadás olyan magával ragadó.” A világ ugyanis egy bűvölet (latinul, fascinum), egy elragadtatottság (mint amikor borzongató izgalomba hoz, bűvöletbe ragad egy ének); egy ámulatba oldódó elképedés (mint csodálatos, megfejtetlen képpé válni); egy olyan meghökkentő ritmusú és olyan érdekfeszítő cselekményű arabeszk, amelynek hálója ellenállhatatlanul az erős belevonódás, azonosulás állapotába vonz, és elfeledteti velünk, hogy ez egy játék. Olyan mély bűvöletbe esünk, amelyben az éljenzés és a pfujolás izzó szeretetté és gyűlöletté változik át, vagy gyönyörré és rémületté, eksztatikus orgazmussá vagy velőtrázó, hisztérikus idegrohammá. Mindez az összes lehetséges mértéken és dimenzión átlüktetett, -dadogott, -ábrázolt, -mozaikolt, -szinkopált, -árnyalt, -zökkentett, -tangózott és -énekelt bekapcsolt és kikapcsolt, avagy fekete és fehérekből áll elő. Maga a leghamisítatlanabb zagyvaság, és egyben a legmagasabb művészi tökély.

Figyelj elmélyülten egy szavak nélkül éneklő hangra. Sírásba bűvölhet, táncolni kényszeríthet, szenvedéllyel tölthet el, vagy örömödben ugrálni kezdhetsz. Nem tudnád megmondani, hol végződik a zene és hol kezdődnek az érzelmek, hiszen egyfajta zene az egész – a hang az idegszálaidon játszik, akár a lélegzet a furulyán. Pontosan ugyanez minden tapasztalat, azzal a különbséggel, hogy zenéjük sokkal több dimenzióban “rezeg”, mint a hang. A látás, az érintés, az ízlelés, a szaglás, valamint a szavak és a szimbólumok intellektuális dimenzióiban rezegnek – előhívják egymást, és egymáson játszanak. De alapvetően – és ez egy negatív kijelentése valami nagyon pozitívnak -mindez nem több, mint a spitheadi öregember szájából elhangzott titokzatos megnyilatkozás, aki kinyitotta az ablakot és azt mondta:

Tölts kürbe, tölts zűrbe, Tölts korgo-lom-dűlve.

Bach elegánsabban állítja, de ugyanolyan kevés külső jelentéssel:

Amint ezt felismerted, új lendülettel, új lelki-szellemi hozzáállással térhetsz vissza a gyakorlati ügyek világához. Megértetted, megláttad, hogy a világegyetem valójában egy varázslatos illúzió, egy mesés játék, és nem létezik különálló “te”, hogy kivegyen belőle valamit, mintha az élet egy bank lenne, a mi dolgunk meg az, hogy kiraboljuk. Az egyetlen igazi “te” valójában az, aki jön és megy, örökösen megnyilatkozik és visszahúzódik minden tudatos lényben és minden tudatos lényként. Mert “te” az örökösen megújuló látomásban feltűnő és letűnő, milliárdnyi látószögből önmagára néző világegyetem vagy. Amit halálnak, üres térnek vagy semminek “látunk”, az csak e végtelenbe ringó óceán hullámhegyeinek völgyet ívelő görbülete. Mindez része az illúziónak, hogy úgy tűnjön, a jövő valami elnyerhetőt tartogat, és hogy halaszthatatlan létszükségletünk addig menni egyre tovább, míg meg nem kapjuk. Mégis, amint nincs idő a jelenen kívül, a teljes-és-a-mindenen kívül pedig nem létezik senki, úgy nincs soha semmi, amit el lehetne nyerni – bár a játék pikantériája éppen az, hogy úgy teszünk, mintha lenne.

Bárki, aki azzal dicsekszik, hogy tudja ezt, igazából nem érti, hiszen számára az elmélet csak egy jó kis trükk, amellyel fenntarthatja különállósága illúzióját – egy ravasz cselfogás a spirituális egy-a-csúcson játékban. Ráadásul az ilyen dicsekvés mélyen sértő azokra nézve, akik ezt nem értik, és őszintén úgy érzik, hogy ők magányos, egyéni lelkek egy kétségbeesett és szívet tépő élethalálharcban. Az ilyen emberekhez mély és leereszkedés nélküli együttérzéssel kell viszonyulnunk, sőt egyfajta hódolattal és tisztelettel, hiszen végül is az Én őbennük játssza legkockázatosabb és legvakmerőbb játékát – az Önmaga teljes elvesztésének játékát, azt, hogy valamilyen totális, jóvátehetetlen katasztrófa veszélye fenyegeti. Ezért nem ráznak kezet a hinduk, amikor találkoznak, hanem tenyerüket összeérintve meghajolnak a hódolat gesztusával, az istenséget tisztelve az idegenben.

És ne gondold, hogy ez a megértés egyszeriben az erényesség mintaképévé változtat majd. Még sosem találkoztam egyetlen olyan szenttel vagy bölccsel sem, akinek ne lett volna valamilyen emberi gyengesége. Hiszen amíg emberi vagy állati formában nyilvánulsz meg, kénytelen vagy más életek árán táplálkozni, és elfogadni saját organizmusod korlátait, amit a tűz továbbra is eléget, és ami veszély esetén ugyanúgy adrenalint választ majd ki. Ennek a megértésnek az erkölcsi tanulsága mindenekfölött az az őszinte felismerés, hogy ugyanúgy függsz ellenségeidtől, mint alárendeltjeidtől, valamint a külső csoportoktól, és valójában minden másfajta életformától, bármi legyen is az. A gyakorlati élet konfliktusai és versengései bármennyire is magukkal ragadnak, többé sosem leszel képes abba az illúzióban ringatni magad, hogy a “támadó másik”-nak egyáltalán nincs igaza, és hogy el lehetne vagy el kellene törölni a föld színéről. Ez a felismerés a konfliktusok tartalmazásának kincset érő képességével ajándékoz meg, azzal, hogy kézben tudd tartani őket anélkül, hogy elhatalmasodnának; felruház a kompromisszumra való hajlandóság és az alkalmazkodás, valamint a játék képességével, igen, de a magabiztos nyugalomból fakadó játék képességével. Ez az, amit “betyárbecsületnek” neveznek, hiszen az igazán veszélyes emberek azok, akik nem ismerik be, hogy maguk is tolvajok – azok a szerencsétlenek, akik olyan vakbuzgóan játsszák a “jófiúk” és a “jókislányok” szerepét, hogy egyáltalán nincsenek tudatában annak, mennyire lekötelezettjei az (erkölcsi) státusukat fenntartó “rosszfiúknak” és “rosszkislányoknak”. Hogy újrafogalmazzam az evangéliumot: “Szeresd versenytársaidat, és imádkozz azokért, akik alámennek az áraidnak.” Sehol se lennél nélkülük.

A Nyugat, különösen az Egyesült Államok politikai és személyes erkölcsisége – mivel hiányzik belőle ez a józan felismerés – teljesen skizofrén. A meg nem alkuvó, hajthatatlan idealizmus és a tökéletesen gátlástalan gengszterizmus borzalmas keveréke, éppen ezért hiányzik belőle az a humor és az az emberség, amely lehetővé teszi a bevallottan vásott alakok számára, hogy egy asztalhoz üljenek, és méltányos megegyezéseket dolgozzanak ki. Senki sem lehet erkölcsös – azaz senki sem harmonizálhat tartalmazott konfliktusokat – anélkül, hogy létre ne hozna egy működőképes egyezséget a benne lakozó angyal és a benne lakozó ördög felülemelkedett szárnyalásai és alantas trágyája között. A két erő vagy tendencia kölcsönösen egymástól függ, és a játék csak addig működik, amíg az angyal áll nyerésre, de nem nyer, és az ördög áll vesztésre, de sosem vesztődik el. (A játék fordítva nem működik, amint az óceán sem működik domború hullámvölgyekkel és homorú hullámhegyekkel.)

Perdöntő fontosságú, hogy megértsék ezt mindazok, akik a polgárjogokkal, a nemzetközi békével és a nukleáris leszereléssel foglalkoznak. Ezeket a célokat kétségkívül a legteljesebb odaadással kell támogatnunk, de sohasem olyan szellemben, amely nem tiszteli az ellenfelet, vagy amely velejéig gonosznak, elmebetegnek tekinti azt. Nem ok nélkül írják elő a box, a dzsúdó, a vívás sőt még a párbajozás formális szabályai is, hogy az ellenfelek köszöntsék egymást, mielőtt belefognak a küzdelembe. Sok ezer ember lesz majd a nem is oly távoli jövőben, akik megvetik és gyűlölik a négereket, a kommunistákat, az oroszokat, a kínaiakat, a zsidókat, a katolikusokat, a virággyerekeket (beatnike-ket), a homoszexuálisokat és a “drogosokat”. Nem gyógyítja meg, csak elmérgesíti a gyűlölködést, ha sértegetjük azokat, akikben ilyen érzés lakozik, és nagyon is megeshet, hogy a lesajnáló, durva jelzők, amelyeket rájuk aggatunk – kockafejűek, fasiszták, jobboldaliak, üresfejűek – büszke jelvényeikké és szimbólumaikká válnak, amelyek maguk köré gyűjtik és még szorosabban egyesítik őket. De azzal sem érünk el semmit, ha a nyilvánosság előtt szembeszállunk az ellenféllel, udvarias és erőszakmentes ülőtiltakozások és felvonulások formájában, miközben azzal tápláljuk kollektív egónkat, hogy egymás közt sértegetjük őket. Ha igazságos bánásmódot akarunk a kisebbségek számára, és befagyasztani az akár emberi, akár nem emberi természetes ellenségeinkkel folytatott háborúkat, akkor először is a saját szívünkben lakozó kisebbséggel és ellenséggel kell boldogulnunk, hiszen az elvetemült, vásott alak ott is ugyanúgy megtalálható, mint bárhol máshol a “külső” világban – különösen amikor ráébredsz, hogy a bőrödön kívüli világ ugyanúgy te vagy, mint a bőrödön belül lévő világ. Ha harcolni akarunk, akkor ennek a tulajdonságnak a megszerzéséért harcoljunk – de ne a “külső” ellenséggel, hanem azzal a korlátolt szemléletünkkel, amely nem engedi (be)látni ezt az egységet. Az erre a tudatosságra szomjazó elszánt törekvésében senki sem lehet vérszomjasabb egy őrjöngő pacifistánál és militánsabb nacionalista egy antiimperialistánál.

Mondhatnátok persze, hogy mindez túl sokat kíván. Felhozhatnátok a jó öreg alibit, hogy az “emberi természet megváltoztatásának” feladata túl küzdelmes és lassú, és hogy ezekben a kérdésekben azonnali, tömeges megmozdulásra van szükség. Kétségkívül fegyelemre van szükség ahhoz is, hogy saját viselkedésformáin radikálisan változtasson az ember, a pszichoterápia pedig hosszú évekig is elhúzódhat. Én azonban nem erről beszélek. Tényleg annyi időbe vagy fáradságba kerül megérteni, hogy ellenségek és kívülállók nélkül nem tudod meghatározni önmagad, és ha nem ütköznél semmiféle ellenállásba, elvesznél? Belátni ezt annyi, mint megszerezni – mintegy varázsütésre – a humor képességét, a humorérzék és a pöffeszkedő önelégültség pedig kölcsönösen kizárja egymást. A humor egy igazságos bíró tekintetében megcsillanó titkos kacsintás, aki tudja, hogy ő a vádlottak padján ülő gonosztevő is egyben. Hogyan is ülhetne ott, “Tisztelt Bíró”-ként, méltóságteljes ítélőképességgel felruházva, anélkül a sok, naponta eléje hurcolt szerencsétlen gazember nélkül? Sem a munkáját, sem a funkcióját nem ássa alá ez a felismerés. Csak még jobban játssza a bíró szerepét attól, hogy felismeri: a Sorskerék fordultával lehetne ő a vádlott, és ha a teljes igazság napfényre kerülne, ott állna most.

Ha ez cinizmus, akkor legalább szeretetteljes cinizmus – olyan hozzáállás, amely hatásosabban oldja az emberi konfliktusokat, mint bármilyen fizikai vagy erkölcsi erőszak. Egyszerűen azért, mert felismeri, hogy az emberi természet valódi jósága éppen a szeretet és az önzés, az értelem és a szenvedély, a spiritualitás és az érzékiség, a miszticizmus és a materializmus furcsa egyensúlyában áll, amelyben a pozitív pólusnak mindig egy hajszálnyi előnye van a negatívval szemben. (Ha nem így lenne, és a pólusok egyformán kiegyensúlyozódnának, az tökéletes holtpontra juttatná, és mozdulatlanná dermesztené az életet.) Ezért amikor a két pólus elfeledkezik kölcsönös egymástól függéséről, és megpróbálja kiirtani egymást, az ember elállatiasodik – kérlelhetetlen keresztes vitéz vagy hideg, szadista orgyilkos válik belőle. Nem való az embernek, hogy akár angyal, akár ördög legyen, és az angyalrang várományosai jobb, ha megértik, hogy törekvésük sikeres megvalósításával az egyensúlyt fenntartó ördögök hordáit hívják életre. Ez volt a szesztilalom, és minden olyan kísérlet tanulsága, amely erőszakkal akarta kikényszeríteni a tisztán angyali viselkedést, vagy megpróbálta gyökerestől kiirtani a gonoszt.

Mindez végül is arról szól, hogy ahhoz, hogy “életképes”, élhető vagy praktikus legyen, az életet úgy kell élni, mint egy játékot – és itt a “kell” körülményt jelent, nem pedig parancsot. Az életet inkább a játék, mint a munka szellemében kell élni, a velejáró konfliktusokat pedig annak a felismerésnek a fényében végigvinni, hogy egyetlen faj vagy játékban részt vevő fél sem képes fennmaradni természetes ellenfelei, szeretett ellenségei és pótolhatatlan rosszakarói nélkül. Hiszen a “szeresd ellenségeidet” azt jelenti, hogy szeresd őket mint ellenségeket; nem feltétlenül egy arra szolgáló ravasz eszköz, hogy a magad oldalára állítsd őket. Az oroszlán és a bárány egymás mellé heveredik a paradicsomban, de nem a földön – a “paradicsom” itt az a hallgatólagos, színpadon kívüli szint, ahol a kulisszák mögött az egymással harcoló felek felismerik kölcsönös egymástól függésüket, és ezért képesek kordában tartani az egymás közt feszülő ellentéteiket. Ez a felismerés maga az a teljesen alapvető lovagiasság, amelynek mindenféle háborúban – emberi vagy nem emberi ellenségekkel szemben egyaránt – meg kell szabnia a határokat, hiszen ez “az életével játszó” lovag nagyvonalú szellemisége, aki abban a tudatban cselekszik, hogy még a halálos küzdelem is játék.

Nem lehet lovagias senki, aki beugrott a tréfának, és elhitte, hogy ő az egóján vagy az egyéni organizmusán kívül semmi több – arról, hogy civilizált, érzékeny és intelligens tagja legyen a kozmosznak, már nem is beszélve.

De ahhoz, hogy így éljük meg, az életjátékot meg kell tisztítani az önellentmondó szabályoktól. Ez, és nem valamiféle erkölcsi erőfeszítés vezet ki az elkülönültség szemfényvesztő tréfájából. Vagyis amikor a játék lehetetlen, és nem egyszerűen nehéz feladatot állít a játékosok elé, nagyon gyorsan elérkezik arra a pontra, ahol már nem érdemes tovább játszani. Lehetetlen egy 22-es csapdája típusú szabályt követni – azaz olyan szabályt, amely két, egymást kölcsönösen kizáró részből áll. Senkit sem lehet rákényszeríteni, hogy felszabadultan viselkedjen, vagy erőszakkal rávenni arra, hogy független egyénként cselekedjen. Mégis egész kultúrák és civilizációk kábították magukat ilyesféle zagyvasággal, és mivel nem sikerült kitapintaniuk az önellentmondást, tagjaikat egész életükön keresztül kísértette az érzés, hogy egyéni létezésük probléma és egy/egy szükségállapot – egy folyamatos beteljesületlenségre ítélt természeti forma. Az egoérzet alapjában véve kényelmetlen és unalmas. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint az efféle mindennapi kifejezések: “találj valamit, ami kiszakít önmagadból” vagy “azért olvasok, hogy elfeledkezzem magamról” vagy “meg kéne szabadulnom magamtól egy időre”. Szűnj meg! Ebből fakad mindenféle fanatizmus és megittasultság -vallási, politikai és szexuális, a nácik, a Ku-Klux-Klan, a Hell’s Angels, a Circus Maximus, a tévéképernyő sivár bűvölete, a boszorkányégetések, Mickey Spillane és James Bond, a pachinko-termek,5 a merevrészegség, a megújulási mozgalmak, a szenzációhajhász napilapok és a fiatalkorúak gengjei -, mindezek az önmagukat önellentmondó és önromboló alapelvek szerint meghatározó emberi lények nélkülözhetetlen, biztonságot nyújtó értékei és érzéstelenítői.

5 A flipper japán rokona a pachinko, melyet szintén apró fémgolyóval játszanak. Itt azonban a játékos nem tudja irányítani a golyót, csak a kezdő lökés nagyságával variálhat. A pachinkoszalonokban több száz gépnél játszanak egyszerre a polgárok, az éktelen csilingeléstől alig érteni egymás szavát. De beszédre nincs is nagyon szükség, a pachinko magányos játék. (A ford.)

Végül pedig az élet játékában, ahogyan azt a nyugati ember az elmúlt évszázadban “játszotta”, kevésbé kellene hangsúlyozni a gyakorlatiasságot, az eredményeket, a haladást és az agressziót. Ezért foglalkozom a látomással, és igyekszem egyben folyamatosan kerülni azt a kérdést, hogy a látomás létjogosultsága hogyan igazolható annak gyakorlati alkalmazásán, valamint következményeinek végiggondolásán keresztül. Bármi is vonatkozzon a kínaiakra és a hindukra, ami minket illet, ideje felismernünk, hogy a jövő egy elérhetetlen délibáb, mérhetetlen energiánkat és technikai felkészültségünket pedig a cselekvés helyett ideje a szemlélődésre fordítanunk. Bármennyire is kifogásolhatónak tartjuk ma Arisztotelész logikáját és metaforáit, tisztelnünk kell őt, amiért felhívja rá a figyelmünket, hogy a cselekvés célja mindig a szemlélődés – a megismerés és a létezés, nem a keresés és a valamivé válás.

A dolgok jelen állása szerint csak annyi telik tőlünk, hogy behabzsoljuk az életünket – emésztetlen élményeket zabálunk mohón, amilyen gyorsan csak magunkba tudjuk tömni őket – mivel saját létezésünknek csak olyan felszínesen és korlátoltan vagyunk tudatában, hogy semmi sem tűnik unalmasabbnak számunkra, mint a puszta létezés. Ha megkérdezem, hogy mit csináltál, hallottál, szagoltál, érintettél és ízleltél tegnap, a válasz nagy valószínűséggel csak egy nagyon halvány, vázlatos képe lesz annak a néhány dolognak, amit észrevettél, és csupán azoknak, amelyeket emlékezésre érdemesnek találtál – semmi más. Hát csoda, hogy az ily módon megtapasztalt létezés olyan üresnek és sivárnak tűnik, hogy csillapíthatatlan éhséget táplál egy végtelen jövő iránt? De tegyük fel, hogy azt válaszolnád erre: “Egy örökkévalóság lenne elmondani, és túlságosan is érdekel mindaz, ami éppen most történik.” Hogyan is lehetséges az egyáltalán, hogy egy lény, aki olyan érzékeny drágakövekkel láthat, mint a szemek, olyan bűvös hangszerrel hallhat, mint a fülek, és az idegszálak olyan káprázatos arabeszkjével rendelkezik, mint az agy, képes egy istennél bármi kevesebbnek megtapasztalni önmagát? És ha ehhez még azt is hozzáveszed, hogy ez a mérhetetlenül kifinomult organizmus szétválaszthatatlanul “egyben van” környezetének még nála is csodálatosabb képződményeivel – a legparányibb elektronikus mintáktól a galaxisok egész közösségéig -, akkor hogyan lehet azt akárcsak elképzelni is, hogy ez a testet öltött örökkévalóság ráunhat a létezésre?

 

 

 

AZ

 

 

 

Amint a valódi humor az önmagunkon nevetés képessége, úgy a valódi emberség önmagunk ismerete. Lehet, hogy más élőlények képesek szeretni és nevetni, beszélni és gondolkodni, de az ember különleges sajátságának tűnik az, hogy reflektál: gondolkodik a gondolkodásról, és tudja, hogy tud. A többi feedback-rendszerhez hasonlóan, ha helytelenül kezelik, ez is ördögi körökhöz és zűrzavarhoz vezethet, de az öntudatosság teszi az emberi tapasztalatot visszhangzóvá. Mélységet és kiterjedést kölcsönöz annak, ami amúgy sekélyes és lapos lenne.

Az önismeret rácsodálkozáshoz, a rácsodálkozás pedig vizsgálódáshoz és elmélyüléshez vezet, úgyhogy semmi sem érdekli annyira az embereket, mint maga az ember, még ha ez nem is jelent többet az ember saját személyénél. Minden intelligens ember tudni akarja, hogy mi mozgatja, ugyanakkor lenyűgözi és egyben felzaklatja a tény, hogy minden dolog közül önmagát a legnehezebb megismernie. Mert az emberi organizmus a legösszetettebb az összes közül, és míg az embernek megvan az az előnye, hogy meghitt, “bensőséges” kapcsolatban áll saját organizmusával, egyúttal abban a hátrányos helyzetben is van, hogy túl közel van hozzá, olyan közel, hogy sosem tud igazán hozzáférni. Semmi sem siklik ki annyira a tudatos vizsgálódás alól, mint éppen a tudat. Ezért nevezték el a tudat gyökerét, paradox módon, tudattalannak.

Akiket legszívesebben tahóknak vagy bunkóknak neveznénk, azok pontosan azok az emberek, akik, úgy tűnik, nem találnak semmi lenyűgözőt emberi létezésükben; emberségük hiányos, mivel még sosem ejtette ámulatba őket. Azokból is hiányzik valami, akik nem találnak semmi bámulatra méltót a puszta létezésben, a vanás-ban. Egy filozófus szakmai elfogultságának is nevezhetnénk, hogy mindazok, akikből hiányzik a metafizikai érzékenység, fogyatékosnak számítanak. De bárki, aki gondolkodik egyáltalán, szükségképpen egy -jó vagy rossz – filozófus, hiszen az ésszerűségről, a jó életről, a szépségről és a gyönyörről alkotott előtételek és alapfeltevések nélkül (amelyek, mint minden alapfeltevés, metafizikai természetűek) lehetetlen gondolkodni. Ilyen alapfeltevéseket vallani – akár tudatosan, akár tudattalanul – annyi, mint filozofálni. Az úgynevezett gyakorlati ember, aki a filozófiát lesajnálóan egy csomó légből kapott, lila elképzelésnek tekinti, valójában maga is egy pragmatista vagy pozitivista, de még annak is gyenge, mert el sem gondolkodott az álláspontján.

Ha az emberi organizmus bámulatba ejtő, akkor az azt körülvevő környezet is az – és nem csupán mint különálló dolgok és események gyűjteménye. A kémia, a biológia, a geológia és az asztronómia mind egy-egy sajátos elmerülés környezetünk részleteinek bűvöletébe, a metafizika azonban az egész bűvöletébe való belemerülés. Gyakorlatilag el sem tudok képzelni egy “metafizikai rácsodálkozását vesztett”, érzékeny emberi lényt, olyan személyt, akit sohasem kerít hatalmába az a csodálatos belső kényszer, hogy megfogalmazzon egy gyakorlatilag megfogalmazhatatlan kérdést. Ha, mint mondtuk, az egyetlen valódi atom – De Chardin szavaival – a világegyetem, és az egyetlen valódi dolog a minden, akkor mi az?

De abban a szent pillanatban, hogy felteszem ezt a kérdést, máris meg kell kérdőjeleznem. Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? A “mi az?” típusú kérdésre az ember rendesen úgy válaszol, hogy besorolja egy adott osztályba a szóban forgó dolgot vagy eseményt: állat, növény, ásvány, szilárd, folyékony, gáznemű, futó, ugráló vagy sétáló. De milyen osztályba lehet a mindent besorolni? Mit lehet a mindenről mondani? Meghatározni annyi, mint korlátozni, határokat szabni, összehasonlítani és szembeállítani, éppen ezért a világegyetem, a minden, úgy tűnik, meghatározhatatlan.

Ezen a ponton az elme egy szemmel láthatóan abszolút korlátba ütközik, tehát joggal mondhatnánk, hogy amikor ilyen kérdést teszünk fel, nem arra használjuk az elménket, amire való. Amint egyetlen épelméjű ember sem keresné a szótárban a reggeli híreket, úgy senkinek sem kellene a beszédet és a gondolkodást arra használnia, hogy kikutassa azt, amit lehetetlen elmondani és elgondolni. Logikus tehát, hogy a “mi a minden?” kérdés, bármilyen mélyértelműnek is tűnik, értelmetlen. Wittgensteinnel szólva, azok az emberek, akik ilyen kérdéseket tesznek fel, egyfajta filozófiai terápiával gyógyítható, intellektuális rendellenességben szenvednek. “Filozofálni” szerinte annyi, mint oly módon gondolkodni a gondolkodásról, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a valódi gondolkodást a zagyvaságtól.

De ez a jól fésült logika még nem szabadít meg minket attól az égető belső kényszertől, hogy megismerjük azt, ami a kérdésben – bármily együgyűen is – kifejeződik. Amint azt az elején mondtam, elképesztően furcsa, hogy történik egyáltalán bármi. De hogyan tudom ezt egy olyan értelmes kérdés formájában kifejezni, amelyre kielégítő válasz adható? Talán pontosan az a lényeg, hogy nem verbális választ keresek. Amikor egy csókot kérek, akkor sem egy “csók” feliratú papírra vágyom. Inkább arról van szó, hogy a metafizikai bűvölet egy tapasztalatot keres, egy látomást, egy kinyilatkoztatást, amely megmagyarázza szavak nélkül, hogy miért létezik egyáltalán a világegyetem, és hogy mi az – nagyjából úgy, ahogyan a szeretkezés aktusa megmagyarázza azt, hogy miért pont férfiak és nők vagyunk. Mondhatnánk tehát, hogy a “mi a minden?” kérdésre a legjobb válasz az, hogy “menj és nézd meg magad!”. De a kérdés szinte mindig magában foglalja egy mindent megalapozó valaminek, egy, a hétköznapi gondolkodásunk és érzéseink számára felfoghatatlan, alapvető egységnek a keresését. Mivel mind a gondolkodás, mind pedig az érzékelés analitikus és szelektív, a világot csak dolgok és események sokféleségének képesek “láttatni”. Az ember “metafizikai ösztönét” azonban nem elégíti ki a látszólagos sokféleség.

Mi a biztosítéka annak, hogy az öt érzék együttvéve valóban átfogja a lehetséges tapasztalás teljességét? Egyszerűen az adott idő szerint meglévő tapasztalatainkat fogja át, a tényekkel vagy eseményekkel kapcsolatos emberi tudásunkat. Üres közök ékelődnek ujjaink közé; üres közök ékelődnek érzékeink közé. Ezekben az üres közökben a dolgok közötti kapcsolatot borító sötétség húzódik… Ez a sötétség homályos félelmeink és szorongásaink forrása, de az istenek otthona is egyben. Egyedül ők látják az összefüggéseket, az abszolút jelentőségét, összetartozását mindennek, ami történik; azt, ami most darabokban és részekben jut el hozzánk, a “véletleneket”, amelyek a mi fejünkben, korlátolt észlelésünk számára léteznek csupán.1

1 Idris Parry, “Kafka, Rilke, and Rumpelstiltskin.” The Listener. British Broadcasting Corporation, London, December 2, 1965. p. 895.

Éppen ezért az ember ösztönös meggyőződése, hogy a dolgok és események egész sokasága “rajta” vagy “benne” van valamiben, mint tükröződések a tükrön, hangok egy hangszórómembránon, fények és színek egy gyémántban, vagy egy dal szavai és zenéje az énekesben. Ez talán azért van, mert az ember maga is egy egységes organizmus, és ha a dolgok és az események “rajta” vannak egyáltalán bármin, akkor az idegrendszerén vannak rajta. Nyilvánvalóan azonban nem egy, hanem több idegrendszer létezik, akkor pedig mi az, amin az összes idegrendszer rajta van? Egymáson?

Ezt a titokzatos valamit nevezték Istennek, Abszolútnak, Természetnek, Szubsztanciának, Energiának, Térnek, Éternek, Elmének, Létnek, Űrnek, Végtelennek – csupa név és fogalom, amelyek a szellemi divatok változó szeleiben sodródva hol kisebb, hol nagyobb népszerűségnek és megbecsültségnek örvendenek aszerint, hogy a világegyetemet éppen intelligensnek vagy hülyének, emberfelettinek vagy emberalattinak, pontosan vagy csak homályosan meghatározhatónak tekintik. Ha egy eredendő Alapnak vagy Létezőnek a gondolata pusztán intellektuális spekuláció terméke lenne, akkor, mint afféle értelmetlen zagyvalékot, akár ejthetnénk is őket. De ezeket az elnevezéseket gyakran arra használják, hogy egy eleven, csaknem érzékletesen konkrét élmény tartalmát jelöljék – a misztikus “egységélményét” amely, másodlagos variációkkal, szinte minden kultúrában, mindenkor fellelhető. Ez az átalakult énérzet élménye, amelyet az előző fejezetben tárgyaltam “naturalista” képekben, tisztán, mindenféle elméről, lélekről, szellemről szóló hókuszpókusztól és egyéb intellektuálisan gőzös szavaktól mentesen.

Annak ellenére, hogy az élmény egyetemes, és lenyűgöző szabályossággal írják le újra meg újra, nagyjából ugyanúgy2, a keményfejűek jellegzetes tünetekkel (például paranoiával) járó, közönséges, mindenütt felbukkanó hallucinációnak tekintik csupán, amely a fizikai világegyetemről semmiféle információt nem hordoz.

2 Ehhez az olvasónak a bibliográfiában szereplő könyvek közül a következőket javaslom: Bucke: Cosmic Consciousness, James: Varieties of Religious Experience és Johnson: Watcher on the Hills.

Ahogyan semmit sem mondhatunk a mindenről, ugyanúgy, érvelésük szerint, meg sem érezhetünk vagy tapasztalhatunk semmit a mindennel kapcsolatban. Mert minden érzékünk szelektív. Kontrasztokon keresztül tapasztalunk, amint gondolkodni is kontrasztokon keresztül gondolkodunk. Tehát egy minden tapasztalat alapját képező valamit megtapasztalni olyan lenne, mint a látást magát látni, mint olyat, ami minden látott dologban közös. Milyen szín vagy forma alapján láthatnánk magát a látást – az összes, egymással kölcsönös kontrasztban álló színen és formán kívül?

A metafizika azonban, mint a filozófia általában, nem olyasmi, amiből egyszerűen ki lehetne gyógyulni, vagy amit csak úgy ejthetünk, mintha egy intellektuális betegség lenne. A legmetafizikaellenesebb filozófusoknak tulajdonképpen van egy saját, hallgatólagos metafizikájuk, amely a mögött a feltevés mögött lapul, hogy minden tapasztalat és minden tudás szükségszerűen osztályokba sorolható, valamint az egymás közötti kontrasztokra és összehasonlításokra épül. Egyszerűen szólva: szerintük azért ismerhetem a fehéret, és azért lehetek képes értelmesen beszélni róla, mert azt a feketével alkotott kontrasztjából ismerem, valamint a pirossal, a narancssárgával, a sárgával, a zölddel, a kékkel, az indigókékkel és a lilával való összehasonlításból. Kutyákról és macskákról azért tartanak lehetségesnek értelmes kijelentéseket, mert organikusak, az inorganikusokkal ellentétben; emlősök, az erszényesektől eltérően; és, bár fickándiak, világosan meghatározható körvonalakkal rendelkeznek, amelyek egyértelműen megkülönböztetik őket a nem kutyák és a nem macskák egész világától.

Az az alapfeltevés azonban, hogy minden tudás kontrasztokban nyilvánul meg, olyan metafizikai, amilyen csak egy alapfeltevés lehet. Más szavakkal: “Minden tudás az érzéki tapasztalatok és/vagy dolgok és események közötti kölcsönös összekapcsolódás (f)elismerése.” Ez veszélyesen közel jár egy a mindenről szóló értelmes kijelentéshez.

“Minden dolgot a közöttük lévő különbségeken és hasonlóságokon keresztül ismerünk meg.” Saját érvelésébe szorítva az antimetafizikus – tiltakozó kiabálások közepette ugyan, de – egy még mélyebb metafizikai szintre vezethető.

Fogadjuk el, hogy a “minden energia” kijelentés semmivel több információt nem hordoz, mint az, hogy “minden minden”. Ha meg akarom határozni az energiát, akkor meg kell különböztetnem a nem energiától vagy a tömegtől. Vagyis ha a “minden”-nek a nem energiát – tömeget, teret vagy akármit – is tartalmaznia kell, akkor nemcsak hogy információértéke nincs, de egyszerűen hülyeség azt mondani, hogy minden energia. Ha tehát továbbra is kitartunk amellett, hogy az energiát csak a nem energiához képest lehet megismerni és leírni, akkor ez gyakorlatilag annyi, mintha azt mondanánk, hogy az energia (vagy mozgás) csak valami viszonylag tehetetlenhez képest nyilvánul meg – vagy létezik, egyszerűen. Ebben az esetben viszont az energia energikussága a tehetetlentől függ, és fordítva, a tehetetlen tehetetlensége az energikustól függ. A kettőnek ez a relativitása vagy kölcsönös egymástól függése olyan közel áll egy, a különbségek mögött rejlő, alapvető metafizikai egységhez, hogy ennél nagyobb közelséget már kívánni se lehetne.

Néha arra gondoltam, hogy az összes filozófiai vitát le lehetne egyszerűsíteni egyetlen, a “tüskések” és a “trutymósok” partizánjai között zajló eszmecserére. A tüskések keményfejűek, szigorúak és hajthatatlanok, precízek, és szeretik a dolgok között húzódó határvonalakra és különbségekre helyezni a hangsúlyt. A hullámoknál jobban kedvelik a részecskéket, a kontinuitásnál a diszkontinuitást. A trutymósok lágy, érzékeny elmével megáldott romantikusok, akik imádják a nagy általánosításokat és a lenyűgöző, hatalmas szintéziseket. Ők a mögöttes, alapvető egységet hangsúlyozzák, és hajlanak a panteizmusra és a miszticizmusra. Az anyag végső összetevőiként a hullámok jobban illenek hozzájuk, mint a részecskék, a diszkontinuitásoktól pedig úgy összecsikordulnak a fogaik, mint egy légkalapácstól. A tüskés filozófusok igen visszataszítóaknak találják a trutymósokat – fegyelmezetlen, ködös álmodozóknak, akik úgy siklanak el a kőkemény tények fölött, mint egy intellektuális nyálka, amely azzal fenyeget, hogy benyeli az egész világegyetemet egy “differenciálatlan esztétikai kontinuumba” (F. S. C. Northrop professzor jóvoltából). A trutymós filozófusok viszont hús és életnedvek nélkül kattogó, eleven csontvázaknak látják tüskés kollégáikat, akik megannyi finom érzést nélkülöző, összeaszott, kiszikkadt mechanizmusként zörögnek föl-alá. Mindkét párt reménytelenül elveszett lenne a másik nélkül, mert nem lenne min vitatkozni, senki sem lenne tisztában a saját álláspontjával, és a filozófia úgy, ahogy van, véget érne.

A dolgok mai állása szerint az akadémikus filozófia világában néhány éve a tüskések kerekedtek fölül, Angliában és az Egyesült Államokban egyaránt. Gyengéjük a nyelvészeti analízis, a matematikai logika és a tudományos empiricizmus, amelyekkel a filozófiát a tudomány misztikájához igazították, a filozófus könyvtárát vagy csendes, hegyi menedékhelyét pedig egy leginkább laboratóriumra emlékeztető valamivé alakították át, és, ahogyan William Earle mondta, fehér köpenyben jönnének dolgozni, ha biztosak lehetnének benne, hogy sértetlenül megússzák. A szakmai folyóiratok ma ugyanolyan kielégítően olvashatatlanok, mint a matematikai fizika tárgykörében születő értekezések, a kutatások fókuszában álló kérdések pedig olyan szűkre szabottak, mint bármely, a biológus lencséjével megfigyelhető mikroszkopikus parány. De a trutymósok fölött aratott elsöprő győzelmük majdnem megsemmisítette a filozófiát mint tudományágat. Ott tartunk, hogy a filozófia tanszékek lassan bezárhatják irodáikat, maradék alkalmazottaikat pedig nyugodtan átirányíthatják a matematika és a nyelvészet tanszékekre.

Történelmileg ez valószínűleg a legszélső kilengési pontja annak az intellektuális ingának, amely belendítette a világegyetem Teljesen Automata Modelljét, az elemzés és a specializáció korszakát, amikor a világegyetem részleteinek határtalan komplexitásába merülten elvesztettük a teljes világegyetemet felölelő látásmódunkat.3

3 Az akadémikus filozófia elmulasztotta a legjobb lehetőségét 1921-ben, amikor Ludwig Wittgenstein először jelentette meg Logikai-filozófiai értekezését (Tractatus Logico-Philosophicus), amely a következő bekezdéssel végződik: “A filozófia helyes módszere a következő lenne: Semmit sem mondani, csak amit mondani lehet, tehát a természettudomány tételeit – tehát valami olyat, aminek semmi köze a filozófiához, és valahányszor másvalaki valami metafizikait akarna mondani, bebizonyítani neki, hogy a kijelentéseiben szereplő jelek némelyikéhez nem fűzött jelentést. E másvalaki számára e módszer nem lenne kielégítő – nem érezné, hogy filozófiát tanítunk neki -, de csakis ez lenne az egyedüli szigorúan helyes módszer. Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk, túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Ez az idézet a Tractatus magyar fordításból való, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989, 6.53, 6.54 és 7 szakaszok, pp. 89-90.)

De egy CG. Jung által “enantiodrómiának” nevezett folyamat révén, bármilyen szélsőséges állapotba jutni egyet jelent azzal, hogy elértük azt a pontot, ahol az állapot elkezd önmaga ellentétébe átfordulni – egy sivár és unalmasan ismétlődő folyamat, hacsak át nem hatja az a felismerés, hogy az ellentétes szélsőségek polárisak, és a pólusoknak szükségük van egymásra. Nincsenek tüskések trutymósok nélkül, sem trutymósok tüskések nélkül.

Ahhoz, hogy jussunk is valahová a filozófiában azonkívül, hogy előre-hátra vagy körbe-körbe járunk, élesen kifejlett, kölcsönös (össze)kapcsolódási (korrelatív) látásmóddal kell rendelkeznünk. Ez a technikai terminus arra, hogy az ember behatóan ismeri a Fekete-Fehér Játékot, vagyis látja, hogy az explicit ellentétek mind implicit szövetségesek -kölcsönösen összekapcsolódóak (korrelatívak) abban az értelemben, hogy egymással “együtt járnak”, és egymás nélkül nem is tudnak létezni. A világ alapvető metafizikai egysége sokkal inkább ebben áll, semmint bármilyen, a különbségeknek egy végső trutymókontinuumba való, ártalmas kigőzölgésektől kísért feloldódásában. Ez az egység ugyanis nem pusztán a sokféleséggel szemben álló egység, hiszen ez a két terminus maga is poláris. Az egynek és a soknak erre az egységére vagy szétválaszthatatlanságára ezért a védanta filozófia a “nem kettősség” (advaita) kifejezéssel utal, hogy megkülönböztesse azt a puszta egyformaságtól. Való igaz, hogy a terminusnak megvan a maga ellentéte, a “kettősség”, hiszen amennyiben minden terminus egy osztályt jelöl, egy intellektuális rekeszt, annyiban minden osztály rendelkezik egy, a belsőjét polarizáló külsővel. Ez az oka annak, hogy a nyelv is csak annyira képes túllépni a dualitáson, amennyire a sík felülettel rendelkező festmények vagy fényképek képesek meghaladni a két dimenziót. A perspektíva közmegegyezése szerint azonban bizonyos, egy “enyészpont”-ba futó kétdimenziós vonalakra úgy tekintünk, mint amelyek a harmadik dimenziót, a mélységet képviselik. Hasonlóan a “nem kettősség” kettős természetű terminusára úgy tekintünk, mint amely azt a “dimenziót” képviseli, ahol a nyilvánvaló (explicit) különbségek belső (implicit) egységben vannak.

Eleinte nem könnyű fenntartani a korrelatív látásmódot. Az upanisadok a borotvaél útjaként emlegetik, mert ez a lehető legélesebb és legvékonyabb vonalakon való egyensúlyozás. A közönséges látásmód ugyanis semmi láthatót nem érzékel az osztályok és az ellentétek “között”. Az élet sürgős döntések sorozata, amelyek szilárd elköteleződést követelnek ehhez vagy ahhoz. Az anyag annyira valaminek tűnik, amennyire csak valaminek tűnni lehet, a tér pedig annyira semminek, amennyire csak a semmi semmi lehet. A kettő között elképzelhetetlennek tűnik bármilyen közös dimenzió, a saját tudatunkon vagy elménken kívül, és az bizonyosan az anyaghoz tartozik – amelyre mindörökké a nemlét fenyegető árnyéka borul. Mégis, látószögünk enyhe eltolásával, mi sem egyértelműbb, mint az ellentétek kölcsönös egymástól függése. De ki hiszi ezt el?

Lehetséges, hogy én magam, a létezésem oly módon hordozza a létet és a nemlétet, hogy a halál pusztán a “kikapcsolt” szünet egy bekapcsolt/kikapcsolt lüktetésben, amely szükségképpen örökkévaló – hiszen ennek a lüktetésnek minden alternatívája (pl. a hiánya) idővel megköveteli a jelenlétét? Elképzelhető-e akkor, hogy én alapvetően egy örökkévaló létezés vagyok, akit pillanatnyilag, és talán szükségtelenül, megrémít önmaga egyik fele, mivel teljes lényét a másik felével azonosította? Ha már kénytelen vagyok választani fehér és fekete között, muszáj annyira elköteleződnöm a fehér mellett, hogy már ne is lehessek jó fej, és ne tudjam a Fekete-Fehér Játékot játszani, abban a belső tudatban, hogy egyik sem győzhet? Vagy mindez csak afféle levegőhámozás, a szavak és a terminusok közti formális viszony csűrése-csavarása, amelynek semmi köze saját fizikai helyzetemhez?

Ahhoz, hogy igenlően lehessen az utóbbi kérdésre válaszolni, abból kellene kiindulnom, hogy a gondolkodás logikája teljesen önkényes – hogy az egy teljes mértékben és szigorú értelemben vett emberi találmány, amelynek a fizikai univerzumban semmiféle alapja nincs. Igaz ugyan, amint azt már megmutattam, hogy logikai mintákat (hálókat, rácsokat és mindenfajta számításokat) vetítünk ki a tekergőző fizikai világra – ami megtévesztő lehet ugyan, ha nem vagyunk tudatában annak, hogy ezt tesszük -, ezek a minták azonban mégsem a világon kívülről erednek. Az emberi idegrendszer felépítésének alapmintájához van valami közük, amely egyértelműen a világban van és a világból való. Ezenkívül azt is megmutattam, hogy az organizmusnak a környezethez való viszonya sokkal jobban összeegyeztethető a fizikai tudományokkal, ha korrelatív gondolkodással közelítjük meg, mint a mi megkövült és uralkodó énképzeteink, amelyek alapján az ént egy tőle idegen és különálló világgal szemben álló valaminek képzeljük. Ahhoz, hogy elvágjam az emberi logika és a fizikai világegyetem közötti kapcsolatot, vissza kellene térnem az elszigetelt ego mítoszához, amelyben az ego független megfigyelője az önmagához képest teljesen külsődleges és “más” világ (magán kívül) fennmaradó részének. Sem a neurológia, sem a biológia, sem a szociológia nem tudja ezt alátámasztani.

Másrészt viszont, ha az én és a más, a szubjektum és az objektum, az organizmus és a környezet egyetlen folyamat két pólusa, akkor AZ az én valódi létezésem. Ahogyan az upanisadok mondják: “Az az Én. Az a valódi. Az vagy te!” De nem gondolhatok vagy mondhatok semmit ARRÓL, amit ezentúl AZ-nak hívok, csak úgy, ha a kettősségen alapuló nyelv használatához folyamodom, egy olyan közmegegyezéshez, mint a perspektíva vonalai, amelyekkel mélységet érzékeltetnek egy sík felületen. Ami az ellentéteken túl van, arról – ha egyáltalán lehet, akkor – ellentéteken keresztül lehet csak beszélni, és ez azt jelenti, hogy az analógia, a metafora és a mítoszok nyelvén kell beszélnünk.

A nehézség nemcsak abban áll, hogy a nyelv, amennyiben a szavak egymást kölcsönösen kizáró osztályokat jelölnek, kettősségtermészetű. Az igazi nehézség az, hogy AZ annyival sajátabb én-em, mint amennyire én azt gondoltam, hogy én “én” vagyok; annyira központi és alapvető a létezésem számára, hogy képtelen vagyok AZ-t tárgyiasítani. Lehetetlen AZ-on kívül állni, és gyakorlatilag nincs is rá szükség. Hiszen amíg megpróbálom megragadni AZ-t, szükségszerűen magamban hordozom annak a tudatát, hogy AZ valójában nem én vagyok. Ha lehetséges volna, a lényegét veszteném el azzal, hogy megpróbálom megtalálni. Ezért mondják egyöntetűen mindazok, akik valóban tudják, hogy ők AZ-ok, hogy nem értik AZ-t, mivel AZ érti meg a megértést – nem pedig fordítva. Nem lehet, és nincs is rá szükség, hogy mélyebbre hatoljunk a mélynél!

De magát a tényt, hogy AZ minden meghatározás alól kicsúszik, nem szabad összetévesztenünk, amint az oly gyakran megtörténik, azzal a leírással, amely szerint AZ a legéteribb absztrakció, egy szó szerint átlátszó kontinuum, vagy differenciálatlan kozmikus zselé. A nagy szakállú, aranypalásttal borított Atyaistent ábrázoló legkonkrétabb kép is jobb ennél. A keleti filozófiák és vallások nyugati hallgatói mégis folyton azzal vádolják a hindukat és a buddhistákat, hogy egy jellegtelen, kocsonyás istenben hisznek – pusztán azért, mert az utóbbiak kitartanak amellett, hogy minden ARRÓL alkotott fogalom vagy objektív kép: üres. De az “üres” terminus az AZ-t jelölő fogalmakra vonatkozik, nem pedig ARRA. De amikor ARRÓL beszélünk vagy gondolkodunk, nincs más lehetőségünk, mint fogalmakat és képzeteket használni, és nincs is ezzel semmi baj, amíg tudatában vagyunk annak, hogy ezt tesszük. Nem az a bálványimádás, ha képeket használunk, hanem az, ha a képeket összetévesztjük azzal, amit jelképeznek. Ebben az értelemben a mentális képek és a fennkölt absztrakciók bármilyen bronzbálványnál alattomosabbak.

Valószínűleg egy olyan kultúrában nőttél fel, amelyben évszázadok óta az Atyaisten képe uralkodik ARRÓL, és ahol a vele járó személyes névmás hímnemű, mert AZ túl személytelennek tűnik, és a nőnemű személynévmás persze lealacsonyító lenne. Működik-e még ez a kép mint funkcionális mítosz, amely egyfajta általános megegyezést hordoz az életről és az élet értelméről az ezen a bolygón élő különféle népek és kultúrák számára?

Őszintén szólva az Atyaisten képe nevetségessé vált – kivéve persze ha Aquinói Szent Tamást, Martin Bubert vagy Paul Tillichet olvas az ember, és rájön, hogy lehetséges odaadó zsidónak vagy kereszténynek lenni anélkül, hogy hinni kellene egy szó szerint vett Kozmikus Hímnemű Szülőben. De még ebben az esetben is nehéz kikerülni a kép hatása alól, mert a képek sokkal mélyebben hatalmukba kerítik az érzelmeinket, mint a fogalmak. Odaadó keresztényként naponta így imádkozol “Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, és akaratlanul is hatalmába kerít a kép: úgy viszonyulsz érzelmileg AHHOZ, mint egy idealizált apához – aki hímnemű, gyengéd, de szigorú, és egy tőled teljesen különböző személyes lény. Kétségtelen, hogy különböznöd kell Istentől, amíg egy különálló egónak gondolod magad, de amikor rájössz, hogy az identitásnak ez a formája csak egy társadalmi intézmény, és egy olyan intézmény, amely életjátékként már nem működik, akkor az én és a végső valóság közé húzott éles határvonal elveszti jelentőségét.

Ráadásul társadalmunk fiatalabb tagjai egy ideje egyre erősebben lázadnak az apáskodó állam és az apai autoritás ellen. Egy biztos, az ipari társadalmakban az otthon leginkább egy munkásszálló vagy hálóterem szerepét “játssza”. Az apa nem ott dolgozik, ennek következtében pedig felesége és gyermekei nem válnak hivatása részeseivé. Ő az a figura, aki pénzt hoz a házhoz, a munkaidő lejártával pedig az a dolga, hogy elfelejtse a munkáját és jól érezze magát. A regényekben, a magazinokban, a tévében és a népszerű mesefilmekben ezért a “papa” úgy jelenik meg, mint egy inkompetens bohóc. És van benne némi igazság, mert papa beugrott a tréfának, és elhitte, hogy a munka egyszerűen az a valami, amit azért végez az ember, hogy pénzt kapjon érte, a pénzéért pedig megkaphat mindent, amit csak akar.

Nem csoda, hogy az egyetemi diákok egyre nagyobb része nem kér a papa világából, és mindent megtesz azért, hogy elkerülje az üzletkötői, az ingázói, az irodai és az ügyvezető igazgatói patkányversenyeket. A szellemi munkát végzőknek is -legyenek akár építészek, orvosok, ügyvédek, lelkészek vagy professzorok – otthonuktól távol van az irodájuk, és így, mivel családjaik igénye is egyre inkább a pénz köré összpontosul, egyre erősebb késztetést éreznek arra, hogy még a hivatásukat is csak a pénzszerzés különféle módjainak tekintsék. Mindezt tovább súlyosbítja, hogy többé már nem a szülők oktatják a gyermekeiket. Így aztán a gyerek nem nő bele az apja munkájába, nem érti és nem is lelkesedik érte. Ehelyett egy általában tanárhiánnyal küszködő iskolába küldik a gyereket, ahol többnyire nők tanítanak, akik az adott körülmények közt nem nagyon tudnak többet tenni, mint tömegoktatásban részesíteni a gyerekeket, akiket ez mindenre és semmire sem készít fel. Az biztos, hogy semmi köze az apja hivatásához.

Az apakép ilyen leértékelődésével párhuzamosan, kezdünk hozzászokni a világegyetemnek egy olyan titokzatos és olyan lenyűgöző felfogásához, amelynek mozgatórugóit a legjobb apakép is kevés lenne megmagyarázni. Ezzel azonban az a baj, hogy nem tudunk az emberinél magasabb képzetet alkotni, képtelenek vagyunk fogalmat alkotni olyasmiről, ami az emberképnél magasabb. Kevesen találkoztunk valaha is angyallal, és valószínűleg fel sem ismernénk, ha látnánk egyet; a személytelen vagy személy feletti istenről alkotott képzeteink pedig reménytelenül ember alattiak -zselé, jellegtelen fény, homogenizált tér vagy egy hatalmas elektromos löket. Mindenesetre az emberről alkotott képünk változik, ahogyan egyre világosabb lesz, hogy az emberi lény nem egyszerűen és pusztán annyi csak, mint a fizikai organizmusa. A testem egyben a teljes környezetem is, és ezt fényévek milliárdjaiban kell mérni.

A költők és a tudományfilozófusok mindeddig arra használták a világegyetem mérhetetlen kiterjedését és élettartamát, hogy alkalmuk legyen az ember jelentéktelensége fölött elmélkedni, megfeledkezvén arról, hogy pontosan az ember az, aki az ő “bűvös szövőszékével, az aggyal” fénnyé és színekké, formákká és hangokká, naggyá és kicsivé, nehézzé és könnyűvé, hosszúvá és röviddé alakítja át ezt a végeérhetetlen elektromos lüktetést. Megismerésünkkel emberiesítjük a világot, és ha felfedezése közben megdöbbent határtalansága és összetettsége, akkor azon is legalább annyira meg kellene döbbennünk, hogy olyan aggyal rendelkezünk, amely képes érzékelni és felfogni mindezt.

Mindeddig ugyanakkor arra tanítottak bennünket, hogy nem igazán vagyunk felelősek az agyunkért. Nem tudjuk (szavakban vagy számjegyekben kifejezve), hogy miként is épül fel, tehát úgy tűnik, hogy az agy és az organizmus, mint egész, valójában egy zseniális eszköz vagy “hordozó közeg”, amelyet csak úgy “kaptunk”, vagy éppenséggel egy hátborzongató útvesztő, egy csapda, amelybe átmenetileg beleestünk. Más szóval elfogadtunk egy olyan meghatározást önmagunkról, amely az ént a tudatos figyelem forrására és az ezzel járó korlátozottságokra szűkítette. Ez a meghatározás szánalmasan elégtelen, hiszen gyakorlatilag mindannyian tudjuk, hogyan kell agyat és szemet, fület és ujjakat, szívet és csontokat növeszteni, ugyanúgy, ahogyan tudjuk, hogyan kell sétálni és lélegezni, beszélgetni és gondolkodni – csak éppen nem tudjuk szavakba foglalni. A szavak túl lassúak és túl nehézkesek ahhoz, hogy ilyen dolgokat leírjunk velük, a tudatos figyelem pedig túl szűk, hogy minden részletében nyomon tudja követni őket.

így aztán gyakran megtörténik, hogy amikor megdicsérsz egy lányt a szépségéért, azt válaszolja, hogy: “Tipikus pasiszöveg! Ti, férfiak, csak a testre tudtok gondolni. Jó, szép vagyok, de a testemet a szüleimtől kaptam, és csak a szerencsének köszönhetem. Jobban szeretem, ha önmagamért tetszem, és nem az alvázamért.” Szegény kis sofőr! Ezzel csak azt mondja, hogy elvesztette a kapcsolatot saját ámulatba ejtő bölcsességével és zsenialitásával, és azt szeretné, ha azért a néhány elcsépelt trükkért csodálnák őt, amit tudatos figyelmével végre tud hajtani. És mindannyian ugyanebben a helyzetben vagyunk, elkülönítjük magunkat a testünktől és mindazon, eleven szövedéket alkotó erőktől, amelyekben testek születhetnek és élhetnek.

Mindazonáltal felébreszthetjük magunkban annak az érzetét és tudatát, hogy mindez az énhez tartozik – habár egy olyan énhez, amely messze túlmutat az egóról vagy a bőr által határolt emberi testről alkotott képen. Ekkor bárhova nézünk, pillantásunk az Ént simítja, az énről alkotott kép pedig maga a fénylő és sötétségbe boruló világegyetem, a hozzátartozó testekkel és terekkel együtt. Ez az emberről alkotott új kép, de még mindig csak kép. Mert fennmarad továbbra is – hogy kettősség természetű szavakat használjak – a “mögött”, az “alatt”, a “mindent átfogó”, és a “központi” AHHOZ az elgondolhatatlanhoz képest, amely a hullámok és hullámvölgyek, tömörek és terek látható kontrasztjaiban polarizálja önmagát. De az egészben az a furcsa, hogy AZ, bármilyen felfoghatatlan is, nem valami sületlen absztrakció, hanem nagyon egyszerűen és igazán: önmagad. Egy kínai zen mester szavaival: “Ebben a pillanatban nincs más hátra, mint egy jót nevetni!” James Broughton szavaival:

Ez Az

és Én vagyok Az

és Te vagy Az

és Emez is Az

és ő is Az

és Amaz is Az

és Az is Az.

Az igazi humor valóban az önmagunkon, a saját Énünkön való nevetés képessége – azon az Isteni Színjátékon, káprázatos beugratáson, amelynek bűvöletében az ember oda jut, hogy egy létezésben lévő lényről el sem tudja képzelni, hogy az egyben a létezésből font lény is. Valahol mélyen, a sejtjeinkben, egész idő alatt “tudjuk” ezt, de a tudatos figyelem, amelyet elterelnek a részletek és a különbségek, nem látja az erdőt a fától.

A legnagyobb trükk ebben a megtévesztésben természetesen a halál. Gondold el: a halál mint a tudat végleges kihunyása, az a pont, ahol te és a világegyetemről szerzett tudásod, tapasztalatod egyszerűen megszűnik, ahol olyanná válsz, mintha soha nem is léteztél volna. Gondold ezt el egy ennél mérhetetlenül tágabb szinten – a világegyetem halála, amikor majd az összes energiaforrás kiapad, amikor majd, egyes kozmológusok szerint, az a robbanás, amely a galaxisokat a térbe repítette, kialszik, mint egy jelzőrakéta. Olyan lesz, mintha soha meg sem történt volna, ami persze pontosan olyan, mint amilyen akkor volt minden, mielőtt tényleg megtörtént. Ugyanígy, amikor halott vagy, olyan leszel, mint amilyen a fogantatásod előtt voltál. Vagyis – volt egy villanás, egy tudatvillanás vagy egy végtelen galaxisvillanás. Megtörtént. Még ha nem is maradt senki, aki emlékezne rá. De ha, amikor megtörtént és szétfoszlott, egy kicsit is olyanok a dolgok, mint amilyenek akkor voltak, mielőtt az egész elkezdődött (beleértve azt a lehetőséget, hogy nincs semmi), akkor megtörténhet újra. Miért ne? Másrészt viszont feltételezhetem, hogy miután megtörtént, a dolgok nem ugyanolyanok, mint amilyenek előtte voltak. Energia volt jelen a robbanás előtt, de miután a robbanás kialudt, nem maradt semmi energia. Örök időkön át az energia látens volt. Aztán felrobbant, és annyi. Elképzelhető talán, hogy ami mindig is létezett, egyszer csak magára unt, felrobbant, és kész. Vége lett. De ehhez sokkal jobban meg kell erőltetnem a képzelőerőmet, mint ahhoz az elképzeléshez, hogy ezek a felvillanások periodikusak és ritmikusak. Újra meg újra megtörténnek, vagy körbe-körbe járnak: gyakorlatilag mindegy. Sőt, ha a látens energia a robbanás előtt mindig is létezett, akkor nehezen tudok egyetlen olyan meghatározott pillanatot elképzelni, amelyben meg kellene állnia. Lehet bármi is félig örökkévaló? Azaz véget érhet-e egy olyan folyamat, amely sosem kezdődött?

Felteszem tehát, hogy saját halálommal elfelejtem, hogy ki voltam, amint tudatos figyelmem sem képes felidézni, ha tudta egyáltalán valaha, hogy hogyan alakítsa ki az agysejteket és az erek mintázatát. A tudatos emlékezet igen kis szerepet játszik biológiai létezésünkben. Így aztán amint az énségem, az életben levésem érzete létrejött egyszer tudatos emlék vagy akarat nélkül, ugyanúgy felbukkan majd újra meg újra, a központi Én – az AZ -én/más helyzetekként való felbukkanásaiban, milliárdnyi pulzáló formájában – mindig ugyanaz és mindig új, egy itt az ottban, egy most a majdban, egy egység a sokban. És ha elfelejtem, hányszor voltam már itt, és hányféle alakban, akkor ez a felejtés a fénylüktetések közé ékelődő, szükségszerű sötétség. Minden születő gyermekben Én térek vissza.

Gyakorlatilag már tudjuk ezt. Miután az emberek meghalnak, gyerekek születnek – és, hacsak nem automaták, mindegyikük az újra meg újra létrejövő “én”-tapasztalat, ahogyan mi is azok voltunk. Az örökség és a környezeti feltételek változnak ugyan, de mindegyik babában ugyanaz a tapasztalat testesül meg: központja egy világnak, amely “más” mint ő. Minden gyerek, ahogyan én is, úgy születik bele az életbe, hogy semmiféle múltról nincsenek emlékei, így miután elmentem, nem lehetséges semmiféle tapasztalás, semmiféle túlélése egy állandó “voltvan” állapotnak. A természet “gyűlöli a vákuumot,” és az énérzés, mint azelőtt, megjelenik újra, és egyáltalán nem számít, hogy tíz másodpercig vagy évmilliárdokig tart-e a kettő közötti szünet. Az öntudatlanságban minden idő ugyanaz a röpke pillanat.

Ez ilyen egyértelmű, de nem látjuk be, mert eltakarja előlünk az a mélyen belénk ivódott, ellenállhatatlan erejű mítosz, amely szerint az “én” úgy jön ebbe a világba, vagy úgy dobják ki ebből a világból, hogy nincs lényegi kapcsolata vele. Ezért aztán nem bízunk a világegyetemben, hogy megismétli, amit már megtett – újra meg újra “én”-li magát. Örökös küzdőtérnek látjuk, ahol az egyén nem több, mint egy átmenetileg itt tartózkodó idegen – egy látogató, aki nem tartozik ide -, mivel a tudat keskeny fénye nem világítja meg önnön forrását. Amikor ránézünk a világra, elfelejtjük, hogy a világ néz önmagára – a mi szemünkön, és AZ-on: a saját szemén keresztül.

Most tudod – még ha bele is kerül még egy kis időbe, amíg megérted azt is, ami mellett először esetleg elmentél, és teljes lesz a hatás. Nem könnyű kiheverni azokat a hosszú generációkat, amelyekben az apák földbe döngölték a gyermekeiket, mondván: “Ne merészeld azt gondolni! Te csak egy kis ivadék vagy, csak egy élőlény, és jobb, ha megtanulod, hol a helyed.” Ellenkezőleg, AZ vagy. De az apák talán akaratlanul is azt próbálták mondani gyermekeiknek, hogy AZ lazán játssza AZ-t. Nem AKKÉNT lépsz fel (a színpadra), amiért valóban AZ vagy, és a színpad lényege az, hogy játsszunk, nem pedig az, hogy felvágjunk. AKKÉNT fellépni – Istent játszani – annyi, mint szerepként játszani az Ént, ami pontosan az, ami nem. Amikor AZ játszik, akkor azt játssza, hogy ő minden más.